Shock!

Igen hosszú lemez nélküli periódus után tért vissza a színre októberben a soproni Moby Dick, ahol az utóbbi évek inkább a tagok egyéb projektjeiről szóltak, mintsem minden idők egyik legfontosabb magyar metal csapatáról. A zenekar új lemeze, A holnapok ravatalán azonban aligha okoz majd csalódást a tábornak, hiszen a tőlük megszokott súlyos, agresszív thrasht rejti, és különös jelentőséget ad neki, hogy a banda idén ünnepli fennállásának harmincadik évfordulóját. A zenekar lemezbemutató és egyben jubileumi koncertje december 10-én lesz a Club 202-ben, és amíg mindenki ismerkedik az új dalokkal, feltettünk néhány kérdést Schmiedl Tamás énekes/gitárosnak, azaz Smicinek a múlttal, a jelennel és a jövővel kapcsolatban.

Ugyanannyi idő telt el az utolsó Moby Dick lemez és az új anyag megjelenése között, mint annak idején a Tisztítótűz és a Golgota között, pedig akkor még fel is oszlottatok közben. Miért kellett ennyit várni az új anyagra?

Voltak gondjaink, megingott a zenekari egység. Egyre több mindent kezdtünk másképpen látni, bizonytalanok voltunk, mit is szeretnénk még magunktól, illetve a zenekartól Közben sok idő eltelt, lehiggadtunk, hajlandók voltunk kompromisszumokra a közös cél érdekében, ami a harminc éves jubileum közeledtével tiszteletet parancsolt és rendezte a sorokat.

Milyen munkamegosztásban íródtak az új dalok? Miben tért el a mostani dalszerzési és lemezfelvételi procedúra a legutóbbitól, és mennyiben folyik ma másként a munka a bandában, mint mondjuk a '90-es évek elején?

Szerencsés helyzetben vagyunk, mivel a zenekarban több dalszerző van, így a dalokat most is hárman írtuk: Norbert, Hofi (Mentes Norbert gitáros, Hoffer Péter dobos) és jómagam. A szövegekért ismételten Pusztai Zoltán a felelős, így a klasszikus szerzőgárda teljes létszámban felsorakozott. A legutóbbi lemez készültével összehasonlítva a módszerek nem változtak, hiszen most is mindenki otthon dolgozott és küldözgettük egymásnak az internet segítségével az ötleteket. A '90-es években még minden másként zajlott, hiszen akkoriban többnyire a próbateremben álltak össze a dalok, és mire a stúdiózásra került a sor, már szinte valamennyit el tudtuk játszani koncerten is. Ennek megvolt a maga szépsége, és sokkal jobban egymáshoz tudtuk hangolni az elképzeléseket, de a mai rohanó világban kevesebbet tudunk próbálni, és alkalmazkodni kellett az új körülményekhez.

Miként tudod eldönteni egy új ötletről, hogy az a Moby Dickhez vagy a Bloody Rootshoz passzol-e jobban?

Eleve nem így gondolkodom: mindig az aktuális feladatra koncentrálok, tehát nem párhuzamosan dolgozom. Ötleteket, riffeket szoktam előre gyűjtögetni, de dalokká akkor kezdem ezeket összerakni, amikor a konkrét dalírási fázis elkezdődik. Ilyenkor átnézem a bespájzolt ötleteket, és ha van valami, amin el tudok indulni, akkor könnyebb helyzetben vagyok. Igazán a frissen kitalált témákban tudok hinni, ezért is nem szeretek mondjuk évekkel előre dalokat összerakni.

Hogy jellemeznéd A holnapok ravatalán albumot a korábbi albumokhoz képest? Miben tér el azoktól, és miben hasonlít hozzájuk?

Nagyon precízen feljátszott, a modern kor elvárásainak is megfelelő, kiváló hangzású lemezt készítettünk, amivel ilyen szempontból talán csak a Golgota veszi fel a versenyt. Zeneileg, szövegileg sokkal egységesebb, mint mondjuk a legutóbbi Se nap, se Hold. Egészében nem tudom egyik albumhoz sem hasonlítani, inkább a dalok külön-külön juttatnak eszembe egy-egy korábbi albumot.

Miért vetettétek el az eredetileg tervezett Durván akár a vulkán lemezcímet?

Dalcímként semmi gond vele, de elhibázott lépés lett volna, ha lemezcímként is kitartunk mellette. A zenekarhoz, a műfajhoz és magához a lemezanyaghoz is sokkal jobban illik a komolyabb, sokatmondóbb A holnapok ravatalán cím. A Durvánnal a lemezborító vonatkozásában sem boldogultunk. Nem állt össze a forma és a mondanivaló egysége, ezért lépnünk kellett.

Idén nyáron egy sor fesztiválon léptetek fel. Reménykedhetünk abban, hogy a Moby Dick ismét stabilan koncertező zenekar lesz?

Ebben mi is ugyanúgy reménykedünk, de ez elsősorban nem rajtunk múlik. Mi szeretünk koncertezni, ha van meghívás, megyünk. Na jó, nem ülünk azért a seggünkön, és várjuk, hogy berepüljön a szánkba a sültgalamb! Próbálunk lobbyzni, hogy bekerüljünk a fesztiválokra, de önmagában ez kevés, nem mindig járunk sikerrel. Remélhetőleg az új lemez kapcsán mozgalmasabb évünk lesz koncertek terén is, de ehhez a szervezőknek is meg kell találniuk minket.

Miként érinti a Bloody Roots, illetve a Hungarica működését a Moby Dick magasabb sebességfokozatba kapcsolása?

Ezt még nem tudjuk felmérni, de mindenki próbálja tenni a dolgát, amennyire a körülmények és a lehetőségek engedik. A legnagyobb összehangolást a koncertezés kívánja, de ma Magyarországon nehéz annyit koncertezni, hogy ez gondot jelentsen.

Akárcsak a Metallica vagy a Slayer, ti is idén ünneplitek alapításotok harmincadik évfordulóját. Gondoltad volna 1981-ben, hogy 2011-ben még mindig létezni fog a banda?

Örülök, hogy még ma is eljárhatok a nagy példaképek, kedvencek koncertjeikre, de ahogy róluk, úgy magunkról sem hittem volna, hogy ennyi év után még jelen időben beszélhetünk a zenekarról. Ki hitte volna, hogy ennyi idősen még nyomni fogjuk a thrash metalt és még mindig élvezzük? Persze ehhez a harminc évhez kellett a közönség szeretete, támogatása is, ami mindig újabb és újabb erőt adott nekünk a folytatáshoz.

Milyen konkrét emlékeid vannak a zenekar megalakulásáról és első próbáiról?

A Moby Dick nagyon lentről indult, tehár ne csodálkozzon senki azon, amit most mondok! A zenekar az utcán jött létre, a grundon kiosztottam a szerepeket. Én már le tudtam fogni pár akkordot a gitáron, de a többiek még itt sem tartottak. A zenekarnév az előző napon, az osztrák televizíóban látott Moby Dick című filmből származik. Az első próbákra, közös gyakorlásokra otthon, a lakásban kerítettünk sort, de akusztikus gitárok révén nem voltunk még olyan hangosak.

Mikor éreztétek először azt, hogy a Moby Dick tényleg komoly névvé futhatja ki magát?

A közönség lelkesedése már az első koncertek alkalmával megmutatkozott, a visszajelzésekből már akkor éreztük, hogy van bennünk valami, ami átjön, megfogja az embereket. A demók, hangfelvételek terjedése után ezek az élmények csak fokozódtak, és ez megadta a kellő önbizalmat: hittünk magunkban! Az első lemez megjelenése előtt már komoly sikereket könyvelhettünk el a koncertezés terén, és az Ugass kutya! mindenki számára egyértelművé tette, hogy a zenekar komoly tényezővé válhat a magyar rockzenei életben.

Rozsonits Tamás távozása óta mindvégig stabil volt a felállás. Azelőtt melyik tagcsere bizonyult a legfájdalmasabbnak?

A zenekar kialakulásának kezdeti fázisában többen is megfordultak a csapatban, mindenkire szívesen emlékezünk, de természetesen azok távozása hagyta a legmélyebb nyomokat, akik hosszabb időszakot töltöttek el velünk. Rózsi távozása megrengette az egységet, kész tragédia volt, de a még lemez előtti időszakban a basszusgitárosi poszton történt változások, így Jancsó Miklós és Giczy Kurt távozása is megrázta lelkiekben a csapatot.

Ma már kevesen emlékeznek erre, de a '80-as évek második felében egy rövid ideig Novák Antal, majd később Molics Zsolt is énekelt a bandában. Miért vettetek be akkoriban külön énekest, és végül miért nem működött a dolog a két frontemberrel?

Az énekesi posztot kényszerből vállaltam fel, és sokáig úgy gondoltam, ez csak egy ideiglenes állapot, amíg nem találjuk meg a megfelelő embert. Hosszú ideig nem adtam fel, és szorgalmaztam az énekes-keresést. Szinte mindenkit kipróbáltunk a környezetünkben, akinek volt bátorsága, hogy beleszóljon a mikrofonba... Novák Antal és Molics Zsolt a legsikeresebb próbálkozások voltak, de hosszú távon nem mutatkoztak életképesnek. Tóni talán nem volt elég elkötelezett, Zsolttal pedig a Sopron-Budapest távolság nehezítette meg a munkát, végül – valószínűleg belefáradva a sok utazásba – ő dobta be a törülközöt.

Kérlek, röviden foglald össze, mi a véleményed mai fejjel a régebbi albumaitokról! Mik az erősségeik és mi az, amit ma már másképp csinálnál?

Az Ugass kutya! nagyon erős bemutatkozó album, erős dalokkal, úttörő, újszerű zenében, szövegekben egyaránt. A Kegyetlen évek a legsikeresebb albumunk, hatalmas nótákkal, egységes, kerek, Pusztai Zoli zseniális szövegeivel, a hangzás a gyenge pont. Körhinta: korrekt hangzás, a legsikeresebb feldolgozás, a leggyengébb borító. Fejfa helyett: nagyon jó borító, jó hangzás, összeségében erős anyag, de kevés a kiugró, nagy dal. Indul a boksz: jó borító, modernebb dalok és hangzás. Tisztítótűz: útkeresés, tanácstalanság, a legkevésbé sikeres albumunk teljesen jogosan. Gyenge szövegek, gyenge borító, viszont nagyon jó hangzás. A Golgota az egyetlen konceptalbumunk, egységében nagyon erős, jópár kiemelkedő dallal, mély mondanivalóval – ez előny és hátrány is egyben. Kegyetlen jól szól, de túl hosszúra sikeredett. A Se Nap, se Hold zeneileg, szövegileg is nagyon vegyes, de szerencsére vannak kiugró dalok. A Golgotához képest viszont a hangzás visszalépés.

Ha csak egy Moby Dick dalt választhatnál, amely a legjobban összefoglalja a zenekar lényegét, melyik lenne az?

A Keresztes vitéz.

Középiskolás korodban a Rosszfiúk vagy inkább a Kinek kell? volt rád jellemző?

Nem én voltam a megtestesült ördög, de volt bennem elég a rosszfiúból is! Egy-egy szerelmi csalódás után bizony előfordult, hogy egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magamat, de ezek átmeneti állapotok voltak.

Mit gondolsz, hány év és hány lemez van még a zenekarban?

Azt se gondoltam volna, hogy lesz benne 30 év! Nem tudom, mit hoz a jövő. Reménykedjünk!

Ha thrash, 2011-ben nem kerülhető meg a Big Four. Ha végignézel a Metallicán, a Slayeren, a Megadeth-en és az Anthraxen mai fejjel, mi jut eszedbe róluk?

Büszkeség, hogy ilyen zenekarokon nőhettem fel! Számomra még ma is lenyűgöző, amit művelnek, ők az örök kedvencek, számomra a legnagyobbak! A Big Four eszembe juttatta az egész fiatalságomat, nagyon kellemes, nosztalgikus érzésekkel töltött el!

Fotók: dr. Nagy Attila