Shock!

Hazánk egyik legalulértékeltebb (még legalábbis) zenekara az Isten Háta Mögött. Egy fanatikus csoporton kívül óvatosan merészkednek az emberek a közelükbe, talán ez az interjú segít egy picit jobban megismerni őket.

Ha jól rémlik mintha tavaly ősszel mondtátok volna először, hogy mindjárt megjelenik az IHM lemez, aztán jött a tél meg a tavasz és akkor. Mit tököltetek eddig?

P.: Fú, hát csomó tennivaló volt, amivel egyszerűen elúsztunk, leginkább a borító, mert nyilván arra már nem volt pénzünk, hogy valakivel megcsináltassuk, mondjuk a Totik Zolival, aki egy nagyon ügyes arc egyébként, imádom a munkáit. Meg igaziból a diy-önérzet is dolgozott bennünk, hogy tulajdonképpen a borító is mi magunk vagyunk. Viszont azt összehozni, hogy egy időben ugyanazon számítógép előtt üljünk Csabival, aki egyedüliként ért az ilyesmi szerkesztő-programokhoz, és még gondolkozni is tudjunk, nos, ez szinte a lehetetlennel volt egyenlő. Azért végülis összejött. Meg aztán nyúl van a borítón, ezért meg is akartuk várni a húsvétot a kijövetellel. Aha, és ez igaz.

Egyébként ilyen típusú zenekar vagytok, sokáig szöszmötöltök mindennel?

P.: Aha, teljesen! Lusták, szervezés-képtelenek, bénázók, tudod… Egyszerűen túl sokat nem tudunk beletenni a bandába, a zenén kívül persze, mert mindannyian dolgozunk vagy tanulunk, és semmi energiánk már azzal foglalkozni, hogy turnét szervezzünk, vagy lemezt promotáljunk. A legszükségesebb dolgokat azért megtesszük, pl. most igen büszke vagyok arra, hogy a Lacikával pár hete levittünk három boltba is 5-5 cd-t bizományba, ahol tehát meg lehet vásárolni. Nem tudom, elárulhatom-e, hogy melyek ezek a boltok, anélkül, hogy elvesztenénk az underground-jellemünket, hehe, sz'al a Wave, a Cd-Pince és a Hammerbolt. Ennyi.

Elég talányosak a szövegek. Szerinted kell egyáltalán értelmet keresni bennük?

P.: Hát, nem kell, de azért lehet találni. Bár mittomén, gondolom, nekem azért könnyebb elemezni a saját szövegeim, mint másoknak. Mivel messze állok attól, hogy ’megmondjak’, ráadásul igyekszem sajátosan fogalmazni, ez persze nem könnyíti meg a befogadást. De nem is az a lényeg szerintem, hanem az, hogy lehessen énekelni! Meggondolva, gyerekkoromban mennyire élveztem már énekelni a Depeche Mode-okat, anélkül, hogy bármit is értettem volna a szövegekből! Attól még érzéseket nagyon durván kelthet az ének, hogy nem érti az ember, nem? Vagy ott van mondjuk nagyon sok Lovasi-szöveg, amiket nem értek, de attól még jók. Pl. mi az, hogy ’húsrágó, hídverő’? Tök hülyeség, mégis milyen óriási dal már?! Egyébként a szövegek legtöbbször képek, amiket viszonylag nyílt tudattal meg lehet látni, és akár értelmezni is lehet, saját szájíz szerint.

A lemezfelvétellel mennyit bíbelődtetek? Mondjuk szerintem jól is szól. Szerintetek?

P.: Maga a felvétel 5 napig tartott, szinte reggeltől reggelig, de pl. a dobok beállításával csúnyán elcsesztünk vagy egy fél napot. Este értünk le a Bakery-be, mert gondoltuk, legyünk ott már másnap kora reggeltől. De ahogy odaértünk, a Zoliék (Varga Zoli, stúdiósarc) egyből neki is álltak a dob-beállításhoz. No, ez sikerült is mondjuk három óra alatt. Azt hozzá kell tennem mondjuk, hogy próbáról jöttünk, így a Lacika füle nyílván tompább volt, így hangosabban kellett dobolnia ahhoz a hangzáshoz, amit ő igaziból hallani akart bent a feljátszóban. No, másnap felkelés után egy gyors ellenőrzésnél kiderült, hogy a lábdobhang egyáltalán nem stimmel, bénábban szól, mint előző este. Úristen, mindenki megőrül, mi a szar van, ezer mikrofon-csere, össze-vissza beállítások, minden. Aztán egy fél nap után kiderült, hogy a Laci egyszerűen csak rápihent, és kevésbé erősen tolta a lábgépet… sz’al amatőrködtünk, na. De utána már jól ment a dolog, nagyon segítőkész volt a Zoli és a Viktor (Szabó Viktor, másik stúdiósarc). Ők is ránkpattantak olyan szinten, hogy kipróbáltunk olyan ötleteket, amitől szerintem egy ’normális’ stúdiós agylobot kapott volna, vagy inkább csak bekussoltat minket. Pl. a gitárhangzást úgy csináltuk, hogy az alap két-két gitársávon kívül felnyomtam még egy-egyszer egy 70-es évekbeli oktáverrel is a témákat, nyilván egy oktávval lejjebb. Ez tök jó mélyeket és zajt nyomott bele. Szóval azt kell mondjam, hogy nagyon spontán működött a felvétel. Az intro is úgy született, hogy a Csabi gitárbeállásnál elkezdett valami témát játszani, csak úgy, a Lacika meg épp ott ült a szintinél, és elkezdett rá szólózgatni, persze mindenféle tudat nélkül. A Zoli meg szépen, anélkül, hogy szólt volna, benyomta a felvételgombot, és utána poénból megmutatta, hogy, ’na, ezt csináltátok’. Na, akkor kezdődjön ezzel a lemez, mondtuk mi. Ugyanígy volt Tóth Ádám mester (The Dethroners) hegedű-felvételénél is: odajött, mondtuk neki, hogy ’jó, akkor most ürítsd szépen ki az agyad, nehogy megírj bármit is, csak szólózz rá a riffre.’ No, és így született meg kb. 5 perc alatt a ’Juhász’ hegedűszólója. A keverést már tökéletesen a srácokra bíztuk, bár igazán jellemzi a lelkesedésüket az, hogy a felvételek előtt lejöttek próbákra, koncertre, kértek demót, és a végén számonként volt 4-5 master-változat, amikből kiválaszthattuk azt, ami a legjobban tetszett. Azt gondolom, hogy itt kezdődik a profizmus, és nem a Tom-Tom több százmilliós cuccainál…

I.: Én meg annyira élveztem a basszustémákat, hogy bennmaradtam egész éjjelre a “Master” Viktorral és felnyomtam még egyszer, miután persze kiderült, hogy az elsőre feljátszott anyag kb. úgy szólt mint anyám a kert végéből amikor kész van a kaja: halkan, érthetetlenül, de erőteljesen… igaziból a hazavezetés volt a legizgalmasabb hajnalban……

Van a lemezen demós dal vagy ötlet?

P.: Nem, minden egyes téma az utolsó demó után született. Ezzel egyébként az a helyzet, hogy a többiek folyamatosan zúzzák az agyam, hogy csináljuk meg a régi számainkat, persze átdolgozva, a mostani érettségünk beletéve; mondjuk a Lefelét, vagy az Isten lábát. Úgyhogy lehet, hogy később lesz ebből valami, csak az a baj, hogy bár lassan születnek az új témák, de mindig van valami, amivel tudunk foglalkozni, és szüljük szépen folyamatosan, próbáról próbára és hónapról hónapra. Az a bajom, hogy ahogy jön egy új téma, szám, akkor már a régieket nem szeretem játszani, elveszítik a varázsukat. Nem mondom, hogy ez jó, de legalább rá vagyok kényszerítve a fejlődésre, már ha lehet ezt annak hívni. Én annak hívom.

I.: Hát igen… ez egy örök téma, hogy játszunk-e régi IHM “örökzöldeket” vagy sem. Általában Lacikával ostromoljuk a férfi, hogy ezt kéne meg azt, de valahogy mindig “leriffel” minket… mer’ egy kuki… :-)

Nektek vannak kedvenceitek a lemezről?

P.: Ha kizárólag az öt dalt nézzük, akkor talán a Másodlagos rendezőelv az, főleg a középrész többszólamú énektémájára vagyok büszke. De inkább dalrészeket szeretek, mondjuk a Közelítőnek a lassú részét, amiben a Bathó Zocsi (Convoy) írta és énekelte a vokáltémát, nagyon durván jól énekli, főleg azt az iszonyú magas, hosszú kitartást a végén; de ugyanez áll a Mária középrészére is. De ha a lemez egészét nézzük, akkor a végén, rejtett trackként helyet kapott 5 perces jammelés tetszik, azt két szintivel vettük fel, és mind a négyen játszottunk egyszerre. Egy teljesen agyahagyott baromság, ami szerintem rajtunk kívül senki számára nem élvezhető, de nekem totális jóérzést okoz.

I.: Egyértelműen a Másodlagos a favorit, de a Sötétség Herczege a másik szívem csücske. Ezek azok a dalok amik!

Érzésed szerint miben fejlődtél a legtöbbet az első demó óta?

P.: Mindenben, komolyan, jó, érzem a nagydumát ebben, de mégis. Aki ismeri az első demót, remélem, hallja, bár ez tényleg nem nehéz, mert az első demónk, fúúú, durván rossz, nem is értem, hogy vállalhattuk akkor, hehe. A hangom szerintem megváltozott, egyre inkább kezdek ráérezni egy saját ízre, amit majd inkább a következő lemezen lehet jobban levenni. Szerencsére azt is sikerült levetni, hogy otthon írjam meg a zenét, és a többiekkel tanítgassam a belső hallásom alapján a saját témáimat. Mostanra eljutottunk oda, hogy szinte kizárólag jammelésekből születnek a nóták, és így sokkal természetesebbek, nem kerülünk olyan határok közé, amit az okoz, hogy otthon elképzelek valamit egy bizonyos témáról, és ha nem azt hallom, akkor az már nem tetszik. Egyszerűen sokkal szabadabban írjuk a zenét mostanában már, és ez jó! Ez a legnagyobb változás, és ezt komoly előrelépésnek érzem.

Számomra mostanában ti vagytok a progresszív zenét játszó zenekarok egyike, annak ellenére, hogy nem az a tipikus skatulyás prog amit csináltok és amit az emberek elképzelnek a stílus hallatán, hanem. Mit gondolsz erről?

P.: Igen, régóta emlegetem magunkkal kapcsolatban, hogy de jó lenne, ha mi igazán progresszívek lennénk, és ezt éreznék is az emberek. Persze erre törekedni felesleges, mert abból csak az erőlködés jönne le. Mondjuk sosem értettem azt, ha valaki nem arra törekszik, hogy igazán újítson, de persze nem ez az egyetlen út, igazán jó olyan bandák vannak, akik a saját, kiválasztott stílusukon belül tudnak olyat alkotni, hogy az az adott kereteken belül friss, új, feldobó. De nekünk ez túl vastag határ, nem akarunk megmaradni közte. Egyébként a legnagyobb félelmem ezzel kapcsolatban az, hogy kitaposunk magunknak egy viszonylag új utat, és utána azon járkálunk majd csak fel-alá. Remélem, azért tudunk majd fejlődni.

Vagy ez inkább ösztönzene? Ha kitaláltok egy-egy témát/riffet/ötletet, meddig formáljátok, míg azt nem mondjátok, hogy most ez már jó és így marad?

P.: Szerintem ez nem zárja ki egymást, sőt, az igazi progresszivitás szerintem ösztönből kell, hogy jöjjön. Ahogy már említettem, jammelés közben jönnek most már a dalok, igaz, tényleg hónapokon keresztül megy a szülés. Sokáig formálódik ahhoz, hogy minél könnyebben folyjon egyik téma a másikba, és így, közel öt év után már eléggé érezzük egymást annyira, hogy együtt bólintsunk rá egy számra, amikor késznek érezzük. De igaziból sosem kiáltjuk ki, hogy na, most vége, kész a szám, mert mindig jöhet valami új, teljesen meglepő ötlet, amit egyszerűen úgy érezzük, hogy bűn kihagyni a dalból. Egyébként ez az oka a viszonylag hosszú nótáknak is.

A "sztóndulásról" mit gondolsz? Mennyire életforma ez nálad? Vagy csak a zenélés velejárója?

P.: Igaziból csak én tépek a bandából, de ez elég rapszodikus dolog nálam, van, mikor jó, és van, mikor már nagyon sok, lenyom, és semmit sem érek azzal, hogy be vagyok tépve, mert az összes kommunikációs csatornám szépen lezáródik, aztán ’befutok magamba, megnyomok egy gombot, Napóleon sakkozik, rádobok egy rongyot’, hogy Waszlavikot idézzem. Viszont zenéléshez imádom, nagyon jó úgy írni dalt, és koncertezni is, mert egyelőre még tágít, és nem behúz a cucc. Persze utána triplán vagyok fáradt, de hát ez van. Persze távol álljon tőlem, hogy erre biztassak másokat, mert sajnos észreveszem magamon, főleg, ha sokat csinálom egyhuzamban, hogy nagyon szétcsap, akaratgyengít, fáradttá és fásulttá tesz. Egyszerűen tényleg tudni kell használni, csak nem mindig sikerül látni azt, hogy: na most elég volt egy időre.

Kell magyarázni az IHM-et vagy elég csak hallgatni?

P.: Nem hiszem, hogy bármiféle magyarázat szükséges lenne ahhoz, hogy bármilyen zenét lehessen hallgatni. Nyilván aki ismer minket, és tudja, mik a céljaink ezzel az egésszel (vagyis hogy semmi, csak az alkotás szabadsága) az jobban megérti, és jobban tudja élvezni is azt, hogy miért is jó nekünk abnormális szólókat tenni a dalokba, miért játszunk úgy a koncerteken, mintha ott sem lennénk, és semmi koncentráció nem jellemez minket. Ez teljesen jogosan érthetetlen olyan arcoknak, akik ezt egyáltalán nem érzik. Másik részben viszont az is igaz, hogy mostanában vesszük észre, hogy azok az emberek tudják igazán élvezni a koncerteket, akik ismerik a számokat, és értik a váltásokat, fejükben van a dallam, de ez teljesen nyilvánvaló olyan zenénél, mint ez. Sz'al végülis elég hallgatni, de sokat kell, nagyon sokat.

I.: Bennem mindig az a kép marad meg amikor először mutatom meg valakinek bármelyik demót, vagy az új albumot. Nem könnyű a hallgatóságnak kibírni grimaszok és kérdések nélkül, miközben még magyarázatot is várnak tőlem… szóval én úgy mondanám kéne magyarázni, de nem szabad!

Vendégszerepel/t nálatok az Annabarbi bőgőse. Miért is? Egyébként jól érzi/érezte magát nálatok?

P.: Igen, Egyedi Peti, de ő egyébként nem bőgős, hanem gitáros-énekes az Annabarbiban, de van tapasztalata basszgitáron is, mert Fecske Bandival csinálják a Mádör nevű sick&roll bandát. Egyébként ez azért történt, mert Isti az ősszel kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot, hogy elmehet fél évre hajóra, mint recepciós, igen remek fizetésért. Aztán egyszer Petit felhívtam, hogy nincs-e kedve lejönni egy próbánkra, és mikor lejött, még egy basszgitár is volt pont nála, így jammeltünk egy nagyot, és csúnyán odaillőket játszott, és hát megszereztük, mint kisegítő arc. Azt hiszem, jól érezte magát, mi nagyon jól éreztük őt. Írtunk vele két teljes dalt is, már toljuk is őket koncikon, ill. még van két születő szám, amiben szintén benne van a keze. Egy kibaszott dallamérzéki srác, hasonlóan játszik, mint az Isti, és azt kell mondjam, sokat tett a bandához, és csavart rajtunk egyet. Egyébként a hazai bandák közül az Annabarbi az egyik legjobb szerintem, élőben a legtöbb úgynevezett keményzenét játszó bandát lesöprik, eredetiek, dallamosak, húznak, mint az atom, holott szerintem egy normál hallgatónak ’csak’ egy alterbanda, de ezt, hogy alter, hát, eléggé átfogalmazták.

I.: Én meg innen is megköszönöm “az” Egyedinek, hogy csavart egyet a bandán, amíg én kint megtapasztaltam a határtalan amerikai civilizáció negatív hatásait az emberi agy bármely tekervényeire. Egyébként miután hazajöttem el is mentem egy IHM koncertre, és hát azt kell, hogy mondjam nem kívánom senkinek azt az érzést amikor a saját bandája nyomul a színpadon és Ő meg nem tudja, hogy most sírjon, vagy nevessen örömében……de valahogy így képzeltem amíg kint voltam…

Gondoltad volna, hogy elsőre ilyen remek lemezt sikerül csinálnotok?

P.: Nem, abszolút nem, de ezt inkább a pozitív visszajelzések alapján mondom, mert az az igazság, hogy én nem érzem ezt. Már a következő albumot várom, nem gondolkozom azon, hogy ezek milyen dalok. Nem vagyok képes beleülni abba a gondolatba, hogy ’ú, milyen jók vagyunk már’. Sosem értettem pontosan, mikor egy banda a saját lemezét össze-vissza ajnározza. Látni lehet azért, hogy mit csináltunk, tehát azzal valamilyen szinten tisztában vagyok, hogy egy úgymond jó lemezt készítettünk, de sosem értettem ezt a ’mikutyánkkölyke’ elvet a magyar bandákkal szemben, amikor kritika született az adott albumról, sem a banda saját, sem a kritikus szubjektív oldaláról. Mivel ez fennáll, nincs mit csodálkozni azon, hogy rossz, béna, vérszegény a magyar bandák legtöbbje. Nem tudnak tanulni a hibáikból, mert beleülnek abba, hogy ha már a kritika is jó róluk, akkor biztosan jók is, és nincs előttük példakép, azt gondolják, hogy végülis xy-nak is béna hangzású, hamis énekű lemeze van, és jó kritikát kapott, akkor nekünk sem kell törünk magunkat. Arról ne is beszéljünk, mikor egy olyan albumot ajnároz szét pl. Hammer, amit ő ad ki, gondolok itt az új Akelára. Azért vannak mostanában olyan lemezek, amiket érdemes példaképként kezelni, pl. Aebsence, Bridge to Solace, Wackor, vagy nekem személy szerint legjobban a Blind Myself. Ezek nemzetközi albumok, és nagyon szükség van rájuk, hogy lehessen egyre feljebb mászni, hogy legyen verseny a bandák között, hogy ’ú bazzeg, ezek milyen durvát csináltak már, próbáljunk mi is elérni ilyen szintre’ – és itt nem az ismertség szintjére gondolok persze. Szerintem pár éven belül erős lesz a magyar underground, és remélem, színes is, tehát nem csak bprnr- és udvara szinten, hanem akár a klasszikus metalban, hip-hopban, alterben.

I.: IGEN.

Hova lehet ezt még fokozni?

P.: Remélem, még nagyon messze, ha a zenénkre gondolsz. Majd ha mi is megcsináljuk a magunk Lateralus-át, akkor örülni fogok. Na jó, ez csak vicc, akkor sem fogok örülni, hehe! De majd a kritikusok megírják, hogy igen, fokoztuk-e még valameddig a következő albumot, vagy nem, visszaléptünk, bénáztunk, kifogytunk. Eldől majd. De ahogy mondtam fentebb, ez a dolog nagy csapda, nem szabad, legalábbis én nem engedem magam belesüllyedni az ilyen gondolatokba, mert egyszerűen eltereli a figyelmem magáról a zenéről, és megfelelési komplexust szabadít fel, ami pedig egy olyan határ, amibe a legtöbben – nem kizárólag a zenében, de most maradjunk csak ennél – beleakadnak, mint a szögesdrótba. Persze itt most senki ne gondolja, hogy én vagyok a nagy anarchista köcsög, aki azt hiszi, semmi határa nincs, pedig ugyanúgy körbe van véve. Persze, de nem erről van szó. Inkább csak arról, hogy az alkotásban ez akadályoz, úgy gondolom, legalábbis minket, mint zenekart.

Tudjátok egyébként úgy hallgatni a cd-teket, mintha egy vadidegen zenekar albuma lenne?

P.: Á, ez az, ami mindig arcon csap, ha ráveszem magam arra, hogy meghallgassam a Rosenkreutz-ot. Mindig azt hiszem, hogy sikerül majd az újdonság erejével hatnia rám, de hát ez teljességgel lehetetlen, hiszen töviről-hegyire ismerem. Sz'al be kell valljam, nem szeretem hallgatni, és már le is szoktam róla.

I.: Nálam ez hangulat kérdése. Néha szükségem van rá, hogy meghallgassam, máskor meg egyenesen unom… …de ez elmúlik… …mondjuk a rekordom az a Zoltán Erika 1. albuma amit –esküszöm – az unkotestvéreim jóvoltából 7 órán keresztül hallgattam egyfolytában… Azóta a “Sokszor meghallgatása egy albumnak” c. időtöltés egyre csak kopik, kifejezetten a saját zenéké.

A többi zenekartag miben jó még, azon kívül, hogy játszanak az IHM-ben?

P.: Hú, nehéz kérdés, mivel nem vagyunk túl mély barátságban, szinte csak a próbákon találkozunk, bár azért elég sok mindent tudunk egymásról. Eléggé különböző arcok vagyunk egyébként, teljesen másképp élünk. Isti és Csabi már házas ember, ráadásul ezekben a napokban születik meg Isti kislánya is, úgyhogy remélem, ő abban lesz nagyon jó, hogy apáskodjon. Csabi vállalkozik, neki az sok energiát felemészt, viszont sikeres, és szerintem ez nagyon jó érzés lehet, hogy a munkádat megbecsülöd, és bele tudod tenni saját magad, és élvezed és akarod is jól csinálni. Nekem ez nagyon nem megy, mivel semmi közöm a munkámhoz, ezért irigylem is őt. Lacika meg még fiatal, de ő is, Csabihoz hasonlóan, rátalált magára, méghozzá a dobolásban. Minden egyes nap gyakorol, ráadásul ezt is tanulja a konzin, sz’al rá igazán lehet azt mondani, hogy a dobolás az élete. Na, most jövök rá, hogy én vagyok a legelveszettebb, hehe. Igaz, nekem is a zenélés az életem, csak a különbség kettőnk között az, hogy Laci kiteljesedik, nekem viszont az IHM ’csak’ menekülés a problémák, hétköznapok elől, ami egyébként egy hatalmas nagy csapda, ezért úgy érzem, gyakran rettentő súllyal temet maga alá. Hmm, nagyon ambivalens az IHM-mel való kapcsolatom, azt kell, hogy mondjam.

Szerinted van értelme manapság metalt játszani vagy újságot csinálni meg ilyes?

P.: Szerintem nincs értelme azon gondolkozni, hogy van-e értelme, hiszen nagyon sokrétű dolog ez. Ki kell adnia magából az embernek azt, ami benne van, és gyakran szerencsésnek érzem magam, hogy – ha csak ideiglenesen is, de – rátaláltam erre. (Ahogy feljebb mondtam, gyakran viszont épp ellenkezőleg.) Ha kicsit onnan nézzük, hogy milyen megtérüléssel jön ki a dolog, akár zenekar, akár bármi ezzel kapcsolatos dolog szintjén, persze tisztán látszik a nagy negatív előjel. De hát, ez van, valamit valamiért, itt ez nagyon igaz. Azért az embernek szüksége van sikerélményre, mert az adja a talaj elég nagy részét a lábunk alá, ez építi az önbizalmat, de igyekezni kell tisztán látni. Mostanában jutott eszembe egyébként, hogy az undergroundban az kéne, hogy legyen a mérce, hogy ki meddig tart ki, akár személyes, akár össz-zenekari szinten. A Wackor pl. elég jól halad, hehe. Na jó, ez vicc, de mutatja, hogy mi újság van. Én mindig elkeseredem, ha egy számomra ismerős banda beadja a kulcsot, legnagyobb törésem eddig a Convoy feloszlás volt, de persze ott a barátság és a sok segítség, amit adtak, mikor még bénabéláztunk, is hozzájárult ehhez. Sz’al kérem a zenekarokat, hogy tartsanak ki! Köszönöm!

Biztos meglepő lehet sokak számára, hogy az egyik überkedvenced a Nevermore. (ha jól tudom) Van még más is?

P.: Aha, imádom a Nevermore-t, de szerintem, aki igazán ismer, nem annyira meglepő ez. Annyira nagyhatású, amit csinálnak, annyira hatalmas, hogy elélvezek attól, ahogy maga alá temetnek azok a dalok. Egyébként ők jó példa arra, hogy egy adott stíluson belül mennyire ki lehet tágítani a saját határaid, mennyire el lehet rugaszkodni a földtől, és ennek ellenére gyönyörű, súlyos, nagybetűs zenét alkotni! A Tool, természetesen, ők is über, róluk nem is tudok igazán beszélni, lehetetlen, ők ’a’ progresszív zene, ezen nincs mit vitatkozni. A Refused szintén olyan banda, akik a ’Shape of Punk to come’ albummal megcsinálták azt, amire mindenkinek törekednie kéne, kemény és újító és meglepő. Egy ’97-es album, ami csak pár évvel később ért be, de még mindig nyújt újat, olyan ötletek vannak rajta, amivel az elkövetkező 4 albumunkat tele fogjuk pakolni, az tuti! A Mr. Bungle pedig a teljes határtalanságával nyűgöz le, minden egyes hallgatásnál. De persze, mivel a 90-es években alakult ki a tudatom úgymond, ilyen zenekarokat említenék még meg, hogy Type O, LOA, Soundgarden, Nirvana (mostanában fedezem fel őket új, zseniális), Kyuss, AIC, FNM. Tehát a szokásosak, hehe.

Kisegítesz a Stereochristban is. Hogy érzed ott magad? Ami nyilván hülye kérdés, mert biztos jól. De azért mesélhetnél.

I.: Én nem segítek be a Stereochristban.

P.: Hát, nagyon élvezem azt, hogy csak gityóznom kell, lehet folyamatosan zúzni, nem kell figyelnem az énekre, és nem parázok rá, hogy elmegy a hangom, ami sajnos előfordul. Egyébként már régebb óta ismertük egymást, játszottunk is párszor együtt, bár nekik azért szerintem kicsit már sok az IHM, mint rockzene. De emberileg összejött a dolog, nagyon megörültem annak, amikor Koli felhívott azzal, hogy van-e kedvem beszállni, ez ilyen tipikus önbizalom-építő dolog. De sajnos most megrémülés van, mert mint most már mindenki tudja, Tomi és Peti kiszállt a bandából, így most keresésben vagyunk, hogy megtaláljuk az utódokat, ami nehéz, lévén igen kiforrottak voltak mindketten, és nagyon hozzátették az eddigi Stereochristhoz a sajátosságaikat, amit pótolni nem tudom, hogy lehet. Azért a nyári feszteken még játszanak, persze. Eddig egyébként két fellépésem volt velük, a Vekerin és Mezőtúron, és mindkettő nagyon jól sült el, imádtam zúzni, nagyon felszabadító volt. Remélem, még sok ilyen lesz.

Szerintetek mi az élet értelme?

P.: Mostanában kezdek rájönni arra, hogy mennyire fontos, hogy az ember kinyíljon maga felé, és ezáltal mások felé is, ne büszkélkedjen a magányával, ne érezze magát erősnek csak azért, mert el tudja viselni és takarni a fájdalmát, hanem inkább azért, hogy szembenézzen azokkal. Hogy felfedezze magában azt, hogy igenis egy félős kisgyerek, ugyanúgy, mint mindenki, csak rárakódott minden rossz, amit hozott gyerekkorából; és ha ezt megtalálja, elmúlik majd a félelme is. Tehát szerintem az élet értelme a tisztánlátás. És ez a legnehezebb is egyben, azt hiszem. Viszont elnézést a megmondásért, most megtagadtam azt, amit említettem a szövegeimmel kapcsolatban, de hát ez nem dal, hanem interjú, úgyhogy. Na, csók mindenkinek!

I.: :-).