Nemrég jelent meg a svéd progresszív alapvetés-csapat talán legmélyebb albuma, a BE, mely zenei progresszivitása mellett szövegében, koncepciójában is egy komplex, elgondolkodtató alapmű. Daniel Gildenlöwhöz évek óta ismeretség köt, ezért egy oldott, kötetlen beszélgetés részleteit van szerencsém megosztani.
Nos, mióta hallgatom ezt az új lemezt... hű, hogy is fogalmazzam meg, mit gondolok róla...
Hogy jó szar, hm? (nevet)
Nos, nem igazán... Pont az ellenkezőjét próbáltam elnyökörögni. De hogy is indult ez a projekt?
Igazából már 1996 környékén volt egy elképzelésem, és sok ehhez kapcsolódó apró ötletem különböző létkérdésekről és hipotézisekről. Aztán sokáig embrió-állapotban lebegett ez az ötlethalmaz, és igazából akkor került újra elő, mikor gyakrabban kezdtünk együttműködni egy helyi komolyzenei intézménnyel. Először a koncepció összeállítása volt a feladat, a zenei rész most teljesen csak ezután következett. Sorlemez ügyben ugyanis legelőször egy Perfect Element második részt tervezgettünk, de később valahogy mégsem tetszett annyira ez az ötlet. Ugyanis most kifejezetten színpadi jellegű produkcióban gondolkodtunk, és színpadra vinni valaminek csupán a második részét kissé elvetélt ötletnek bizonyult. Így hát annyiban maradtunk, hogy egy teljesen új, egyedi albumot készítünk - itt találkozott az általam összeállított koncepció a zenekar terveivel. Mellesleg már ennek is vagy két éve! Azt hiszem, úgy 2003 januárjában lehetett... Hogy is volt? Igen, azt hiszem, ez volt a kezdet. Akkoriban álltam neki gépbe pötyögni és összerendezni az ötleteket és darabkákat kész koncepcióvá. Április táján aztán megérett a dolog arra, hogy zeneileg is nekiinduljunk.
Fura, hogy a teljes koncepció szövegileg korábbi mint a zene...
Azért a munkafolyamat később normalizálódott, hiszen mikor a zene íródott a késznek tűnő koncepcióhoz, a zenei ötletek és stíluselemek ellenhatásként módosították a szöveg egyes részeit, új elemeket és ötleteket vittek a tartalmi koncepcióba is, így egy idő után a végleges kidolgozás során egymással szinkronban haladt a szöveg és a zene készre polírozása. No meg időközben folyamatosan értek új hatások, olvastam olyan forrásmunkákat amik más irányokat is megmutattak, bennem is változtak dolgok... Ezek pedig ismét visszahatottak a zenére. Így hát a végső munkafolyamat egy tökéletes, ám ezzel együtt nagyon törékeny egyensúlyt teremtett a szöveg és zene között.
Szerinted kinek szól a lemez tartalmilag? Mellesleg, konkrétan kimondani próbáltál dolgokat, vagy elgondolkodtatni a hallgatót, hogy aztán ő vonja le magától a következtetéseket?
Az egész koncepció az univerzum teremtésén vagy létrejöttén alapul, a sztori pedig ebben a “valahogy keletkezett” univerzumban játszódik. Természetesen a téma sokkal bővebb és bonyolultabb mint az a kis szelet amit a lemezbe tudtunk sűríteni, így hát inkább próbáltam úgy hozzáállni a feladathoz, hogy egy hatalmas témakörből próbáltam egy-egy “életképet”, ellesett pillanatot, gondolatfoszlányokat kiragadni és megmutatni, amelyből aztán rálátás nyílik a téma egészére. Azt remélem, hogy ezen kis részletek azt eredményezik majd, hogy a hallgató továbbgondolja, kibővíti ezeket, utánanéz, érdeklődik, és a téma magától messze túlnő majd a lemez határain. Most már mindenkinek ott az internet, ami tökéletes forrás bármilyen információ megszerzésére. Tehát, az albumon található pár dal egyáltalán nem fogja át a teljes témakört amiből merítettem. A bookletben szerepelnek ugyan forrásmunkák és magyarázatok, de az egész koncepció még ezeknél is mélyebb, hiszen akadtak olyan teremtés- és univerzum-elméletek is, amelyeket én találtam ki... Sőt, a sok különböző mítosz, vallás és magyarázat keverékéből akár te vagy bárki más is megalkothat egy saját elméletet. Szóval, azt hiszem, sok idő kell ahhoz, hogy a lemez által elindított gondolatfolyamból igazán fontos dolgok, működő teóriák szülessenek... remélem, még látni fogom ezeket.
Ezek után az ember természetesen elgondolkodik azon, hogy egy ilyen méretű zenei, de főleg gondolati mélységű és sokszínű alkotást hogyan lehet egyáltalán színpadra vinni?
A vicces az, hogy a színpadra állítás már meg is történt. Ugyanis a legfurább az egész lemez megszületésében az volt, hogy eleve egy színpadi produkciót terveztünk, igaz, ez messze túlnőtte a terveket. A színpadi változatot végülis már a lemez felvétele előtt kipróbáltuk: körülbelül egy éve már volt egy olyan két-három hetes előadás-sorozat, ahol naponta két alkalommal adtuk elő a lemez anyagának színpadi változatát. Volt egy speciálisan megtervezett és felépített színpadunk, kilenc nagyzenekari zenész közreműködőnk (ugyanazok, akik aztán a lemezen is vendégszerepelnek), egy csomó ütőhangszeres... Aztán volt például a színpadon egy négyszer négy méteres medence, tele vízzel...
Vízzel teli medence? Az épp miért?
Bizony, medence, teli jéghideg vízzel. Az egész ugyanis egy hatalmas ipari csarnokban volt, ez egyébként ugyanaz a csarnok ahol anno az Ashes klipjét vettük fel. Nos, itt a színpad közepén volt ez a négyszer négy méteres medence, és eköré építettünk egy színpadot, ami ráadásul méreteiben is elég speciális volt, hiszen mélyebb, hosszabb volt mint amilyen széles. Ráadásul mivel egy ipari csarnokról volt szó, éjszaka nem volt fűtés, így hát mikor másnap megérkeztünk, minden iszonyatosan hideg volt. És bár akkor elkezdtek fűteni, a medence vize maradt szinte ugyanolyan jéghideg. A színpadi jelenetek között pedig bizony szerepelt olyan, mikor nekem bele kellett mennem ebbe a medencébe, ahol ugyebár csuromvizes lettem... Nem mondom, érdekes élmény volt. Zeneileg pedig az volt furcsa a mostani munkamódszerben, hogy ugyebár a második lemezünktől kezdve én írtam szinte minden hangot és szót, ezért a többi zenekartag mindig a stúdióban hallotta először azt az anyagot amin dolgoztunk. Ugyanis általában én már az első pillanattól fogva hallom a fejemben a kész anyagot, de a többieknek mindig meg kellett várniuk, míg hangról hangra kiírom magamból és felvételre késszé teszem. Más a próbahelyen játszogatni dolgokat és más az amikor már azt hallod a fejedben, milyen lesz a véglegesre kevert, meghangszerelt, összerakott anyag. Most viszont, mivel nem a stúdióban indult ez a lemez a többiek számára hanem színpadi produkcióként, ezért most bele tudtak látni, és bele tudtak folyni az előkészületektől kezdve a teljes anyagba. Teljesen más volt tehát ez a munkamódszer attól amit a Pain of Salvation eddig követett.
Turnéra is elviszitek ezt az albumot és produkciót, beleértve a színpadi elemeket és a nagyzenekart is?
Sokat beszéltünk erről, és most úgy tűnik, hogy tavasszal lesz turnénk, de ezen inkább egy mixet játszunk a régi anyagainkból és az új album egyes elemeiből, hiszen eddig még sosem játszottunk főzenekarként, jó pár országban még egyáltalán nem is jártunk, tehát nem tehetjük meg, hogy a rajongókat megfosztjuk azoktól a régebbi dalainktól amiket eddig még nem hallhattak élőben. Így hát a koncerteken a BE-ről csak néhány dalt játszunk el, melyekben valószínűleg samplerről fog szólni a nagyzenekar. Aztán természetesen tervbe van véve egy jóval később, talán csak 2006 elején induló, sokkal rövidebb, viszont teljesen a BE anyagára kihegyezett turné, beleértve a színpadi elemeket és a nagyzenekart is. Tapasztalhattad már te is, hogy nagyzenekari tagokkal turnézni baromi költséges és macerás dolog. A klasszikus zenészek nem követik az átlag rock’n’roll stílust, ők munkaként végzik a zenélést, mindegyik koncertért, de akár a próbákért is meg kell őket fizetni, no meg nem azok a turnébuszon alvós típusok, így hát ez teljesen más hozzáállást igényel a szervezésben is.
Egyébként a klasszikus zenészek mennyire voltak megborulva a rockzenétől amire játszaniuk kell? Volt valamelyiküknek bármilyen rockzenei tapasztalata egyáltalán?
Ez a része viszonylag könnyen ment a dolgoknak, mivel sikerült nagyon nyitott embereket találnunk. Dolgoztam már klasszikus zenészekkel akikkel sokkal nehezebb dolgom volt. Ezekkel az emberekkel viszont már dolgoztam a Jézus Krisztus Szupersztár produkción is amire nemrég felkértek, és egyikük-másikuk dolgozott már hasonló rockzenei produkciókban. Könnyített a helyzetemen az is, hogy nem akartam bajlódni karmesterrel, így taktjelre dolgoztunk mindannyian. Tudod, a nagyzenekari előadások szinte esténként változó tempóban zajlanak attól függően, milyen kedve van az adott karmesternek... Így hát a jó oldala a dolognak az volt, hogy tudtuk, minden előadáson minden tempó ugyanolyan lesz, mindig ugyanott lesznek a váltások. Viszont persze adott volt a para is, hiszen ezt a helyzetet is ismered: ha egyszer egy soktagú zenekarban bárki kiesik a taktjel tempójából, azonnal minden összeomlik. Ebben az anyagban is annyi a tempóváltás, hogy bizony nagy volt a veszélye annak, hogy ha egy pillanatra is elbambul bárki és elszáll a taktjeltől, akkor pár tempóváltás után már az életben nem talál vissza a helyére.
Volt egyébként ezzel kapcsolatos baki a színpadon? Hiszen eleve a POS-tagoknak is húzós lehetett egy ilyen bonyolultságú anyagot végig bebiflázni, hát még, ha ott egy kilenctagú nagyzenekar és a taktgép...
Ó, volt pár esetünk, ami akkor persze nagyon izzasztó volt, utólag meg nagyon mulatságosak. Például ott volt a nyilvános főpróba: a legelső előadást megelőző napon volt egy közönséggel, díszlettel megrendezett főpróba, amin Fredrik alakított nagyot. Az egyik dalban ő játssza a nyitótémát, tök egymagába, csembalón. Tudod, ilyesmi: ti-di-di-di-di... Namármost, ez volt ugyebár a legelső alkalom, hogy ezt a témát közönség előtt játszottuk, akik itt nekiálltak tapsolni. Fredriknek elvben hallania kellett volna négy ütemet a taktgépből a fülében elhelyezett kis stage-boxon át, ezután kellett volna elkezdenie ezt a nyitótémát. Namármost, valószínűleg ő halkabbra állította a fülesét mint mi többiek, így a tömeg ovációja közepette mi hallottuk ugyan a takkot, de pont ő nem. Ráadásul ezen a ponton én épp az említett jéghideg medencében vagyok, és próbálok nagyon drámaian viselkedni. Itt ugyebár még gitár sincs nálam, tehát totál tehetetlen vagyok. Meghallom az első takkot, aztán a másodikat, harmadikat, a negyediket... és semmi. Fredrik nem csinál semmit. Aztán senki sem. Mivel ugyebár mindenki Fredrikre várt, aki viszont csak ült ott mozdulatlanul, komolyan, azt hittem, megkukult, vagy elaludt, vagy mittudomén. És továbbra sem történt semmi, az idő meg csak ment... 
Én meg ugyebár térdeltem a medencében, a jéghideg vízben, és csupán magamban tudtam könyörögni: Valaki végre csináljon valamit... Azután végülis Johan játszott valami teljesen fura mentő-akkordot a gitárján, és valahogy mindenki beszállt döcögve. Na de hát, közben a takk már vagy egy perce ment, a zenekar pedig az elejéről kezdte a dalt, amelyik természetesen az egyik legbonyolultabb darab a tempóváltásokat és hangszerelést tekintve. Így hát, ott mindenki előtt, elkezdtem bindzsizni a taktjellel, és beleraktam egy trrrrikkk ütemet, így: tik tik tik trrrrikkk tik tik, ami azt hivatott jelezni, ha egy új tempóváltás következik. Közben oda kellett szaladnom a mandolinhoz, mert hamarosan egy arra írt rész következett, utána rögtön ütőhangszeres feladatom volt... Szóval, épphogy odaértem a mandolinhoz, már hallottam is a saját magam által beleírt trrrrikkk hangot, hogy rohanhatok az ütősökhöz, és a többiek fején is látszott a meglepetés, hogy hoppá, akkor már megint tempóváltás - és a nóta végéig így is maradt, többet nem is találtunk vissza a rendes tempóhoz. Minden összevissza történt és mindenki kegyetlenül be volt tojva, ahogy az egész a teljes káosz felé haladt. Volt olyan, hogy a tempócsúszás miatt valaki épp akkor szaladt oda egy adott hangszerhez mikor épp egy tök más hangszeren kellett volna elkezdenie játszani. Aztán mikor vége lett az előadásnak, odajött egy ismerősünk, aki maga is zenész, és nekiállt lelkendezni: “Fiúk, az utolsó nóta volt a legjobb amit életemben hallottam tőletek!” - pedig pont ez volt az említett dal, amiben totál semmi nem úgy ment, ahogy kellett volna.
Aztán volt még egy nagyon emlékezetes eset, az egyik legutolsó előadáson. A fő okozója ismét a füles volt, amin keresztül a kontrollt és a takkot kaptuk. Nos, ez egy rádiós, vezeték nélküli rendszer volt, mivel nagyon sokat kellett rohangásznom a színpadon, így csak a vevőegység volt az övemre erősítve hátul, onnan ment a vezeték a fülesemig. No, szintén az említett utolsó dalban a mandolinos résznél ütött be a mennykő, amikor egy elég hosszú szakaszon teljesen egyedül játszom a takk ütemére mandolinon, hogy aztán jóval később, a takkot figyelve egy pontosan meghatározott ütemre beszállnak a többiek. Tehát semmi más hangszer, semmi más segítség, csak a takk meg én. Ez az egész pontosan azután van, mikor kiszállok a medencéből, csurom víz vagyok, ráadásul van rajtam egy kabát ami szintén totál vizes. Namármost, ahogy a medencéből kilépve megpróbáltam a jegesen és vizesen rám tapadó kabátot leügyeskedni magamról, sikeresen leszaggattam vele az övemről a fülesemhez kapcsolódó kis vevőegységet. Innentől kezdve ugyebár sem a takkot nem hallottam, sem a szintiket, samplereket, az égvilágon semmit. Ugyebár itt kellett volna nekikezdenem a mandolinos résznek, pontosan a takk szerint, mivel egy tizenhatodos ütem-eltérés is azt eredményezi, hogy a többiek rosszul szállnak be, és már megint borul az egész dal. Így hát azon reménykedtem, hogy hátha a zenekartagok közül valaki véletlenül meglátja a földön heverő vevőegységet a lábaimnál, rájön, hogy baj van, és segít valahogy. Az első pár ütemet el is kezdtem takk nélkül, és akkor hallottam, hogy Johan, aki ennél a résznél a színpad mögé sétál, hogy lecserélje az elektromos gitárját akusztikusra, észrevette a dolgot és elkezdte tapsolni nekem az ütemet. No de a közönség sem volt rest, és sikeresen azt hitte, hogy ez egy szokásos színpadi megoldás, amely arra buzdítja őket, hogy ők is tapsoljanak. Neki is álltak annak rendje és módja szerint, na de tudod te is jól, hogy a közönség, ha jó tempóban is kezd el tapsolni, szépen módszeresen begyorsul, és kaotikussá válik. Így el kellett kezdenem nagyon erősen figyelni, melyik lehet a tapstömegből Johan tapsa, tehát az egyetlen amelyik a pontos ütemet mutatja... Baromi izzasztó volt, de valahogy mégis sikerült megoldani a végére.
Jesszusom, közben itt sírok a röhögéstől, ahogy beleképzelem magam a helyzetbe...
Most már mi is így vagyunk vele... De azért hála az égnek, a többi koncert szinte kivétel nélkül hibátlan volt ami minket is meglepett. Volt egy csomó dolog ami még simán tönkremehetett volna, és mégsem, így hát azt hiszem, nagyon hálásnak kell lennem amiért “csak” ennyivel megúsztuk.
No, akkor egy kicsit nézzünk távolabbra: Gondolkoztam azon is, hogy mi lehet a következő logikus lépés egy ennyire bonyolult és mély album után. Lehet, hogy pont egy egyszerűbb, vagy direktebb lemez lesz a következő, csajokról, autókról és a rock’n’roll életérzésről? (vigyorgok)
(nevet) Ugyanezt már én is kigondoltam! Annyira hosszú és nehéz időszak volt az anyag és később a lemez elkészítése, beleértve a megírását, a koncepció összerakását, a zenei és színpadi részeket és a stúdiót... Aztán persze készül az egész album kibővített DVD változata is, ahol például arról is beszélek, pontosan mi is az egész koncepció a lemez mögött - képzeld, majdnem két órát beszéltem, amíg végül eljutottam a lényeghez... És még ez is csak a tömörített változat! Szóval, annyira bonyolult és sokrétű volt ez az egész folyamat, hogy most nagyon vágyunk mindannyian egy kis egyszerűségre, zenekar-orientált megközelítésre. Pont mi is így fogalmaztunk, hogy valami olyasmit kellene most csinálni, ami után ha megkérdezi valaki, hogy “no, és most mi az üzenete ennek a dalnak vagy albumnak”, csak valami olyan szintűt kelljen válaszolni, hogy “nos, ez a Chevy ’57-esről szól”, és kész, hehehe. De attól félek, hogy ismerve a POS munkamódszerét, még ha tényleg sikerül is belekezdeni valami jóval egyszerűbb dologba, az is megbonyolódik magától, mire album lesz belőle.
De ezek szerint akkor otthon minden oké, nem lesz még egy önmagadat és érzelmeidet boncolgató, nagyon személyes pokoljárás? Nincs most magadból kiírandó fájdalom?
Most épp nincs. Tudod, ha nincs saját fájdalmad amiről írhatsz, írj az univerzumról... (nevet) Egyébként most tényleg nagyon rendben van az életem. És zenekarilag is minden tökéletes. Tudod, eddig messzire kellett utaznunk bármilyen lemezfelvételhez is, nem nagyon láttunk semmi pénzt a dolgainkból, hiszen mindent visszaforgattunk a zenekarba. Most viszont minden megváltozott, van egy saját stúdiónk nálam, ahol nyugodtan dolgozhatunk, nem kell az órát vagy a pénztárcánkat figyelnünk, és nem kell hosszú időre messze lennünk a szeretteinktől sem. Tulajdonképpen otthon vagy munka közben is, és a saját ágyadban alszol a munka végeztével, nem pedig valami kis motelben hatszáz kilométernyire. No meg így egy csomó felesleges “köztes ember” kieshetett a folyamatból, ami újfent egyszerűsítette a munkát.
Végülis el kellett jutnunk arra a pontra, ahol meg kellett húznunk egy határvonalat: egyszerre két helyen kell helyt állnunk, a zenében, a karrierben ugyanúgy mint a magánéletben is. Ezért váltanunk kellett és ez nagyon sok pozitív változást eredményezett.
A saját stúdióddal együtt a hangzásotok is megváltozott, előnyére. Valahogy az akusztikus lemezetek és a BE is sokkal egységesebben, tisztábban szól mint az előzőek.
Ezt többen mondták már, igen. Nagyon boldog vagyok ezért. Pedig nagyon parás voltam emiatt, főleg a BE album készítésekor, hiszen itt a hangszerelés, a nagyzenekar, a samplerek és egyebek miatt az eddigieknél is sokkal bonyolultabb stúdiómunkára volt szükség. Így hát azt hiszem, a BE volt az igazi tűzkeresztség a stúdióm és saját produceri énem számára is, hiszen ezt már száz százalékig nekem kellett felvennem és kevernem a saját stúdiómban minden más segítség nélkül. Nagyon féltem attól, hogy kijön a lemez és a vélemények majd olyasmik lesznek, hogy “ó, igen, a lemez nagyon jó, de mi a franc történt a hangzással?”... Tehát, azt hiszem, nagyon boldog és felszabadult vagyok, hogy más is úgy látja és hallja, hogy fejlődött a hangzás ezzel a váltással.
Az akusztikus lemezek felvétele sem leányálom még öreg róka hangmérnökök is sokat szívnak ilyesmivel. Az előző anyagotok ennek ellenére szintén kristálytisztán szól...
Nos, mivel a 12:5 egy élő felvétel, ezért úgy döntöttem, nem törődöm a mikrofonok közötti áthallással. Ez a BE esetében már teljesen máshogy működött, hiszen itt a lemezen hallható nagyzenekari hangszerek a koncerteken lettek felvéve, így itt nagyon kellett figyelni arra, hogy ezek mikrofonjaiba a lehető legkevesebb szűrődjön be a “külvilágból” - még így is sok bajom volt ezzel, főleg a cselló esetében, amibe az elhelyezése miatt sokszor csúnyán belehallatszik a színpadi dob. Ráadásul az élő dob körülbelül 10 miliszekundummal később szólal meg a cselló mikrofonjában a színpad nagysága és formája miatt. Még az sem segített, hogy a dobot egy plexi fallal vettük körül, mivel így a terem széleiről visszapattanó visszhang szól olykor a cselló felvételén. Tehát sajnos nagyon sokat kellett szórakozni azzal, hogy ez ne legyen észrevehető a végleges keverésben. Mivel a 12:5 esetében viszont kizárólag élőben felvett hangszerek keverése volt a feladat, nem kellett ezt a hosszadalmas és fárasztó procedúrát végigcsinálni. Például a dob hangjából olykor több szólt a csembaló mikrofonjában mint a dob saját mikrofonjaiban. De ez itt, pont a tiszta élő hangzás miatt nem volt probléma.
No, a “szakmázás” után egy olyan dolog, amit egyébként is meg szoktunk kérdezni mindenkitől, de a BE album kapcsán talán még aktuálisabb is számodra: Szerinted mi az élet értelme?
Az élet értelme? Hmm...
Tudom, tudom, hallgassam meg a lemezt, azon rajta van...
(nevet) Nos, jó nehéz kérdés, bárcsak erre a frappáns és tömör kérdésre lenne ugyanolyan frappáns és tömör válasz... Az a kérdés, hogy honnan vizsgáljuk a dolgot... Az emberek szempontjából? Vagy maga az Élet érdekel? Az élet globális értelme szerintem a folytatólagosság. És ebből a szempontból mi, emberek, nem is vagyunk túlzottan fontosak, hiszen mi csak gyűjtögetjük magunkba a mikrobákat és baktériumokat, kiváló gazdatest vagyunk, és nagyszerű eszközei a vírusok és betegségek terjesztésének is. Ha viszont a kérést az emberi élet szempontjából nézem, az élet értelme szerintem az, hogy szükségünk legyen más emberekre. Hogy ráébredj, kellenek mások az életedbe. Hogy tudd, egyedül nem vagyunk működőképesek. Talán ez lehet szerintem az élet értelme az emberek számára... számomra legalábbis biztosan.
