Shock!

Pár éve megtörtént a lehetetlen: visszatért a Helloweenbe Michael Kiske énekes és Kai Hansen gitáros, és a megújult felállású banda hatalmas diadalmenetben turnézta körbe a világot. Idén júniusban pedig, ha lehet, még nagyobb csodának lehettünk tanúi: a héttagú Pumpkins United felállás új albumot tett le az asztalra. A simán csak Helloween címen futó lemez világszerte óriási siker, az első visszajelzések szerint még a legkényesebb ízlésű rajongók is találnak rajta kedvükre való momentumokat, és óriási hír, hogy jövő tavasszal a banda a tervek szerint Budapesten is bemutatja majd a friss dalokat a régi klasszikusokkal egyetemben. A rendkívül barátságos és bőbeszédű Michael Kiskével nyílt alkalmunk diskurálni.

Huszonnyolc év után ismét Helloween-lemezen hallható a hangod. Nekem zenehallgatóként még mindig szürreális kicsit ez az egész, gondolom, neked is...

Abszolút az. De néhány év már eltelt, mióta ismét összejöttünk, szóval azért nem teljesen. Viszont megértem, hogy mindenki újra és újra rácsodálkozik erre az egészre, hiszen hosszú-hosszú éveken át már az is lehetetlen volt, hogy egyáltalán komolyan felmerüljön ilyesmi.

Ezt a jól dokumentált személyes nézeteltéréseitek mellett általában annak számlájára könyvelte el mindenki, hogy a te érdeklődésed megkopott a műfaj iránt.

Igen, a zenekar valóban ezt kommunikálta éveken át: rám akarták tolni a felelősséget a történtekért. Valójában azonban sosem volt szó zenei nézeteltérésekről. Mindenki írta a dalait, aztán felvettük ezeket. Érdemes végignézni a régi lemezek dalszerzői listáin, és egyből mindenki láthatja, mi volt a helyzet. Persze tény: az én dalaim mindig kicsit másmilyenek voltak, mint Kai vagy Weiki nótái, ám valójában csak egyszer merült fel konkrét zenei ellentét a zenekarban, méghozzá kettejük között, még a Keeper Of The Seven Keys lemezek idején. Weiki akkoriban ebben a metálosított Beatles-vonalban gondolkodott, amivel Kai nem igazán értett egyet, így aztán ebben a témában tényleg akadtak viták. De ezen túlmenően sosem agyaltunk tudatosan azon, milyen irányba haladjunk, egyszerűen csak mindenki írta a dalait. Más lapra tartozik, hogy a Pink Bubbles Go Ape és a Chameleon lemezek idején már nem működtünk zenekarként. Nem dolgoztunk közösen a próbateremben a nótákon, mint azelőtt, amikor mindenki levitte a dalait, aztán a többiekkel közösen befejezte. Így még a hétköznapitól eltérő ötletek is helloweenesek lettek. Jó példa erre a We Got The Right a kettes Keeperen, amit én hoztam, és közösen gyúrtuk zenekari dallá. Attól vált helloweenessé, hogy együtt fejeztük be a próbateremben, mert az első verzió még erősen eltérő volt. De ez később már nem történt meg, és a Chameleon idejére odáig jutottunk, hogy három dalszerző készített szólólemezt – mindenki a sajátját. Akkor már nem beszélhettünk igazi zenekarról, de miután elmentem, a többieknek egyszerűbb volt rám tolni ezért a felelősséget. A mai napig sok kérdést kapok erről az egészről, tényleg nagyon sok újságíróban és rajongóban megmaradtak az akkori nyilatkozatok.

És most hogy álltatok neki a dalszerzésnek? Most sem lőttetek fel előzetesen semmiféle koncepciót?

Nem igazán. A dalszerzők általában abban reménykednek, hogy beüt az ihlet, jönnek az ötletek, és általában így is szokott történni. Mindenkinél összeáll pár elképzelés, aztán utána valakivel a csapatból, netán teljes zenekarként megvizsgáljuk ezeket, és kiválogatjuk, melyik működne jól, és melyik nem. Az igazat megvallva egyetlen zenekart sem ismerek, akik tervezőasztalon, előre kidolgoznák, mit csinálnak majd, aztán tényleg arra mennek. A kreativitás önálló életet él. Támad egy ötleted, aztán utána persze vannak döntési pontok, választási lehetőségek, de alapvetően spontán a folyamat.

Te ma egyébként mennyire tudsz dalszerzőként és énekesként azonosulni ezzel a speedes vonallal, ami a Helloween sajátja? A köztes években azért nagyon sok más irányultságú projekted volt, a szólódolgaidtól kezdve a Supareden át egészen a Place Vendome-ig...

Na, itt most akkor ismét vissza kell utalnom az előző témára, nekem ugyanis soha nem volt problémám a Helloween zenei irányultságával. Soha. Ezt az egészet csupán az akkori ex-zenésztársaim terjesztették, de totális nonszensz volt az egész. Persze sosem csináltam belőle titkot, hogy a Walls Of Jericho lemezt nem szeretem, ez tény. De hát az még a belépésem előtt készült. Viszont a mai napig teljes mellszélességgel felvállalok mindent, amiben utána részt vettem, és tényleg örülnék, ha végre mindenki elengedné ezt, hogy nekem bajom volt a Helloween zenéjével vagy úgy általánosságban a heavy metallal. Szó sem volt ilyesmiről. De hát tudod, hogy megy ez: különböző ego-problémák miatt a zenekarok szétmennek, feloszlanak, és utána mindenki meg akarja győzni a rajongókat, hogy tartsanak vele továbbra is. És ha valaki már nincs ott, sokkal egyszerűbb mindent az ő nyakába varrni. Ahogy mondtam, a mai napig sokan nekem szegezik ezt a témát, de nem volt szó zenei félreértésekről vagy nézeteltérésekről. A zeneipartól, a színtértől valóban megcsömörlöttem a kilépésem környékén, baromi csalódott voltam bizonyos dolgok alakulása miatt. Ez azonban teljesen más történet. És a '90-es évek végétől kezdve fokozatosan, lépcsőfokról lépcsőfokra tértem vissza a hard rockos, metálos vonalhoz. Jött az Avantasia, a Place Vendome...

Sajátos ez a mostani helyzet, hiszen Kai Hansennel együtt gyakorlatilag egy funkcionáló, évek óta ebben a formában működő ötöshöz csatlakoztatok. Milyen így a belső dinamika akár dalszerzési, akár személyes tekintetben?

Szerintem alapvető fontosságú, hogy nagyon körültekintően jutottunk el idáig, senki sem kapkodott semmin. Évek teltek el az első ötletektől számítva a tényleges megvalósulásig. Ehhez elsősorban persze arra volt szükség, hogy én is beadjam a derekamat, mert Kai régóta meg akarta csinálni a dolgot. Sőt, még Andi Derisnek is akadtak nyilatkozatai, amiben pedzegette a témát, én meg emlékszem, nem is értettem, miről beszél, hiszen bennem fel sem merült hasonló. Aztán az Avantasia 2013-as turnéján fordult a kocka, amikor egy fesztiválon összefutottam a backstage-ben Weikivel. Nagyon kedves volt, és egyértelműen láttam: ki akar békülni. Nekem ez a találkozás jelentette érzelmileg a fordulópontot, ez az élmény kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek: már nincs bennem semmi harag, én is másképp nézek vissza a régi dolgokra, mint azelőtt. Viszont még ezután sem történt semmi jó két évig. A következő lépcsőfok az volt, amikor adtunk pár spanyol koncertet a Unisonic zenekarral, és az egyik buli után Kai megjegyezte: Michael, valamit kellene még csinálnunk a Helloweennel. Én pedig azt mondtam: oké, nyitott vagyok rá. Alapvetően ezután indultak meg a tényleges előkészületek, mivel Kosta Zafirou, a dobosunk a Helloween menedzsmentjének dolgozik, és természetesen a turné után az irodában is elmesélte, mit mondtam. Ezután hívott fel Jan Bayati, a Helloween menedzsere, és elkezdte kipuhatolni, mennyire gondolom komolyan ezt az egészet. Utána pedig hosszas telefonbeszélgetés következett Weikivel, majd Andi Deris volt soron, vele ugyanis egyáltalán nem ismertük egymást, soha azelőtt nem találkoztunk.

Ha jól tudom, meglátogattad az otthonában, Tenerifén, igaz?

Igen, így történt. Muszáj volt kideríteni, egyáltalán kijövünk-e egymással, ha ugyanis nem, az egésznek nem lett volna semmi értelme. Repülőre szálltam, meglátogattam Andit, és még engem is meglepett, mennyire jól megtaláltuk a hangot, méghozzá gyakorlatilag azonnal. Komolyan, mintha valami régi baráttal jöttünk volna össze ismét... Ezek után tényleg megkezdtük a komoly egyeztetéseket egy közös turnéról. Az első össznépi megbeszélések 2016 környékén történhettek, ha jól emlékszem, ekkor kezdtük el összeállítani a tényleges, konkrét terveket. De még ekkor is mindössze egyetlen turnéról volt szó, hiszen a zenekar történelmének ismeretében nem zárhattuk ki, hogy közben ismét összeveszünk. Biztosra akartunk menni, hogy ha így lesz, senkit sem kötnek gúzsba a szerződések, és mindenki mehet a maga útján. A kérdésedre visszatérve: furcsa volt ismét visszatérni a bandába, és eltelt némi idő, mire mindenki kényelmesen érezte magát ebben az új szituációban. Persze mindannyian akartuk, mindannyian pozitívan álltuk hozzá, de meg kellett szokni a helyzetet. A régen történtek miatt itt is lépésről lépésre haladtunk, fokozatosan próbáltuk kitapogatni, hogy működik ez az egész. A 2017-ben indult első, fizikailag igen kimerítő és hosszú turné után azonban már láttuk, hogy nincs ok aggodalomra. Tökéletesen kijöttünk egymással, és mindenki remekül érezte magát. Kainak még talán nehezebb is volt ráállni az új vágányra, mint nekem, hiszen a Gamma Rayben ahhoz szokott, hogy egyedüli főnök. Itt azonban csupa erős személyiség veszi körül, akik közül ráadásul senki sem fél elmondani a véleményét. De ő is nagyon jól érzi magát.

Gyökeresen új helyzetet teremt, hogy Andival együtt álltok a mikrofonnál, és persze Kai is énekel. Könnyíti vagy nehezíti a helyzetet dalszerzési meg egyéb szempontból ez a megoldás?

Sokkal könnyebbé teszi, és ha megkérdeznéd a többieket, szerintem ők is ugyanezt mondanák. Ahogy beszéltük az előbb, a kreativitást nem lehet erőltetni. Jön az ihlet, támad egy ötleted, kihozol belőle valamit, és egyből sokkal több lehetőséged van, hiszen eldöntheted, kihez illik jobban az adott nóta. A koncerteken is megnőtt a játéktér, hiszen egyrészt attól függően is variálhatunk a műsorral, ha éppen valaki beteg vagy nincs teljesen jól: nem egyedül kell vinni a válladon az egész show-t énekesként, hanem hárman vagyunk, ki tudjuk egyensúlyozni a dolgokat. Mindössze egy szempontból veszélyes ez az egész: figyelnem kell, hogy ne igyak túl sok vörösbort! (nevet) Általában ugyanis borozni szoktam a backstage-ben, amíg Andi vagy Kai énekel. De kreatív tekintetben számtalan lehetőség nyílt meg előttünk. Annyira egyébként nem extra ez az egész, hiszen számos zenekar működik eleve két énekessel. A KISS-ben például az elejétől fogva ott van Paul Stanley és Gene Simmons, és a végeredmény mindig KISS-es, függetlenül attól, melyikük nyomja az adott nótát. De említhetném későbbről a Linkin Parkot is. Mindössze nálunk lehet szokatlan a dolog, hiszen a Helloweenben korábban mindig egy énekes volt. Most azonban visszatért a zenekarba a '80-as évek gitárosa és énekese, csak éppen senki sem ment el ezzel párhuzamosan. És tök jól bevált az elképzelés. Ha jól tudom, a Van Halen is valami hasonlóban gondolkodott pár évvel ezelőtt David Lee Rothtal meg Sammy Hagarrel, csak aztán Eddie betegsége közbeszólt.

Szerinted milyen ez az új lemez: nosztalgikus, vagy totálisan 2021-es Helloween?

Nem kérdés, hogy van benne nem kevés nosztalgia is. Ott van például az Out For Glory, ami sokakat az Eagle Fly Free-re emlékeztet, de a Skyfall is klasszikus Keeper-érás hangulatokat hoz vissza. Tudod, már eleve ott lesz ez a szellemiség, ha eléneklek egy Kai-szerzeményt, hiszen jellegzetes stílusban ír, én pedig jellegzetes stílusban énekelek – szóval valahol mindenképpen helloweenes lesz, ha ezt a kettőt egymás mellé tesszük. A hangzás azonban újszerű, hiszen más időket írunk már, és magát a csapatot is más emberek alkotják. Kényelmes helyzetben voltunk: nem kellett újraírnunk a Keeper lemezeket, és nem kellett megtagadni az Andi-érát sem. Tényleg mindenki hozhatta a saját ötleteit mindenféle megkötés nélkül. És ha mondjuk én nyomom fel Andi egyik nótáját, az máris újszerűen hangzik majd, hiszen korábban ilyesmi nem fordult elő. Ugyanígy olyan sem, hogy együtt énekeljünk. Andi egyébként elképesztően jó dalszerző, és szintén nagyon markáns saját stílussal rendelkezik. De ott az Angel is, Sascha Gerstner nótája, ami szintén más, egyfajta modern Helloween.

A Keeper lemezek a műfaj legnagyobb klasszikusai közé tartoznak, a mai napig óriási árnyékot vetnek. Nem éreztétek kockázatosnak bolygatni ezt az egészet egy új albummal, amit úgyis mindenki a régi dolgokhoz mér majd? A Pumpkins United turné a maga másfél millió nézőjével alapból is diadalmenet, nekem úgy tűnik, nem voltatok rákényszerítve mindenáron egy új lemezre...

Miután megbizonyosodtunk felőle, hogy működőképes a történet, szerintem gyávaság lett volna úgy gondolkodni, hogy nem fogunk bele egy lemezbe. Eleve csak a turné után kezdtünk el töprengeni ezen, és a jelek szerint be is jött a dolog, óriásiak a visszajelzések. Kockázat ugyanakkor nincs, mert nem kell megfelelnünk semmiféle várakozásnak, érted? Írjuk a dalokat, aztán ahogy esik, úgy puffan. A lehető legrosszabb recept, ha valaki megpróbálja újraírni a régi albumait. Nem is próbálkoztunk semmi ilyesmivel. Ez itt egyszerűen csak egy mai Helloween-lemez, rajta minden stíluselemmel, amit a közönség a zenekarhoz köt, de friss, 2021-es megszólalással.

Turné viszont nem kíséri a megjelenését...

Na igen. Idénre semmit sem terveztünk, mindent átmozgattunk 2022-re, de hogy őszinte legyek, még így is akadnak bizonyos kétségeim. Mármint azt biztosra veszem, hogy jövőre már azért többé-kevésbé visszatér majd a világ a normális kerékvágásba – a történelmi példák is azt mutatják, hogy a járványok olyan másfél-két évig tartanak, aztán változni kezd a helyzet. Reméljük, most is így lesz, de mindenképpen fokozatos visszarendeződésre kell számítani. A lemezzel viszont nem akartunk várni tovább. Ez egy régi zenekar, hosszú történelemmel, nem kell feltétlenül az általánosnak tekintett ritmusban mozognunk, tudod, lemez-turné, lemez-turné... Nálunk turné nélkül is működni fog az album. Még pozitívan is jött ki, hogy több időt fordíthattunk a dalokra, a zenére, a klipekre. Ráadásul mire koncertezni kezdünk, már jó ideje piacon lesz az anyag, szóval a közönség is ismerni fogja. Tehát jó döntés született, bár persze mi is több különféle forgatókönyvben gondolkodtunk, és eleve elcsúsztattuk a megjelenést az eredetileg tervezett tavalyihoz képest. De a kiadóval közösen végül arra jutottunk, hogy most már meg kell jelennie.

Szerinted mennyire lesz más a koncertlátogatók hozzáállása, mire ismét útnak indultok?

Nem tudom. Senki sem tudja. Sok mindentől függ. Úgy gondolom, némi időbe beletelik majd, mire tovatűnnek a félelmek. A médiának is óriási felelőssége van ebben az egészben, egyáltalán nem segítették a dolgokat a pánikkeltéssel... Szóval biztos vagyok benne, hogy eleinte kihatnak majd a történtek a nézőszámokra is, főleg az első pár hónapban, első évben. Ezért is álltunk össze a Hammerfallékkal, hogy biztosra menjünk: egy ilyen párosításra talán még az is eljön, aki egyébként fél a vírustól, és megtelnek majd a helyek. De kiszámíthatatlan a helyzet, hiszen nagyon régóta nem láttunk példát hasonlóra, és sokan rendesen bele is kattantak, furcsa gondolataik támadtak, rettegnek. És persze senki sem tudja, hová fut ki ez az egész. Meggyőződésem, hogy ez sem tart örökké, vissza fog térni a világ a normális mindennapokhoz, de hogy milyen gyorsan, nos, erre egyelőre senki sem tudja a választ. Nem beszélve arról, hogy országonként is nagyban eltérhet majd a helyzet, a szabályozás.

El tudod képzelni, hogy limitált befogadóképességű koncerteket adjatok távolságtartással, ültetéssel, miegyébbel, vagy csakis fullos arénabulikban gondolkodtok?

Semmi értelmét nem látom a hasonló megszorításoknak a saját esetünkben. Japánban még akár működhet is az ilyesmi, hiszen arrafelé kicsit mindig másképp mentek a dolgok. A '80-as években például nem is állhattak fel a nézők a bulikon, és a biztonságiak gondoskodtak is róla, hogy betartsák a szabályokat. De az utóbbi évtizedekben azért ez is változott, és ma már a japán koncertek sem különböznek olyan sokban a világ többi részén adott buliktól. A távolságtartással megrendezett koncerteknek viszont ebben a műfajban nem nagyon látom a létjogosultságát. Egy rockkoncert lényege ugyanis alapból is az, hogy bulizz, hogy engedd el magad. Ültetéssel, kötelező távolságtartással, maszkban mindez aligha lehetséges. Vagyis csak akkor állunk majd újra színpadra, ha már tényleg befejeződött ez az egész.

A Helloween 2022. április 26-án Budapesten, a Papp László Sportarénában koncertezik a Hammerfall társaságában, a Livesound szervezésében. Részletek itt.