Shock!

Dregen Svensson nem semmi figura. Valahogy mindig olyannak képzeltem a Backyard Babies gitárosát, mint aki folyamatosan be van állva, és ha nincs szerencséd, egy ép mondatot nem lehet belőle kihúzni, a helyzet azonban távolról sem ez. Az alacsony kis fickó bizonyára tényleg nagy party vadállat, de lerí róla, hogy amikor kell, akkor nagyon is képben van:

Az új lemezetek jóval melodikusabb, retrósabb, mint az előző volt. Van ennek valami köze ahhoz, hogy a Hellacopters főnök Nicke Andersson volt most a produceretek?

Dregen: Én nem mondanám, hogy retrósabb ez a lemez, mint a Stockholm Syndrome volt, de tény, hogy még annál is dallamosabb. Azt viszont nem hinném, hogy ez Nicke producerkedésének lenne köszönhető, egyszerűen csak ilyen dalok jöttek most elő belőlünk. Szóval ha valakinek nem tetszenek, az ne Nicke-t hibáztassa. (vigyorog) Sokan mondják azt is, hogy hellacopterses ez a lemez, de ez sem igaz. Én már csak tudom, hiszen a Hellacopters alapító tagja voltam.

Peder: Ha a zenére gondolsz, akkor én sem értek egyet azzal, hogy retrósabb lenne a People Like People, mint az eddigi dolgaink, a hangzás tekintetében viszont tény, hogy ez eddig a legkevésbé sűrű albumunk. Nem olyan vastagok a gitárok, szellősebben szól minden, egészen hasonlatosan ahhoz, ahogy élőben megszólalunk a két gitárral. Ilyen szempontból mondjuk az AC/DC lemezekkel rokon, nem pedig a Hellacoptersszel.

Dregen: Mindannyian nagyon szeretjük ezeket a nótákat. Persze azon a napon, amikor elégedett leszel magaddal, be is kell fejezned ezt az egészet, maradéktalanul elégedettek tehát sosem vagyunk, de mindegyik lemezünkre büszke vagyok, és túlságosan sok értelmét nem látom annak, hogy egymáshoz hasonlítgassuk őket. Úgy értem, ott volt a Diesel And Power, egy totális glam dolog, ráadásul egy igazi első lemez a maga minden gyermekbetegségével együtt, aztán jött a Total 13, egy dühös, súlyos punkalbum. Utána megcsináltuk a Making Enemies Is Goodot, egy igazi hi-fi stadionlemezt. Az volt a mi Def Leppard lemezünk. (vigyorog) A Stockholm Syndrome-mal tovább haladtunk ezen az úton, a People Like People Like People Like Us pedig az eddigi legorganikusabb albumunk.

A legmeglepőbb új nóta egyértelműen a Roads. Melyikőtök ötlete volt, hogy egy ilyen akusztikusabb, nyugisabb szám is felkerüljön egy Backyard Babies lemezre?

Dregen: Nicke Borg írta a dalt, és mindannyiunknak nagyon tetszett. Itt például a másik Nicke-nek is voltak tök jól használható ötletei. Balladának egyébként nem nevezném a Roads-ot, inkább félúton van egy lírai szám és egy rocknóta között, és van egy ilyen hagyományosabb hangulata is, ha érted, mire gondolok. A visszajelzések amúgy nagyon jók rá, és ez lesz a lemezről a harmadik single is.

Hogy fogy az album? Egyáltalán, hány lemezt ad el a Backyard Babies? Soha nem olvastam erről semmit.

Dregen: Nem igazán tudjuk mi sem. Otthon, Svédországban nagyon ismert zenekar vagyunk, aranylemezeink vannak, komoly helyeken játszunk, a világ többi részéről viszont fogalmam sincs. Manapság nem is nagyon lehet ellenőrizni, hány emberhez jut el a zenéd, hiszen a letöltések, az írott CD-k mindent megváltoztattak. De összességében elmondható, hogy Európában és Japánban már eléggé ismert a csapat.

Számomra viszont pont az az X-aktás rejtély, hogy miért nem futottatok be Amerikában...

Dregen: Amerikában sokkal inkább az üzletről szól ez az egész, mint a világ többi részén. Európában simán be tud futni egy jó csapat, ha keményen dolgozik a lemezein és sokat koncertezik, még akkor is, ha kis kiadónál van. Backyard BabiesNem hinném, hogy az Egyesült Államokban ma mindez működne. Odaát masszív kiadói háttértámogatás és rengeteg pénz nélkül egyszerűen képtelenség ismertté válni, be kell nyomni valami nótát a rádiókhoz, meg kell venni a műsoridőt, ilyenek... Másként gondolkodnak az emberek, másként gondolkodnak a kiadók. Tényleg alapvetően különbözik a többi piactól.
A magam részéről egyébként most eléggé reménykedem, mert odaát is kiadót váltottunk, és valamikor november-decemberben dobja majd ki a lemezt a Century Media. Átmegyünk majd turnézni is, aztán meglátjuk, mi lesz. De erre már csak jövőre kerül sor.
Visszatérve a kérdésre... Tudod, ez az egész nem az elismerésről szól, és pláne nem a pénzről. Ha azért kezdtük volna el ezt a bandát, hogy pénzt csináljunk belőle, már 10 évvel ezelőtt, a Total 13 előtt abbahagyjuk az egészet. A zeneipar ugyanakkor folyamatosan változik. A mélypont mindenképpen a '90-es évek közepe volt a sok fiúbandával... Mindenki baromi jól nézett ki, csak éppen semmi eredetiség nem volt a felbukkanó zenék nagy részében. Most sokkal jobb a helyzet, a zenehallgatók nyitottabbak, valami érdekesebbre vágynak. Aztán persze vannak olyan dolgok is, amik állandóak. Nézd csak meg, ki van most az amerikai listák élén! A kibaszott Bob Dylan, aki már 65 éves, de még mindig tud mit mondani az embereknek... Nyilván jó lenne mindenütt ott lenni, mindenütt ismertté és sikeressé válni, de folyamatosan ezen dolgozunk, és ezer helyen nem voltunk még. Sosem játszottam még például Dél-Afrikában, de látod, Magyarországon is most vagyunk először. Németországban baromi sokszor koncertezünk, szeretjük is, és ahol elértél egy szintet, oda vissza is kell járnod. De mindig jó új helyeket megismerni, felderíteni.

Peder: Ez ebben az egészben a nagy kihívás.

Van olyan hely, ahová különösen szerettek visszajárni?

Dregen: A legszebb, hogy kemény gitárzenét játszunk, és mindenütt megvadulnak rá az emberek. Ez nyilván másként nyilvánul meg Svédországban, másként nyilvánul meg Hollandiában, de a lényeg mindenütt ugyanaz. Igazából nem is a közönség reakciójában vannak a nagy eltérések, hanem például a kajákban vagy az interjúkérdésekben. (vigyorog) Európában soha senki nem fogja tőlem megkérdezni, hogy hányas lábam van, a japánokat viszont ez is legalább annyira érdekli, mint mondjuk az új lemez.

Mi van Svédországban az ivóvízben, hogy ennyi jó rock'n'roll banda jön onnan az elmúlt 10 évben? Egy egész színtér alakult ki ezen a vonalon, ott vagytok ti, a Hellacopters, a Hardcore Superstar, a Turbonegro... Pedig ott északon nem olyan a klíma, mint mondjuk a Sunset Stripen, hogy ezt az érzésvilágot hozza ki a zenészekből, nem?

Dregen: Jogos a felvetés. (nevet) De egyébként azt hiszem, hogy az általad említett bandák azért hidegebbek, sötétebbek zeneileg, mint mondjuk egy Mötley Crüe. Itt most magunkat ugyanúgy mondhatnám, mint a Turbonegrót. Egyébként Svédországban tényleg rengeteg baromi jó zenekar van, amiről leginkább az ABBA tehet. (vigyorog) Az otthoni zenészeknek alapvetően jók a lehetőségeik. Eleve az angol a második anyanyelvünk, gyakorlatilag minden svéd beszél angolul, és már az ilyen apróságok is nagyban megkönnyítik a dolgokat.

A régi nagy svéd glam/melodikus bandákat szerettétek? Nem is a Europe-ra gondolok most elsősorban, hanem például a Shotgun Messiah-ra.

Dregen: A Shotgun Messiah-t szerettük, sokat hallgattuk őket, de annak ellenére, hogy mindenki a Europe-hoz vagyhozzájuk köt minket, az azért fontos, hogy mi fiatalabb korunkban, stockholmi kölykökként inkább a helyi death metal-színtér bandáival lógtunk, az Entombed-ékkal és a többiekkel, egy csomó olyan zenét hallgattunk, amit ők, és ez a hozzáállásunkon is meglátszik. Nálunk sosem volt akkora hangsúly az image-en, mint mondjuk a Europe-nál, sokkal inkább a zenére koncentráltunk.

Mik azok az albumok egyébként, amiket az egész zenekar egyformán istenít?

Dregen: A KISS első Alive-ja mindenképpen ilyen, engem például egyenesenaz indított el ezen az úton. Aztán a Never Mind The Bollocks a Sex Pistolstól.

Peder: És a Wish You Were Here a Pink Floydtól. Mindannyian imádjuk.

Ha már itt tartunk, milyen érzés olyan arcokkal turnézni, akik nagy példaképeitek voltak? Játszottatok az AC/DC-ékkel, aztán a Velvet Revolverrel, benne Slashsel és Duff-fal...

Peder: Eleinte kicsit meg voltunk illetődve, tudod, nem akartunk átmászkálni az ő részükre a backstage-ben, de az AC/DC-éknél például ők kezdték el a barátkozást. Nagyon-nagyon jó fejek, teljesen a földön állnak. Soha olyan jó koncerteket nem adtunk szerintem, mint az AC/DC turnén. Slash és Duff szintén remek arcok, velük is remekül kijöttünk. Rájuk is ugyanaz áll, ami Angusékra, minden siker ellenére is meg tudtak maradni abszolút normális, hétköznapi embereknek.

Dregen: Azt hiszem, nagyon szerencsés zenekar vagyunk ezen a téren. Nincs az a pénz a földön, ... na jó, talán mégis van... (nevet), amiért a kibaszott Kornnal vagy a Limp Bizkittel mennénk turnéra. Sokkal jobb volt ezekkel a számunkra kedves nagy legendákkal játszani. Az igazi nagy dobás persze egy Guns N' Roses turné lenne.

A régi Gunsszal vagy a mostanival?

Mindketten egyszerre: A régivel.

Dregen: Láttuk az új felállást idén, és tök jó is volt, de az eredeti bandával nem lehet versenyezni és ezzel nyilván mindenki tisztában van. De Axl is lelkes volt, jól is énekelt. Semmi rosszat nem tudok mondani a mai csapatról, velük is nagyon szívesen játszanánk.

És melyik zenekarnak kellene örökre lehúznia a rolót?

Peder: Az összes kommersz szar csapatnak, akik ömlenek a rádiókból és az MTV képernyőjéről.

Dregen: A régi nagyok közül sajnos azt kell mondanom, hogy az AC/DC kivételével lassan egyszerűen mindenkinek abba kellene hagynia. A KISS-en nőttem fel, és ha ma megnézem egy koncertjüket, elsőre mellbevágnak a látvánnyal meg a többi dologgal, de közben az agyam hátsó részében folyamatosan ott motoszkál a gondolat, hogy ez egyszerűen nem jó, egyszerűen nem az igazi. Ugyanez vonatkozik az Aerosmith-re is, akiket régen szintén nagyon szerettem, de ők is hatvanadszorra sütik el ugyanazokat a nyálas, elcseszett, egy kaptafára készült balladákat.

Amolyan játék jelleggel mondok mindkettőtöknek néhány szót, ti meg vágjátok rá az első dolgot, ami ezekről az eszetekbe jut. Rock'n'roll.

Dregen: ...all night and party everyday.

Szex.

Peder: ..., drogok, rock'n'roll. (nevet)

Politikusok.

Dregen: Rajzfilmek.

Tetoválások.

Peder: Nicke. (vigyorogva hátramutat a másik asztalnál interjúzó Nicke Borgra)

Kokain.

Dregen: Őrület.

Vallás.

Peder: Rossz.

Svédország.

Dregen: Jéghoki.

Egyesült Államok.

Peder: Gonosz. (felröhögnek)

Csajok.

Dregen: McNuggets. (nevet)

Tévésorozatok.

Peder: Királyság!

Ginger.

Dregen: Kínai kaja. (Peder hangosan felröhög)

Hős.

Peder: Superman.

Kelet-Európa.

Dregen: Nagyon érdekes.

Groupie-k.

Peder: Amerika.

Miért, Európában talán nincsenek?

Dregen: De vannak, csak más a kicsengése ennek az egésznek. Ha Svédországban vagy bárhol máshol Európában groupie-nak hívsz egy csajt, annak negatív felhangja van, mert valami olyan képzet társul hozzá, amit az emberek megvetnek, vagy legalábbis furcsán néznek a dologra. Odaát teljesen más a helyzet, mert van egy rakás lány, aki egyenesen büszke arra, amit csinál. Ez persze nekünk csak jó, bár a negatív oldala is megvan. A '60-as, '70-es években, a rock hőskorában még nem turnéztam, így nem tudom, milyen lehetett akkor, de egészen biztosan más, mint manapság, hiszen az AIDS miatt nagyon oda kell figyelni arra, hogy mit csinálsz, vigyázni kell, kit dugsz meg egy turnén.

A groupie-kkal tehát vigyáztok, de mi a helyzet a többi veszélyes rockzenészi kötelességgel?

Dregen: Mindig is sokat buliztunk, és ez máig megmaradt, de csak ésszel szórakozunk. Folyamatosan szétütve eleve fizikailag sem lehetne kibírni egy nagy turnét, arról nem is beszélve, hogy az embernek előbb-utóbb a teljesítményén is meglátszik, ha nem vigyáz magára.

Mi az abszolút rock'n'roll szám?

Dregen: A Johnny B. Goode Chuck Berrytől.

És mi az élet értelme?

Dregen: Hogy mindig törekedj a legjobbat nyújtani mindenben, és ha valamit elkezdesz, abba tedd bele a szívedet.

Peder: Én meg azt mondom, hogy mivel az egyetlen dolog, amiben biztos lehetsz, az az, hogy egyszer meg fogsz halni, amíg élsz, próbáld meg magadat jól érezni. Minden körülmények között.