Shock!

Első ízben játszott Magyarországon április legvégén Deen Castronovo. A '80-as években Tony MacAlpine és Marty Friedman oldalán nevet szerzett, majd a Bad English, a Hardline és Ozzy Osbourne csapataiban, illetve a Journey-ben még komolyabb magasságokat megjárt dobos a The Dead Daisies tagjaként jutott el végre Budapestre, akikkel egy hagyományos és egy akusztikus koncertet is adott a fővárosban. Az első buli előtt, a Barba Negra Track backstage-ében nyílt alkalmunk leülni vele beszélgetni.

Úgy hallom, fájdalmakkal érkeztél Budapestre...

Egy sebészeti beavatkozást kellett elvégezni a nyakamon. Az orvosok el is tiltottak a dobolástól, azt mondták, legalább 4-5 hónapot pihennem és gyógyulnom kell. Ezt a turnét viszont nem hagyhattam ki. Úgyhogy most mindenféle tapaszokat és krémeket használok, hogy segítsenek, gyógyszereket ugyanis nem szedhetek.

Mikor kezdődtek a bajok a nyakaddal?

Tavaly augusztusban. De nem is a próbákkal van a gond, hanem az élő bulikkal. Tudod, milyen vagyok, nem tudok csak nyugiban ücsörögve dobolni. Muszáj izegnem-mozognom közben. (széles mozdulatokkal hadonászik)

Most jársz először nálunk, igaz?

Igen. Ma délután háromkor érkeztünk, szóval eddig még semmi mást nem láttam a városból, csak a hotel előtti óriáskereket, de a holnapi akusztikus buli előtt lesz egy kis időm, úgyhogy mindenképpen el akarok menni fényképezgetni a városban.

Bár új fiú vagy a zenekarban, sokkal inkább régi barátok egymásra találásáról van szó, nem igaz?

De, abszolút. Marcóval Neal Schon két szólólemezén is együtt zenéltünk, Douggal meg ugye ott a közös bandánk, a Revolution Saints. Csak John Corabit és David Lowyt nem ismertem korábban. Azt persze pontosan tudtam, kicsoda John, hiszen az 1994-es Motley Crue lemez számomra egyértelműen a zenekar legjobbja.

A közös múltatok miatt azt gondoltam, hogy Doug vagy Marco javasolt téged a csapatba, de aztán olvastam egy interjút, amiből kiderült, hogy Brian volt az.

Így van, de ezt én is csak akkor tudtam meg, mikor már elvállaltam a melót. Doug írt ugyanis rám, hogy lenne-e kedvem beszállni, és természetesen rögtön igent mondtam. Mikor aztán személyesen is találkoztunk, megöleltem, és megköszöntem neki, hogy engem ajánlott. Akkor mondta, hogy igazából Brian Tichy javasolt engem a helyére. Szóval hatalmas köszönjet Briannek a dologért. Amúgy ő az egyik legnagyobb kedvencem a dobosok között. Borzasztóan alulértékelt, pedig egy igazi vadállat. Nem véletlenül hívják Big Footnak. Hatalmas erő van a játékában, de borzasztó képzett is.

Egyértelmű döntés volt, hogy beszállsz a Daisies-be?

Igen. Épp befejeztük a kettes Revolution Saints-lemezt, én pedig mondtam a feleségemnek, hogy remélem, a Jóisten utat mutat nekem, mert most épp fogalmam sincs, mihez kezdjek magammal. Három nap múlva aztán jött Doug sms-e. Köszönöm istenem! Nagyon boldog vagyok, mert jó helyen vagyok, jó emberekkel körülvéve, és olyan zenét játszunk, ami a legjobban fekszik nekem. Persze imádtam a Journey-ben dobolni, de igazából hard rock dobos vagyok. Steve Smith témái kiválóak, de folyton azt vettem észre magamon, hogy mindig cifrázom a dolgokat, csinálom a show-t. A Daisies viszont pont a megfelelő terep nekem.

A dalszerzésbe is bele tudtál folyni?

Nem igazán. Mikor csatlakoztam, már a dalszerzési folyamat végén jártak. Épp a legjobb tizenegy-tizenkét dal kiválasztása zajlott az ötletekből. Vasárnap érkeztem, kedden pedig hazarepültem a demókkal, hogy tanuljam meg őket. Én pedig pontosan ezt is csináltam. Fülhallgatóval a fejemen járkáltam a házban, és tanultam a dalokat, semmi mással sem foglalkoztam. A feleségem néha próbálkozott, hogy hahó, drágám, én is itt vagyok, de aztán feladta. (nevet) Végül négy nap alatt fel is játszottam a teljes lemezt. Elég furán működik az agyam, ugyanis gyakran elfelejtem, hogy hová tettem a telefonomat vagy a kulcsaimat, de a dalokra mindig tökéletesen emlékszem, ami egy hatalmas ajándék.

Tervezel énekelni is a zenekarban?

John és Marco alá pakolni a vokálokat nekem pont elég. John hatalmas énekes, ráadásul teljesen egyéni a hangja és a stílusa is, így nincs szüksége semmiféle segítségre némi háttérvokálon kívül. John ráadásul remek frontember is, ami én egyáltalán nem vagyok. Nem is szeretek énekesként színpadra lépni. A Journey-ben persze oké volt a dolog, mert el tudtam bújni a dob mögött. De ha láttál a Revolution Saintsszel a Frontiers fesztiválon, láthattad rajtam, hogy mennyire nem éreztem jól magam akkor, amikor szólóénekesként előrejöttem pár dalban. Nem csináltam semmit a színpadon, csak előre-hátra hintáztam, csukott szemmel.

Csak nem lámpalázas vagy?

De bizony! Johnnak a frontemberi szituáció természetes. Nekem nagyon nem. Viszont adj a kezembe egy dobverőt, meg rögzíts egy mikrofont a dobra, és rögtön minden rendben lesz. Kint állni ijesztő, kell a cuccom, hogy megvédjen.

A Dead Daisies-be való belépésed hogy fog hatni a Revolution Saints működésére?

A Daisies a fő prioritás most nálam, tehát a Saints csak akkor fog működni, ha a Daisies éppen szünetet tart. Emellett lesz egy projektem Neal Schonnal és Greg Rolie-val, amiben Marco is érintett. De mindez csak a Dead Daisies után jöhet, mivel ezek a srácok hatalmas erőt adtam nekem azzal, hogy hittek bennem, amikor senki más nem. Sokkal tartozom nekik.

Ezek szerint újra jóban vagytok Neallel?

Így van. Pár éve volt köztünk némi feszültség a piálásom és a drogok miatt. Ki kellett szállnom, hogy összeszedjem magam, hogy tiszta legyek. Neal aztán elhívott egy jótékonysági bulira San Franciscóba, amit egy tűzvész áldozatainak megsegítésére szerveztek. Marcóval, Greg Rolie-val, Neallel és egy John nevű billentyűssel játszottunk egy csomó dalt, és hatalmas sikert arattunk. Neal ezzel a formációval 2019-ben turnézni is akar Neal Schon's Journey Through Time néven. Ez tehát nem a Journey lesz, de természetesen Journey-dalokat fogunk játszani a korai érából, méghozzá azokat, amiket ők nem játszanak már. Nagyon izgatott vagyok emiatt is.

Kérlek, mondd, hogy Európába is átjöttök majd!

Egyértelműen ez a terv.

Mi a helyzet most a Journey-vel?

Kábé egy hét múlva indulnak turnéra Amerikában, méghozzá a Def Lepparddal közösen. Jól érzik magukat együtt, teszik a dolgukat, én pedig örülök, hogy Steve Smith visszatért. Ez az ő helye, én csak melegen tartottam a székét pár évig... Tizenhét évig egész pontosan. (nevet) Nagyon jó ember és kiváló dobos.

Tudod, hogy mi volt az oka annak, hogy Jeff Scott Soto végül sosem lett hivatalosan a banda énekese?

Nos, ez nyilván nem az én döntésem volt, nem is nagyon kötötték az orromra, én csak a dobos voltam. Annyit tudok a dologról, hogy volt valami nézeteltérés Jeff, illetve Neal és a menedzsment között. Imádom amúgy Jeffet, szerintem ő az én generációm egyik legjobb énekese. Egy igazi szörnyeteg.

Beszéljünk egy kicsit a Revolution Saints-ről is! Mi az oka annak, hogy bár három dalszerző van a csapatban, a zenét gyakorlatilag teljes egészében külsősök írták?

Ez a kiadó döntése volt. Az első lemeznél belementünk a dologba. Azt mondtuk, oké, a kiadó pedig biztosított minket, hogy a kettes lemezen már a saját dalaink fognak szerepelni. Mikor aztán jeleztem, hogy belevágnánk a kettes albumba, hirtelen közölte a kiadó, hogy meg is vannak rá a dalok. Mi meg csak néztünk, hogy mi van? Jó dalszerzők vagyunk, köszönjük, de boldogulunk. Ők viszont közölték, hogy nem, ezeket a dalokat választották a lemezre. Szóval végül ezeket kellett felvennünk. A jó dolog viszont az, hogy Doug bármihez is nyúl, azon nagyon erősen érezni lehet a keze nyomát. Szóval bár Alessandro Del Vecchio írta a számokat, Doug hatalmas befolyást gyakorolt az albumra. A kiadó persze szeretne harmadik lemezt is, de biztos, hogy nem lesz, hacsak nem írhatjuk meg most már tényleg mi magunk. Ha a kiadó megint erősködni kezd, átmegyünk máshová.

Mikor először hallottam a zenéteket, meg voltam győződve róla, hogy te vagy a fő dalszerző, ugyanis elég erős rajta a Journey hatása.

Pontosan, és ugyan Alessandro remek dalszerző, de biztos vagyok benne, hogy közösen még jobb eredményt értünk volna is el. A hármas lemez pedig nyilván más is lesz, ha végre mi magunk írhatjuk a dalokat. A dalszövegeket is egy csomó helyen meg kellett változtatni, mivel mondtam, hogy bizonyos részeket nem vagyok hajlandó elénekelni, mivel biztos soha nem fogalmaznék úgy, ahogy megszülettek. Ha lesz harmadik lemez, azt csakis Doug, Jack Blades és én írhatjuk meg.

Az első album utolsó dalának alcíme az, hogy Fernando's Song. Ő kicsoda?

Ő a kiadó főnökének, Serafinónak az apukája volt, aki elhunyt. Az egy csodálatos dal, nagyon szeretem, de nekem egész mást jelent, mint Serafinónak. Számomra sokkal kevésbé direkt, inkább spirituálisabb a mondanivalója. Az első lemezt egyébként úgy egészében véve imádom. A másodikat már nem annyira.

Nagyon fiatal voltál, amikor megjelent az első lemezed, majd nem sokkal később már Tony MacAlpine és Neal Schon mellett muzsikáltál. Hogy jött össze mindez ilyen fiatalon?

Számomra ez isten ajándéka volt. Nagyon spirituális ember vagyok, úgy gondolom, minden okkal történik. Épp Tony MacAlpine-nal dolgoztam, és Oregonból átköltöztem San Franciscóba, rögtön azután, hogy megnősültem. Ott aztán egy hónapon belül megismertem Nealt, aki be is tett a Bad Englishbe, aztán a Hardline-ba, aztán Paul Rodgers zenekarába, majd Ozzyhoz. Rengeteg köszönhetek neki, gyakorlatilag az egész karrieremet.

Milyen volt Ozzyval stúdiózni?

Elképesztő, de igen komoly kihívást is jelentett. A producer, Michael Beinhorn egy zseni, aki egy teljes hónapon keresztül nyüstölt, mire végre megtaláltuk a megfelelő dobhangzást. Az észak-amerikai turnén is én doboltam még, de aztán Zakk Wylde kilépett, nélküle pedig számomra már nem volt az igazi a dolog. Persze Joe Holmes is remek gitáros, de mégsem Zakk. Utána jött számomra a Journey.

Geezer Butler két szólólemezén is játszottál.

Igen, és azokat tartom a csúcsteljesítményemnek, mint metaldobos. Ráadásul Burton C. Bell hangját is imádom.

Gondolom, Burton hívott meg, hogy játssz az utolsó Fear Factory-lemez egyik dalában is...

Igen. Úgy indult a dolog, hogy én hívtam fel őt, hogy énekelne-e a fiam zenekarának egy dalban. Mondta, hogy persze, de akkor én meg doboljak egy kicsit a Fear Factoryben. Imádom őket, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy vállalom. Mondtam is neki, hogy jó sok gyors dupla lábdobot kérek, mert a Journey-ben úgysem játszhatok ilyesmit. Tök ingyen vállaltam, mivel hatalmas Fear Factory-rajongó vagyok.

Játszottál a Hole Celebrity Skin lemezén is, de mégsem tüntettek fel közreműködőként. Ennek mi volt az oka?

Patty Schemelnek, az akkori dobosnak családi problémái voltak. velem meg aláírattak egy titoktartási szerződést, így nem beszélhettem róla. Később aztán Patty elárulta egy interjúban, hogy én vagyok hallható a korongon, szóval már én is beszélhetek róla. Remélem, nem perelnek be! (nevet)

Pár évvel ezelőtt bejelentettétek Dan Spitz gitárossal, hogy közös bandát terveztek.

Dan tárgyalt egy nagyon híres énekessel – akit nem nevezhetek meg – arról, hogy csatlakozna hozzánk, de megfeneklett a dolog, én pedig időközben eléggé elfoglalttá váltam a Daisies és a Revolution Saints miatt. Imádom Dant, számomra az ő gitározása jelenti az Anthrax-hangzást, ahogy Zakk játéka Ozzyét. Azt a hangzást, amit hallgatva én magam is felnőttem. De előbb-utóbb össze fog jönni a dolog. Dannek van elég ideje, hogy végül leszervezze a dolgot ezzel a meg nem nevezett énekessel is.

Még a Soul Sirkus megalakulása előtt Neil összehozott egy szupergroupot veled, Sammy Hagarrel és Michael Anthonyval. Ha jól tudom, dalok is születtek, de sosem jelentek meg végül.

Így van. Négy vagy öt számot vettünk fel, és volt egy rövid koncertünk egy San Franciscó-i díjátadón is. Viszont ekkor merült fel, hogy Alex és Eddie Van Halen újra játszana Sammyékkel, és az én véleményem is az volt, hogy ezt kár lenne kihagyni. Mondtam is: Sam, menj, és csináljátok a Van Halent! Később aztán, tulajdonképpen ebből a projektből indult a Chickenfoot, és Sammyék engem is hívtak, de a Journey miatt nem tudtam vállalni a dolgot.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Sokat játszani a Dead Daisies-zel, tisztának maradi, és helytállni nagyapaként, két unokám is van ugyanis, haver! (nevet) És bármi, amit Isten ad. Imádok ebben a zenekarban játszani, alig várom a Journey-projektet Neallel, élvezem az életet. Tudod, egy dolgot biztosan megtanultam a gyógyulásom alatt: meg kell élni minden egyes pillanatot. Ki tudja, lehet, hogy kisétálok innen, és elüt egy autó. Élvezd az életet, de tiszteld és szeresd a másikat. Akkor sok örömben lesz részed. Én is voltam nagyon mélyen, de nézd meg, milyen szerencsém van: abból élhetek, amit a legjobban szeretek.

Van most bármi egyéb zenei projekt, amiben érintett vagy?

Jelenleg nincs, de ki tudja? Lehet, hogy holnap megcsörren a telefon, és egy újabb emberrel zenélhetek együtt. Én mindig készen állok.

Ha ki kellene választanod egy dalt a karrieredből, ami személyes okokból a legfontosabb a számodra, melyik lenne ez és miért?

Ez egy nehéz kérdés, és képtelen vagyok egyetlen dalt választani. Dobosként a komplett Dragon's Kiss album mindenképpen fontos Marty Friedmannel, hiszen életem talán legjobb teljesítményét nyújtottam rajta. Ami pedig a sikert illeti, a Bad English When I See You Smile-ja volt kiemelkedő, mivel ez volt az első No. 1. dalom, és még mindig nagyon közel áll hozzám.

Mi az élet értelme?

Szeress és tisztelj mindenkit, akivel találkozol. És mindig mosolyogj, mindegy, mi történik.