Shock!

Júliusban ismét Budapesten koncertezett a brazil Sepultura, akiknek utóbbi bő másfél évtizedes tevékenysége ugyan igen alaposan megosztja a közönséget, viszont általában még azok is fejet hajtanak Andreas Kisser és társai elkötelezettsége, kompromisszum-mentessége előtt, akiknek maga a zene nem tetszik. A zenekar idén már fennállásának harmincadik évfordulóját ünnepli, és jövőre elvileg új albumot is készítenek, 2015 azonban az ünneplésről szól, de Sepultura-módon: túl sok felesleges nosztalgia nélkül. Ennek szellemében mi is előre szólunk: ha csak Max Cavaleráról és egy esetleges újjáalakulásról akarsz olvasni, ráadásul ugyanazokat a kérdéseket és válaszokat, amiket már mi is feltettünk annak idején Andreasnak, és azóta is szinte minden egyes interjúban előkerülnek, ezúttal rossz helyen jársz – direkt nem bolygattuk a témát.

Hogy fut ez a harmincadik születésnapot ünneplő jubileumi turné?

Remek! Az előző lemezzel két évet voltunk úton, és úgy érzem, hogy egyre jobbak és jobbak vagyunk. Eloy már négy éve dobol a bandában, és nagyon összeszoktunk vele. Ott voltunk az összes nagy fesztiválon, például a Rock In Rión is, és emellett elkészül a dokumentumfilmünk is, szóval eléggé mozgalmas jubileum ez, de minden remekül alakul. Persze ez a turné nem azt jelenti, hogy kizárólag régi cuccokat játszunk, hiszen újabb dalokból is egy csomó szerepel a programban, de jól esik leporolni néhány igazán korai témánkat is.

Meddig terveztek turnézni ezzel a programmal?

Talán év végéig. Vannak még brazil állomások is, aztán megyünk Chilébe a Slipknottal, de Európában is lesz még egy kör a briteknél, Skandináviában és a Baltikumban, novemberben. Utána pedig még fel is kell készülnünk a jövő évre, szóval év végén sem fogunk unatkozni.

Említetted ezt a dokumentumfilmet. Mit kell tudnunk róla?

Rengeteget turnéztunk az elmúlt négy-öt évben, és egy brazil rendező srác folyamatosan követett minket ezalatt. Interjúkat csinált meg felvett egy csomó bulit is: Indonéziában, Brazíliában, Kanadában, az Államokban, egy rakás helyen. Emellett rögzítette az albumok felvételeit is, meg az egész folyamatot, ahogy Eloy bekerült a bandába. Plusz megvan még a Sao Pauló-i kétórás jubileumi koncertünk teljes felvétele is, meg egy sor egyéb cucc. Eddig annyi világos csak, hogy ezekből fog összeállni a dokumentumfilm. Eredetileg arra gondoltunk, hogy csak három-négy nótát használunk fel a jubileumi buliból, de aztán lehet, hogy végül egy önálló DVD lesz belőle. Ki tudja?

Már régebbi történet, de te is ezzel kezdtél, szóval mondhatnál néhány szót arról, hogy mi is volt a dobosváltás oka.

A Sepultura egy olyan banda, amely rendkívül sokat turnézik. Állandóan úton vagyunk, ami egy meglehetősen nehéz életforma, emellett pedig maximális elkötelezettséget és koncentrációt igényel. Nem lehet csak félig itt az ember. Ráadásul az is szükséges, hogy a családod, a feleséged is maximálisan támogasson ebben az életformában. Nekem is van otthon három gyerekem, de az én családom elkötelezett a Sepultura iránt. Jean Dolabellának egyértelműen túl sok volt ez. Maximálisan elkötelezett zenész ő is, otthon is van egy stúdiója, imádja a zenét, egy csomó bandának producerkedik, de ettől függetlenül túlzás volt számára az állandó turnézás. Jó srác, szerettünk vele zenélni, de egy ugyanolyan megszállottra volt szükségünk, mint amilyenek mi is vagyunk. Tudod, hogy van ez: manapság folyamatosan turnéznod kell, mindegy, milyen műfajban mozogsz. Például Paul McCartney is minden évben koncertezik Brazíliában. Régen tűkön ülve vártuk egy koncertjét, most meg már csak legyintek! (nevet) Persze ez csak vicc, imádom Pault, de ebből is világosan látszik, hogy státusztól függetlenül mindenki az utakat járja.

Hogy találtátok Eloyt?

Brazil srác, régóta ismertük, egyfajta csodagyerek. Játszott korábban André Matosszal, az Angra énekesével, meg feltűnt endorserként, dobklinikákon, egy csomó producerrel is melózott már, szóval amellett, hogy fiatal, sok tapasztalata is van. Egyébként színtiszta metal arc. Jean is remek dobos, de ő nem a metal színtérről jött hozzánk, Eloy viszont maximálisan illik ide: technikás, gyors, agresszív dobos, remek srác. Ő a legjobb dobosunk eddig, és új lehetőségeket nyit meg ezzel a csapat előtt. Egyébként úgy érzem, hogy nagyon szerencsések vagyunk, hogy ilyen dobosok játszottak a bandában, mert nagyon sokat tettek hozzá a Sepulturához. Nagyon nehéz megfelelő dobost találni ehhez a zenéhez. Igor volt mindennek a megteremtője, kitalálója, de Eloyjal egy új szintre emeltük ezt a fajta dobolást, és óriási érzés, hogy már a második lemezünket készítjük közösen.

Eloy akár a fiad is lehetne. Nem szül ez néha furcsa szituációkat? Mondjuk az öregek lazítani szeretnének, Eloy meg nyomja a partit és hozza fel a groupie-kat?

Valóban a fiam lehetne, hiszen van egy húszéves lányom! (nevet) Mások vagyunk. 20-21 évesen mi elég őrültek voltunk, Eloy viszont egy nyugis, intelligens srác, szóval eddig nem volt probléma a korkülönbségből.

Mi a következő lépés a banda számára?

Volt most egy kislemezünk, amin mindössze egy olyan dal szerepelt, amit azoknak a fanoknak írtunk, akiknek Sepultura-tetkója van. Ez is egyfajta megünneplése az elmúlt harminc évnek, és persze tiszteletadás a rajongóknak. Az utóbbi tizenöt évben azt látjuk, hogy egyre több ember csináltat Sepultura-tetoválást. Van, aki a logót, van, aki egy borítót, de olyan is, aki az arcunkat varratja magára. Őrület... Ezzel mutatják ki a lojalitásukat, a szeretetüket, ez pedig nagyon megtisztelő, úgyhogy írtunk ezeknek az arcoknak egy dalt, ami csak egy speciális bakelit kislemezen és digitálisan jött ki júniusban. Minden este játsszuk is azóta. A következő lépés viszont egy új nagylemez.

Ti akkor nem álltok be a sorba, és továbbra is nagylemezekben gondolkodtok, nem EP-kben?

Úgy gondolom, hogy a lemezeknek van értelme, mivel ezeken van elég hely, hogy elmesélj egy történetet, azaz nem csak néhány egymás után dobált dalból állnak. Még akkor is összeáll a végén egy koherens, egybefüggő cucc, ha nem konceptanyagról van szó. Persze nem azt mondom, hogy feltétlenül mindig tizenhat-tizennyolc dalt kell megjelentetni, hiszen az Arise-on is csak kilenc volt, ami több is, mint elég! (nevet) De ettől függetlenül mi továbbra is lemezekben gondolkodunk, még ha ezek manapság rövidebbek is. A Rootson például tizenhat dal szerepelt, de úgy gondolom, tíz is elég ahhoz, hogy elmondd, amit egy-egy új anyaggal akarsz.

Te amúgy inkább a digitális formátumot kedveled, vagy inkább a bakeliteket, CD-ket?

Mindkettőt, de a fiam, aki 17 éves, totál vinyl-mániákus. Az én gyűjteményemet is sokszor hallgatja, de saját lemezeket is vesz, ami tök jó. Viszont a CD haldoklik, amit abszolút megértek, hiszen a vinyl sokkal jobb. Jobb a hangzása, és nagyobb méretben kapod a borítót is. A magam részéről az mp3-at is szeretem. Igazából úgy vagyok vele, hogy egy csomó új lehetőséget ad a digitális formátum, ami jó. Annak viszont nagyon örülök, hogy a fiatalok körében jön vissza a bakelit. Persze nem olyan mértékben, mint régen, de akkor is előretörőben van.

Néhány évvel ezelőtt, amikor Scott Iannek gyermeke született, beugrottál a helyére az Anthraxbe. Milyen tapasztalatokat szereztél ott és akkor? Az Anthrax zenéje azért egészen másfajta gitározást követel meg, mint ahogy a Sepulturában játszol...

Csodálatos volt, mintha hazaértem volna, mindenki nagyon barátságosan fogadott. Ráadásul elég időm is volt felkészülni, mivel Scott 2010 karácsonya körül hívott, hogy nyáron helyettesítsem. Nagyon megtisztelő volt, hogy rám gondoltak. Végül öt Big Four-bulin léptem fel velük, plusz néhány klubban és fesztiválon. A bőrömből természetesen nem bújhatok ki, azaz még ha akartam, sem tudtam volna lemásolni Scott játékát. Még annak ellenére sem, hogy az ő hatása is érezhető a gitározásomban, mivel egyike a legnagyobb kedvenceimnek, a mestereimnek, Hammett, Mustaine, King, Hanneman, Gary Holt és Hetfield mellett.

Könnyen összeállt a produkció?

Igen, mivel amellett, hogy volt egy csomó időm felkészülni, a dalokat is ismertem. Viszont a vokálokra nagyon rá kellett gyúrnom, mert Scott elég sokat énekel az Anthraxben, én pedig nem szoktam vokálozni. Persze nem minden énektémáját vállaltam be, sokat lepasszoltam Frankie Bellónak, de a gitározást tekintve minden simán ment. Összesen egy próbánk volt az első Big Four-buli előtt, ahol vagy nyolcvanezren néztek meg minket a Schalke stadionjában. Mi voltunk az első banda, és én hoztam a nyitóriffet. Gondolhatod... (nevet)

Lámpalázas voltál?

Azt azért nem mondanám, inkább úgy fogalmaznék, hogy nagyon pozitív izgatottság dolgozott bennem. Nagyon boldog voltam, hogy ott lehettem, hogy jammelhettem a Metallicával, hogy felléphettem az Anthraxszel, ráadásul mindezt többek között otthon, Brazíliában is. Ez óriási érzés volt. Nagyon jól esett az is, hogy mindenki szeretettel és tisztelettel fogadott. Persze mindegyiküket ismertem már korábbról, de az, hogy így, együtt voltak ott ezek az emberek, az tényleg olyan volt, mint egy álom. Mikor fiatal voltam, sosem hittem volna, hogy egyszer velük játszhatok majd.

Igaz, hogy egy szakácskönyved is megjelent valamikor?

Nem, mindössze egy receptet írtam egy heavy metalos szakácskönyvbe, ahová egy csomó más zenész is írt. Tudok és szeretek is főzni egyébként, de sajnos nincs rá időm. Örülök neki, hogy az utóbbi pár évben igen komoly respektje van a séfeknek, mivel tényleg fantasztikus dolgokat tudnak művelni. Régebben egyáltalán nem volt ez egy felkapott szakma, de mostanában azt látom, hogy nem csak Brazíliában, de világszerte szívesen tanulnak a fiatalok konyhaművészetet. Sao Paulo a világ egyik legjobb városa gasztronómiai szempontból, ahol egy csomó különleges ételt megkóstolhatsz. Bárcsak több időm lenne nekem is, hogy kotyvasszak!

Ha csak egy dalt választhatnál a Sepultura karrierjéből, amely személy szerint számodra a legfontosabb, melyik lenne ez, és miért?

Ez nagyon nehéz kérdés, mert a Sepulturával rengeteg különböző dolgot éltünk meg és nagyon sok mindenen átmentünk. Sok olyan dalunk van, amely nagyon fontos üzenetet hordozott a zenekar szempontjából. Mikor az utolsó roadrunneres lemezt, a Nationt készítettük, a Sepulnation például olyan volt, mint egyfajta üvöltés: „Szabadok vagyunk!" Végre el tudtunk szakadni a múlttól, attól a múlttól, amely nem volt hajlandó elfogadni az új felállást. Nagyon fontos volt számunkra, hogy ezt a sok fájdalmat kiüvöltsük magunkból, és meg is tettük a Sepulnationnel. Egyfajta kinyilatkoztatás volt, hogy azok vagyunk, akik vagyunk, ráadásul zeneileg is megmutatja, hogy mit is képvisel a Sepultura.