Shock!

A Kingdom Come a '80-as évek második felének legellentmondásosabb hard rock zenekarai közé tartozott. Az akkori Nyugat-Németországból Los Angelesbe költözött énekes/dalszerző, Lenny Wolf által vezetett csapat már 1988-as első lemezével is milliós sikereket aratott, ám muzsikájuk roppant nyilvánvaló Led Zeppelin áthallásai ezzel párhuzamosan a gúny céltáblájává tették őket. Maga Jimmy Page is kifejezte ellenérzéseit velük szemben, Gary Moore pedig dalt is írt róluk a beszédes Led Clones címmel, amelyet Ozzy Osbourne énekelt fel. A banda bivalyerős dalokkal teli korai albumai ennek ellenére kiállták az idő próbáját, bár a sikeres periódus csak viszonylag rövid ideig tartott. A '90-es évek közepén hazaköltözött Lenny ezzel együtt kisebb-nagyobb szünetekkel azóta is folyamatosan életben tartotta a nevet, áprilisban pedig egy Outlier című, kimondottan meglepő új anyaggal jelentkezett. Erről és a múltról egyaránt beszélgettünk vele.

Lenny, bevallom, eléggé meglepett ez az új lemez, de őszintén szólva jó tizennyolc-húsz éve ez az albumod tetszik a legjobban...

Ó, köszönöm, ezt jó hallani! Ezúttal úgy szerettem volna valami mást csinálni, hogy közben a lényeg azért ugyanaz marad. Előzetes haditervem egyébként ugyanúgy nem volt most sem, mint ahogy más lemezek előtt sem álmodtam meg soha, milyennek kell lennie az adott anyagnak. Tulajdonképpen csak annyit döntöttem el előre, hogy itt bizony nem lesz nyafogás, hanem ismét kidomborítom a zeném nyersebb élét, eközben azonban az atmoszférát tekintve egy új szintre akartam eljuttatni a dalokat. A legrégebbi itt hallható ötletek talán olyan ötévesek lehetnek, és elég változatos lett a végeredmény: a Let The Silence Talk például elég egyértelműen utal vissza a '80-as években készített lemezekre, a Rough Ride Rallye viszont minden ízében 2013-as hangulatú téma.

Az utóbbi talán a legmeglepőbb dal az összes közül...

Erről elsősorban a billentyűtéma tehet. Tudod, Lenny Wolfban sokféle különböző szín bújik meg. Mindig is fontosnak éreztem, hogy lépést tartsak a korral, sosem éreztem volna jól magam, ha minden egyes lemezen ugyanazt szállítom le, és sosem bírtam elviselni, ha valaki megmondta, hogy a Kingdom Come-nak ilyennek vagy olyannak kellene lennie. Biztosan egyszerűbb lenne a dolgom, ha írtam volna tíz Get It Ont az új albumra, meg is tudnám ezt tenni minden további nélkül, de mi értelme lenne? Az ember változik, fejlődik, úgy is mondhatnám, hogy felnő. Megpróbálok minél inkább terjeszkedni ebben a végtelen audio-kozmoszban, és mindig valami mást, valami újat feltérképezni ahelyett, hogy újból és újból megírjam a Do You Like It másolatát. Vannak a lemezen old school rockertémák is, de hallgatok egy csomó teljesen másféle zenét is, a Rammsteint, a Muse-t, a régebbiek közül a Depeche Mode-ot... Ezek a hatások mind érződnek az új dalokban. A lemezen hallható muzsika és hangzás természetes, organikus folyamatok eredménye. Persze nincs semmi bajom azzal sem, ha valaki mindig ugyanazt csinálja, hiszen az AC/DC például többek között ettől is annyira zseniális. Én viszont nem vagyok ilyen.

Sosem tartasz a rajongótábor reakcióitól egy új lemez előtt?

Nem foglalkozom ezzel. Az sem zavar, ha vegyes fogadtatásra talál egy-egy új album. Sőt, ez akkor is így lenne, ha minden albummal ugyanazt csinálnám. Hogy az iménti példához kanyarodjak vissza, például a legutóbbi AC/DC lemezzel is úgy voltam, hogy meghallgattam kétszer, és azt mondtam rá, hogy oké, egész jó. Aztán eltelt három hét, és totálisan belezúgtam a dalokba. Ezzel most csak azt akarom mondani, hogy egy lemezt mindig időbe telik alaposan kiismerni. Úgy gondolom, az Outlierrel megfelelő hidat ácsoltam a régi és a modern Kingdom Come világa közé. Ezen túlmenően már nem az én ügyem eldönteni, ki mit szól az albumhoz, ezen aggódjanak a lemezkiadónál! (nevet)

Mennyire tekinthető egyszemélyes lemeznek az Outlier?

Őszinte leszek veled: a Kingdom Come mindig is az én gyermekem volt, már a kezdeti időszakban, Los Angelesben is. Az első demófelvételeinken még a ritmusgitárt és a basszust is én játszottam, de sosem szerettem volna olyannak tűnni, mint aki egyszemélyben visz valamit a hátán, mert ennél azért visszahúzódóbb típus vagyok. Így aztán összejött az első felállás, és a koncerteken a közönség egy igazi, öttagú bandát láthatott. De attól még az a járgány alapvetően Lenny Wolf autója volt, ha érted, mire gondolok, és ez azóta sincs másképp.

Nem turnéztatok valami sokat az utóbbi években. Várható most változás ezen a téren?

Szívesen koncerteznék többet, a közhiedelemmel ellentétben ugyanis kifejezetten szeretek színpadon állni. Csak a koncertezés kedvéért viszont nem fogunk nekiindulni. Sokan kérdezik, hogy miért nem játszunk többet fesztiválokon, különféle szervezők részéről is évről évre rengeteg megkeresés érkezik, hiszen mindenfelé komoly kereslet mutatkozik a '80-as évek nagy hard rock bandái iránt. Ezeket a felkéréseket viszont nem szoktuk elvállalni, és ennek tényleg csupán egyetlen oka van: ezeken az eseményeken mindig a délutáni műsorsávban kellene kiállnunk, én pedig nem szeretek nappali fényben koncertezni. Emellett azt sem kedvelem különösebben, ha a közönség csak fél szemmel figyel valamit, ami egyébként nem valami szupermarketbe való, popos háttérmuzsika. Egy Kingdom Come koncert akkor tud teljes élménnyé válni, ha közben átadod magad az érzésnek, ez pedig nem igazán lehetséges egy olyan helyszínen, ahol a piálás, a buli legalább annyira fontos, mint az, hogy éppen ki játszik a színpadon. Vagyis a fesztiválozás nem az esetem.

És egy olyasféle turné valami másik régi hajbandával, mint amilyet pár éve a Dokkennel nyomtatok?

Na látod, az például egy jó turné volt! Ilyesmi bármikor jöhet, de nagyban függ a dolog attól is, ki a partner. Akadnak szép számmal kortársaink, akikkel soha nem lennék hajlandó kiállni egy színpadra... De neveket nem mondok, mert drága jó édesanyám arra tanított, hogy ha semmi szépet nem tudok mondani, akkor inkább fogjam be a számat! (nevet) Remélem, hogy összejön valami jó kis turné az év második felében, de egyelőre még nem tudok neked konkrét terveket mondani ezzel kapcsolatban.

Mivel eléggé csendben működtök, bevallom, arról sem tudok szinte semmit, hogy mennyire számítanak sikeresnek a lemezeitek a '90-es évek közepe óta.

Nézd, azt illetően nincs titok, hogy a lemezeladás a 2000-es évekre teljesen összeomlott. És ez nem csak a hozzánk hasonló kisebb bandákat érinti, hanem a legnagyobbakat is, tehát mit tudom én, aki előtte ötmillió albumot adott el, az is leesett párszázezres szintre. Az sem titok, hogy a Kingdom Come nem egy Top 10-es csapat, bár annak idején megadatott számunkra egy periódus, amikor ezt is megélhettük. A mai napig hálás vagyok ezért a sorsnak, de ma is boldog vagyok a zenémmel, ugyanis számomra akkoriban sem a rocksztároskodás jelentette a lényeget. Még annak ellenére sem, hogy személyesen is megtapasztalhattam, milyen rocksztárnak lenni. Tudod, az igazat megvallva sokkal többre értékelek egy buszvezetőt, aki minden nap elvégzi a munkáját, mint valami siránkozó, hisztis idiótát, aki kifelé metal szörnyetegnek tetteti magát. Elég sok ilyen arccal találkoztam a pályám során, hogy tudjam, miről beszélek...

Merrefelé vagytok manapság a legnépszerűbbek?

Kelet-Európa, különösen Oroszország nagyon megerősödött az utóbbi öt-hat évben. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, de egyértelmű a dolog. Összességében egyébként egész Európa jó terület a banda számára, aminek már csak azért is örülök, mert annak idején, a sikereink csúcsán bizony elhanyagoltuk a kontinenst. Csak az Egyesült Államokra koncentráltunk, ami mai fejjel visszatekintve egyértelmű hiba volt a részemről.

Rick Steier egy nyilatkozata után tavaly nyáron felreppent a pletyka, hogy egy turné erejéig esetleg ismét aktivizálná magát a már említett első felállás. Milyen hozzáfűznivalód van ehhez?

Ha jól emlékszem, 2009-ben játszottunk Moszkvában a Scorpions és Alice Cooper társaságában, ahol természetesen hatalmasat dumáltunk James Kottakkal a régi időkről. Annyira jól éreztük magunkat, hogy egy idő után egymásra néztünk, és azt kérdeztük: egyáltalán miért is mentünk szét annak idején? (nevet) Innentől kezdve ha nem is folyamatosan, de azért kapcsolatban maradtunk. Idővel bekerült a képbe Johnny B. Frank, illetve a régi A&R-esünk, Derek Shulman is, és tényleg felvetődött annak a lehetősége, hogy előbb-utóbb összehozhatnánk valamit. Mivel a Scorpions csökkenteni akarja az aktivitását, és James is ráér majd, ez előbb-utóbb akár reálissá is válhat, de egyelőre semmit sem véstünk kőbe, az egész csak egy lehetőség.

Érzel amúgy nosztalgiát a '80-as évek iránt?

Minden nap hálát adok Istennek, amiért megengedte, hogy részese lehettem azoknak az időknek. És ezt most teljesen komolyan mondom neked. Hihetetlen és hihetetlenül gyors idők voltak azok. Nem izgattuk magunkat az AIDS miatt, nem éreztük minden nap a bőrünkön a globális felmelegedést, annyi csaj rajzott körülöttünk, ami már-már sok is volt, Cadillac-kel jártam, és így tovább. Fantasztikus emlékeim vannak, noha zeneileg úgy gondolom, a karrierem leggyengébb periódusáról beszélünk, és azóta csak jobb lemezeket készítettem a Kingdom Come-mal. Ettől még persze mi is részesei voltunk egy zenei forradalomnak, és ezt most értsd úgy, hogy csupa nagybetűvel mondom – annak a forradalomnak, amit általában a Guns N' Roseshoz szokás kötni. És ez tényleg olyan forradalom volt, mint korábban a Beatles vagy később a Nirvana által elindított mozgalom. Nem szabad elhinni, amikor olyat hallasz, hogy ezeket a forradalmakat a lemeztársaságok irányították, a kiadók ugyanis mindig követik a trendeket, nem pedig teremtik őket. Kőkeményen odatettük magunkat. A lehető legjobb helyen voltunk a lehető legjobb időben.

Érzel némi keserűséget, ha eszedbe jut Gary Moore Led Clones dala, meg hogy hányan támadtak titeket akkoriban a Led Zeppelin miatt, vagy csak a jó emlékek maradtak meg?

Hogy is mondjam... Egyszerre volt áldás és átok az állandó hasonlítgatás. Az embernek nyilván hízeleg, ha unos-untalan a mindenható, szuperhatalmas Led Zeppelint emlegetik vele kapcsolatban, és a dolog e részével soha nem is volt problémám. Az igazat megvallva kurvára nem érdekelt már akkoriban sem, ki mit mond vagy ír rólunk a sajtóban... Főleg, hogy a Led Zeppelin a világon mindenkire hatással volt, rám is, a zenéjük a zeném része, szóval valamennyire jogosan is emlegették őket. Robert Planttel életemben egyszer volt szerencsém találkozni, és igazi úriemberként viselkedett velem, roppant kellemesen elbeszélgettünk. Amikor viszont Jimmy Page lenyilatkozta rólunk azt a bizonyos emlékezetes mondatát (Page egy 1988-as interjúban úgy fogalmazott, hogy jólesik neki, ha valakin hallja a Led Zeppelin hatását, amikor azonban valaki úgy lopja el a konkrét riffeket, mint a Kingdom Come, az már inkább zavaró – D.Á.), nem tagadom, elszomorodtam. Mert hát érted, miért is panaszkodik egy Jimmy Page a kis Lenny miatt? Szóval ez a nyilatkozat komoly csalódást jelentett számomra, kiábrándultam Jimmyből, és nem is tudtam rá úgy tekinteni már később, mint azelőtt. Ezt leszámítva egyébként tényleg nem foglalkoztam semmi más negatív visszacsatolással. Szerintem a zenekar bizonyított a lemezeivel és a turnéival.

Zeneileg tényleg nem tartod sokra azokat a régi lemezeket? Az első három Kingdom Come album a műfaj klasszikusa, a hajmetalos korszak hívei esküsznek rájuk, én is imádom őket...

Inkább úgy fogalmazok akkor, hogy például az 1995-ös Twilight Cruiser lemez dalai, amiket sokkal kevesebben ismernek, mint az említett anyagokat, jóval inkább reprezentáltak engem és a zenei elképzeléseimet. Azok a zenekar igazi kulcsnótái számomra, amikre a mai napig építkezem. Persze szeretem a régi albumainkat is, de mai fejjel inkább játszani jó azokat a nótákat, mintsem hallgatni, és ennek elsősorban a hangzás jelenti az okát. Ma már csak a fejemet csóválom a jellegzetes '80-as évek-beli produkciós megoldások hallatán...

Mára eltűnt az a fajta rocksztárság, amiről beszélgetünk...

Teljesen. Abban a formában soha nem is fog visszatérni, mert megváltozott a világ. A misztikum eltűnt, az interneten mindenki nyomon követheti a kedvenceit, senki körül sem alakul ki igazi mítosz. Emellett pedig minden ötödik kölyök feltölti a netre a saját zenéjét, és akkor te meg igazodj ki abban a dzsungelben, ami a hálón kialakult... Olyan szinten túltelített minden, hogy az valami félelmetes. A szájhagyomány persze valamennyire manapság is működik, ha szerencsés vagy, még a rádióba is be lehet kerülni, de összességében kurvára nincs ötletem, mi lesz vagy mi nem lesz még itt a jövőben. Így aztán nem tehet mást az ember, és igyekszik csak a saját dolgával foglalkozni...

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Ha tudnád, mennyire utálom az ilyen típusú kérdéseket! (nevet) Igazából az a gond, hogy kevés olyan banda létezik, ahol teljes lemezeket szeretek és hallgatok, sokkal inkább két-három dalhoz szoktam nagyon kötődni egy-egy albumon. Szóval inkább dalokat tudok mondani neked: ott a Rainbow Stargazerje, a Led Zeppelin Misty Mountain Hopja, a Metallica The Unforgivenje, a Muse Starlightja, vagy akár a Shadow On The Sunt is említhetném az Audioslave-től. De hosszasan sorolhatnám a Beatles, AC/DC és Alex Harvey számokat is.

Mi az élet értelme?

Élj szépen, ne gázolj át másokon, és ne erőltesd rá másokra, hogy azt gondolják és tegyék, amit te akarsz. A magánéletet illetően pedig mindenkinek más – sokan gyerekeket nevelnek, én pedig sodródom a saját magam teremtette univerzumban. A lényeg, hogy bárhogy is látja a másik, tartsd tiszteletben a véleményét, és legalább egyszer egy nap mosolyogj rá valakire. Sokan nem értik meg, hogy mindannyian egy nagy egységet alkotunk, akárcsak egy hangyaboly: ebben a hangyabolyban nekem, Bill Gatesnek, a Mikulásnak és a teherautósofőrnek is megvan a maga konkrét szerepe és feladata. Mindnyájunknak szükségünk van a többiekre ahhoz, hogy kiteljesedhessünk.