Shock!

Előzőleg több helyen is azt olvastam, hogy Richie Kotzen nem tartozik a könnyű interjúalanyok közé, nem szeret beszélni, tőmondatokban válaszolgat, miegymás, de a budapesti koncert előtt kiderült, hogy ez is csak egy a sok szóbeszéd közül. Kotzen tényleg nem egy szószátyár figura, de mindenre készségesen válaszolt, a kényesebb pontokon pedig igazi úriembernek bizonyult.

Az új lemezed címe majdnem ugyanaz, mint az 1994-es albumodnak, a zene némileg mégis különbözik. Miért döntöttél amellett, hogy pont most veszed elő ezt a Mother Head’s Family Reunion elnevezést?

A cím oka annyi, hogy az első Mother Head’s Family Reunion album volt az első olyan szólóprodukcióm, amiben az összes nótában ugyanazok a zenészek játszottak, nem pedig én csináltam majdnem mindent. Most is hasonló volt a helyzet, mint akkor, ezért döntöttem a Return Of The Mother Head’s Family Reunion cím mellett, habár a zene egy kicsit tényleg más.

Ismét úgy érezted, hogy zenekarban szeretnél dolgozni?

Amikor a zenészi pályám legboldogabb pillanataira gondolok, valahogy mindig zenekari emlékek jutnak eszembe elsőként. Szólómuzsikusként kezdtem a pályafutásomat, azt is szerettem, de úgy érzem, annak a korszaknak vége. Gitározom, énekelek és dalokat írok, ez az én szerepem.

Esetleg a Forty Deuce projekt is hozzájárult ahhoz, hogy ismét bandát szervezz magad köré?

Azt hiszem, valamennyire igen. A Forty Deuce úgy jött létre, hogy összehaverkodtam egy Los Angeles-i punktrió, a Bomb Child tagjaival. Valahogy bekeveredtünk együtt a próbaterembe, aztán azt vettük észre, hogy írtunk egy pár jó nótát. És aztán szépen írtunk még egy párat. Remek móka volt, de alkalmi jellegű, soha nem terveztünk hosszabb távra. A Nothing To Lose egyébként jól futott, büszke vagyok rá, nagyon élveztük azt a pár koncertet is, amit adtunk az album kapcsán. Jóval agresszívebb és koszosabb volt az a zene, mint bármi, amit korábban csináltam, igazi arcbamászó, nyers rock’n’roll, többek között ezért is tűnt annyira izgalmasnak.

Van egyébként kedvenc saját albumod?

Inkább kedvenc nótáim vannak, amik különösen sokat jelentenek. Az új anyagot mondjuk teljes egészében nagyon szeretem, rendkívül közel áll hozzám minden pillanata. Ugyanilyen az Into The Black is. Mindig nehéz kiválasztanom, miket szedek elő a koncerteken, de igyekszem azért variálni a setlisten.

Nagyon fiatal voltál, amikor megjelent az első szólólemezed, és a gitáros társadalom egyből piedesztálra is emelt utána, a nagyközönség azonban akkor ismert meg, amikor beléptél a Poisonba. Mai fejjel mit gondolsz, jól döntöttél akkor?

Életem legjobb döntése volt. Addig a pontig csak egy szűk körben voltam ismert, a Poison azonban rengeteg emberhez juttatta el a híremet. Aztán persze vagy szerették, amit csináltam, vagy nem, de a lényeg akkor is az volt, hogy onnantól kezdve azért többnyire mindenki tudta, ki az a Richie Kotzen.

Mit gondolsz, ha nem kerül sor arra a bizonyos jól dokumentált magánéleti afférra (Richie összejött a Poison dobos Rikki Rockett volt menyasszonyával – D.Á.), tarthatott volna hosszabb ideig is az együttműködés?

Nem igazán tudom, mert a Poisonban akkoriban meglehetősen alacsonyan volt a zenekari morál. Miután kiléptem, mindig azt mondtam, hogy eleve csak időleges lehetőségként tekintettem a bandára, 100 százalékosan valahogy sosem köteleztem el magam kizárólagos jelleggel a Poisonnál. Úgy álltam hozzá, hogy most itt vagyok, aztán majd előbb-utóbb visszamegyek és csinálom a saját dolgaimat. Mai fejjel persze tudom, hogy a kettő nem feltétlenül zárta volna ki egymást. Így utólag nehéz azt latolgatni, hogy mi lehetett vagy mi nem lehetett volna abból az együttműködésből… Az biztos, hogy egy remek lemezt csináltunk, nagyon élveztük az elkészítését, és a mai napig büszke vagyok a Native Tongue-ra. Örülök azoknak az éveknek, rengeteg tapasztalatot szereztem a Poisonban, méghozzá minden értelemben.

A csatlakozásod azért is volt meglepő annak idején, mert te gitárhősként tettél szert nagy szakmai elismerésre, a Poison tagjait azonban nem nagyon lehetett virtuózoknak nevezni…

Tudod, nem igazán szeretem azt mondani, hogy ez jó zenész, az meg rossz zenész, hiszen itt alapvetően arról van szó, hogy teremtesz valamit a magad személyes perspektívájából. Vagyis egyfajta művészi alkotásról beszélünk. Amit a Poison csinált még a csatlakozásom előtt, az pont attól volt különleges, amilyen volt. Rendelkeztek egy vízióval, egy határozott irányvonallal, egy jellegzetes hangzással, ötletekkel, elképzelésekkel, és mindez 100 százalékosan az övék volt, hiteles volt, őszinte volt, eredeti volt. Sokan szerették ízekre cincálni a zenéjüket, és bírálni ezért vagy azért, de én azt mondom, hogy ha csinálsz valamit, ami a belsődből fakad, és arra az emberek reagálnak, érzéseket váltasz ki belőlük, akkor igazából nincs oka a bírálatoknak. Lehetsz nyugodtan technikai varázsló, és attól még simán csinálhatsz szemetet, mint ahogyan arra számos példát is látunk. A Poisonék nem voltak virtuózok, de a bandában működött egyfajta varázslat, és ettől működött a zenéjük. Játszottam Stanley Clarke-kal, és az ő muzsikája teljesen másfajta agyat és felkészültséget kívánt meg, mint a Poison, de éppen ezért semmi értelmét nem látom a kettő összehasonlításának. A maga nemében egyik sem rosszabb a másiknál.

És hogy kerültél évekkel később a Mr. Bigbe?

Éppen San Franciscóban vettem fel egy lemezt, amikor Paul Gilbert kilépett a zenekarból. Eric Martin hívta fel egy közös ismerősünket, hogy kérdezzen meg, érdekelne-e az állás. Elsőre nem adtam választ, azt mondtam, beszéljünk még róla. Aztán hazamentem, és ahogy agyaltam a dolgokon, egyre inkább az volt a véleményem, hogy nem kellene ezt erőltetni, nem akarok megint zenekarban játszani, inkább a saját dolgaimat csinálnám. Aztán Pat Torpey és Billy Sheehan kész tények elé állítottak, mert egyszerűen megjelentek nálam egy nap. Az egész olyan volt, mint valami maffiatalálkozó a Nagymenőkben: ültünk késő éjszaka a házamban, csak a gyertyák világítottak, ők pedig azt hajtogatták, hogy mindenképpen velük kellene játszanom. Végül elkezdtünk jammelgetni, és abból már én is egyből láttam: jó dolgok sülhetnek ki, ha összefogunk.

Mivel most is Pat Torpey a dobosod, feltételezem, nem vagy rosszban a Mr. Big egykori tagjaival…

Nem hát, minden oké, semmi feszültség nincs köztünk. Nemrég például csináltam egy dél-amerikai turnét, ahol Eric Martin bandája nyitott nekem, és remekül éreztük magunkat. Billyvel is most beszéltünk pár hete telefonon, minden oké vele is, semmi feszültség nincs köztünk. Patet meg látod, ott ül. (az éppen a notebookját nyüstölő, kissé arrébb üldögélő Torpeyra mutat) Az egész Mr. Big sztoriról pozitív emlékeket őrzök, szerettem a srácokkal játszani. De ez már egy lezárt fejezet.

Örökre?

Hát… Igen, talán örökre. Persze sosem tudhatod, mit tartogat a jövő, de pillanatnyilag tökéletesen elégedett vagyok azzal, amit csinálok. Nyomom a saját zenémet, készítem a lemezeimet és turnézom, az embereket pedig érdekli is, amit csinálok. Nyitott vagyok persze mindenféle lehetőségre, hiszen a lényeg a kreativitásom megőrzése, arra pedig akkor van mód, ha minél többféle emberrel zenélek együtt.

Tudom, hogy gyerekkorodban a KISS Army tagja voltál. Ez azt jelenti, hogy te is Ace Frehley miatt fogtál hangszert?

Elég muzikális kölyök voltam, már 5 éves koromtól zongoráztam, tehát maga a zene szeretete nem a KISS miatt jött, de a gitár már igen. Nem kifejezetten Ace Frehley volt az ok, hanem az, hogy láttam képeket Gene Simmonsról, amint éppen tüzet okádott és vért köpött, és ez persze baromira tetszett. Elkezdett érdekelni a gitár. Fiatal koromban egyértelműen Eddie Van Halen volt az, akire a legjobban felnéztem, imádtam a hangzását, a játéka, minden szempontból abszolút etalonnak tartottam, amit csinált. Aztán szerettem még Jimi Hendrixet, Jeff Becket, Pete Townsendet, Eric Claptont, mindazokat a nagyokat, akik az eredeti bluesból rock’n’rollt faragtak. Mindig is ez a típusú zene inspirált a legjobban, ebben találtam meg önmagamat.

És mit szólsz a mostani Eddie-hez? Láttad őket a turnén, vagy láttál róla videókat a youtube-on?

Láttam egy párat… (szünetet tart) Nézd, találkoztam párszor Eddie-vel, lógtunk együtt, ismerem őt, és azt tisztelem benne a legjobban, hogy valami olyat teremtett, ami teljesen új volt és azelőtt nem létezett. Gitárosok egész generációi nőttek fel a játékán, köztük én is. Hihetetlen technikai felkészültséggel rendelkezik, de sosem ez volt nála a középpontban, és én ezt a hozzáállást tartom igazán nagyra. Ha a gitárra gondolok, nekem sem a skálák és a bűvészkedés jutnak eszembe, hanem az, hogy a hangszer egy önkifejezési eszköz, tulajdonképpen a személyiséged része. Hozzám is rengetegen jönnek oda technikai kérdésekkel, és mindig megpróbálom megértetni velük, hogy nem ez a lényeg, hanem az, hogy érezd a zenét, élvezd azt, hogy másokkal játszol, legyél kreatív. Persze a technikai felkészültség is egy szükséges alap, de önmagában még vajmi keveset jelent. Ha sarkítani akarnék, azt is mondhatnám, hogy ha az elején eltöltesz 10 évet a technikai dolgok elsajátításával, akkor újabb 10 év múlva kezdesz majd el tudni igazán játszani a gitáron.

A mostani korszellem nem igazán kedvez a gitárosoknak…

Ahogy korábban is említettem, annak idején tényleg elsősorban gitárosként ismertek meg, de ma már azért eléggé mást csinálok, mint akkoriban. Nem ezen van a hangsúly, hanem a zenén, a dalokon… Hogy őszinte legyek, nem is nagyon követem, mi zajlik manapság a gitárosok világában, de annyi biztos, hogy az Egyesült Államokban a gitár ma már nem azt jelenti a zenében, mint abban a korszakban, amikor én elkezdtem érdeklődni a zene iránt. Nem a fókuszban áll, hanem valahol kicsit underground lett, hiszen a kevésbé populáris zenékben kap főszerepet: a rockban, a bluesban, bizonyos soulos muzsikákban. Ami a modern zene világában zajlik, számomra nem érdekes, nem hallgatom a Black Eyed Peast és társaikat. Nem arról van szó, hogy nem értékelem azt, ami jó, és azt is értem, miért ezek futnak manapság, de én nem innen érkeztem, és nem is akarok része lenni ennek a világnak.

Ha mondok neked gitárosokat, hajlandó lennél rangsorolni őket egy tizes skálán?

Nem igazán érezném fairnek a dolgot, mert nem akarok úgy tűnni, hogy bárki felett is ítéletet mondok. Ha viszont azt kérdezed meg, kiket szeretek manapság, arra természetesen nagyon szívesen válaszolok.

Kiket szeretsz manapság?

A régisulis muzsikusokat, azokat a gitárosokat, akik az én korombeliek, nagyjából hasonló gyökerekkel rendelkeznek. Imádom Greg Howe játékát, óriási zenésznek tartom, ráadásul elég közel nőtt fel hozzám szintén Pennsylvaniában. Pár évvel ugyan megelőzött a lemezkészítésben, de nagyon örültem, amikor lehetőségem nyílt vele együtt zenélni, albumot csinálni, és az is sokat jelent, hogy jó haverok lettünk. Nagyra értékelem Guthrie Gowant is, ő egy angol gitáros, nem tudom, ismered-e. És természetesen szegény Jason Beckert is nagyon szeretem. Talán ők a kedvenceim.

Japánban hagyományosan óriási népszerűségnek örvendesz. Leginkább miben különbözik az ottani zenei élet a világ többi tájékától?

Japán volt az első ország, ahol igazán népszerű lettem: az első Mother Head’s Family Reunion lemez nagy siker volt, és mindig is roppant jól tudtam együttműködni az ottani zeneipari szereplőkkel. Tudod, Amerikában a kiadók nagy többségének halvány elképzelése sincs arról, hogyan népszerűsítsen és adjon el egy rocklemezt, Japánban azonban nem ez a helyzet. Rengeteg különféle albumot csináltam már, és a japán közönség mindet szerette.

Pár éve még a Rolling Stonesnak is te nyitottál a szigetországban…

Nagy Rolling Stones rajongó vagyok, és az a két hét talán az egész karrierem csúcspontja volt. Csak öt koncerten játszottam előttük, de találkoztam velük, és minden koncerten a színpad széléről nézhettem a bulijukat. Olyan volt, mint valami valóra vált álom.

Mi az élet értelme?

Nincs olyan, hogy az élet értelme, és semmi értelme sincs ezen töprengeni. Neked kell megtalálnod a saját életed értelmét. Aztán ha meglelted, érezd jól magad.