Nem kis megtiszteltetés volt, hogy a kis városunkban fellépő Ölő zenekar összvissz három hazai interjújának egyikét nekünk adta. A turnébusz hátsó szegletében, egy amolyan kis társalgó / tárgyalószerűségben várt rám Tom Araya, akiről igen hamar kiderült, hogy a színpadi énje, a véresős, halálosztós őrület mögött egy kedves metal-apóka.
Az itt-ott szokásos ha-ha jelzőket ezúttal meg se próbálom behelyettesíteni vagy egyéb módon érzékeltetni, annyira jó volt a hangulat. A válaszok jó része mögé oda lehet képzelni a mester folyamatos, kedvesen reszelős heherészését. A csutkára tekert, antarktiszi jellegű légkondi zúgása volt az aláfestés, mikor belecsaptunk:
Jó hideg van idebent... Nem rossz ez a hangodnak?
Nem, most éppenséggel jólesik. No meg úgyis teázom, és ha most nem kell elkezdenem ordibálni, nem lesz gond.
Ezek szerint olyan nagyon nem félted a hangod. Egyébként sose próbáltál amolyan igazán dallamos énekléssel?
Dehogynem... Na meg egyébként is szeretem azt hinni, hogy éneklés, amit csinálok... valamelyest. Nevezzük mondjuk... üvöltve éneklésnek. Megpróbálok legalábbis valami óvatos dallamot csempészni az üvöltésekbe.
A kiadóval kapcsolatos mizéria megoldódott már? Hogy áll a lemez?
Megoldódott, igen. A lemez pedig remélhetőleg még az idén kint lesz. Ahogy ezt a turnét befejeztük, azonnal húzunk haza, hogy elkezdjük felvenni az anyagot.
Ezek szerint felvéve még nincs semmi.
Nincs, de nagyon sok zenénk van készen, ezért már csak fel kell vennünk.
Picit azért menjünk vissza ahhoz az időponthoz, ami elindította a jelenlegi változásokat: Paul Bostaph kiválásához...
Nos, a God Hates Us All lemez felvételei közben történt. Már befejeztük a felvételeket előkészítő papírmunkákat... mert sajnos minden lemezfelvételhez hozzátartozik egy jó adag papírmunka is... Aztán úgy egy hét múlva Paul felhívott azzal, hogy a turnét már nem szeretné megcsinálni... és a csapat tagja se szeretne lenni.
Elveszett a motiváció?
Olyasmi, igen. Úgy érezte, már nem tud száz százalékosan teljesíteni, ráadásul tudta, hogy a Slayerben kétszáz százalék a minimum. Úgy gondolta, már nem tud ennyit nyújtani.
Éreztetek ti is ebből valamit? Mert például a War At The Warfield DVD-n eléggé sok pontatlanság, csúszkálás akad dobilag.
Szerintem ott még egész jól játszott.
Dave hogy került újra a képbe?
Tulajdonképpen ahogy Paul vázolta a helyzetet, a menedzserünk azonnal felhívta Dave-et, hogy szeretne-e kisegítőként játszani velünk a turnén. Az anyag nagy részét ismered, amíg nem találunk végleges dobost, eljönnél-e velünk? Valahogy így. Rögtön igent mondott, és a Jägermeister turné alatt, amit már ő dobolt végig, meghallgattunk ugyan dobosokat, de kábé a turné felénél eldöntöttük, hogy leülünk Dave-vel és rákérdezünk a folytatásra. Nagyon lelkes volt és rögtön kibökte, hogy nagyon örülne, ha ő dobolhatna az új lemezen is, így hát azonnal abbahagytuk a dobos-vadászatot.
Emberileg változott valami köztetek a kilépése óta?
Semmi. Igazából, mikor a menedzserünk beszélt arról, hogy Dave beugrana, természetesnek tűnt a dolog. Tudod, sok-sok éve barátok vagyunk, ismerjük egymást. Tíz évet töltöttünk együtt, míg ki nem lépett a zenekarból, és az eltelt idő alatt kicsit mindannyian felnőttünk. És így, felnőtt fejjel igenis azonnal látszik, hogy az egyetlen lehetséges út az volt, hogy visszataláljon a zenekarba.
Jó sokan gondoljuk ezt...
Bizony. És ahogy elindult a Jäger turné, Dave-vel a dobok mögött, mi csak hallgattuk a próbálkozó dobosokat, és azon gondolkodtunk: mi a fenének hallgatjuk mi ezeket az embereket? Ami ezután következett, egyértelmű volt: beszéltünk vele, és most itt vagyunk, Dave-vel együtt!
Egyébként, ha már szóba került, mióta vagytok együtt: hogy bírjátok egymást? Enyhén fogalmazva is eléggé különböző típus mindenki a zenekarban, elég csak mondjuk téged összehasonlítani Kerryvel vagy Jeff-fel...
Most már semmi gond, mert felnőttünk. Amikor meg annak idején összekerültünk, mindannyian fiatalok voltunk. Most, húsz évvel később mindannyian máshogy gondolkodunk, másképp viselkedünk. Talán pont a mostani események is bebizonyították, hogy egymás nélkül nem is működne ez az egész. Persze van egy olyan hallgatólagos dolog is, hogy amiben mások a nézeteink, másképp gondolkozunk, arról nem is igazán beszélünk. Nagyjából ez a titka. Együtt indítottuk el ezt a zenekart, és azt hiszem, csodálatos bandát hoztunk össze. Tudjuk viszont, hogy ezt a csodálatos bandát csakis okosan lehet összetartani, mert ha egyvalaki kiesik, szinte lehetetlen folytatni.
Találkoztok egyébként olyankor is amikor nem stúdióztok vagy turnéztok?
Nem, szinte soha. Én eleve Texasban élek, tehát nem látom őket. Ha hazamegyek a turnéról, én igazából HAZAmegyek. Persze ha felhívnak, hogy vannak zenei ötleteik, elküldik nekem. Így megy ez.
Neten küldözgettek ötleteket vagy a jó öreg postát használjátok?
Nem, CD-ket küldözgetünk. Felírjuk, borítékba tesszük és elküldjük. Egyelőre biztonságosabbnak tartom így.
Akkor mikkel foglalkozol, amikor épp otthon vagy? Milyen Mr. Araya, a texasi polgár?
Olyankor a családommal foglalkozom. No meg van egy farmom is, tehát az állatokkal is van dolgom, meg mindenfélével amivel ez az életforma jár. Van jó pár épület a farmon, amiket folyamatosan javítgatni kell, szóval megvan a dolgom egész napra.
No meg aztán apai teendőid is vannak...
Ó, igen. Egész napot képes vagyok trambulinon ugrálni a gyerekeimmel... Aztán, a feleségem nemrég vett egy medencét, amolyan nagy kerti felfújhatósat, ott is sok időt eltöltünk. Szóval, vagy a vízben vagyunk, vagy a trambulinon. Aztán, ha épp ott sem, akkor gitározom, és próbálom a kölyköket is ráizzítani a dologra.
Érdekli őket a zene?
Igen, sokszor fogják a gitárokat és nekiállnak zörögni. Amolyan sima dobozgitárok... Próbálom bátorítani őket, aztán ha megszeretik a dolgot, megszeretik, ha nem, nem. Ja, tényleg, egy nagy mező is van amin dolgozunk, mostanában édesapám is besegít, sőt, időszakonként fel is kell vennünk valakit aki összetekeri a szénát a teheneimnek.
Ezek szerint a családodnak nem könnyű, mikor épp turnézni mész. Te könnyen viseled az ilyen időszakokat?
Nem, egyáltalán nem. Ez egy nagyon nehéz dolog és egyre nehezebb lesz. Egyre nagyobbak a gyerekek, már felfogják, megérzik, ha sokáig elmegyek. Szóval...
(szabályosan zabálnivaló, elfelhősödött tekintettel elmereng)
Nagyon nem könnyű ez... Szóval, ezért van két telefonom. Ha nem tudnak elérni ezen, akkor hívhatnak azon. No meg állandóan képeket küldözgetünk egymásnak. Megpróbálom megkeresni valamelyik képet, várj csak...
(fanatikus apuka-nézéssel nyomkodja az egyik mobilt)
Szóval, sok képet küldenek... mindjárt... Hmm, igen, a feleségem is küld képeket, de azokat inkább nem mutatnám meg...
(nagyot nevetünk, miközben egy ideig nagyon gyorsan nyomkodja a gombokat)
Aha, itt egy kép amit én küldtem nekik, amikor Zürichben voltunk a minap.
(itt egy kissé sötét képet mutat egy tóról, rajta kacsák)
Na, ezt például a gyerekektől kaptam, ezek itt ők a folyóban...
(két messzi, sötét fej egy adag vízben, alig kivehető, de látni Tom fején, hogy csuda büszke)
Volt már olyan, amikor a családot is elvitted valamelyik turnéra?
Úgy terveztük, hogy erre a mostani turnéra elhozom őket, de végülis nem tudtuk összehozni a dolgot. Tudod... sokan talán azt hiszik, hogy eszement gazdagok vagyunk, pedig annyira azért nem. Ha azok lennénk, simán itt lenne az egész család, lenne egy külön busz nekik, mindenki a családjával mehetne a saját buszával... de ez egyelőre túl sokba kerülne. A kis dollárjaink itt nálatok nem sokat érnek.
Azon elgondolkodtál valaha, mi lenne, ha a családod maradt volna Chilében és te is ott nősz fel?
Ha komolyan elgondolom, biztos akkor is csinálnék valamit... mármint valami nagyot, érted, mindenképpen sikeressé próbálnék válni valamiben. Azt hiszem, a végzetem ott is ugyanaz lett volna mint ami így kialakult. Mások lennének a körülmények, de az ember akivé váltam, ugyanez lett volna.
Tudsz valamit az őseidről? Van benned például valami indián vér is? Csak úgy rád nézve... a fene tudja.
Nos, ha mondhatjuk, őshonos chilei vagyok, ami bizonyára feltételez valami chilei indián vérvonalat is.
Az Államokban volt valaha is problémád abból, hogy nem vagy született jenki?
Érdekes módon nem. A családom ugyanis a hatvanas években költözött át, és akkoriban Amerika épp átesett egy változáson, emberi jogok és a többi... És a szomszédaink is kifejezetten rendesek voltak, pedig mindenki fehér volt, csak mi voltunk a jöttment “latinók”, mégis kedves volt velünk mindenki.
Tehát pont jókor történt mindez.
Így, ahogy mondod. Akkor jöttek rá az amerikaiak, hogy valami nagyon rossz felé halad, és változtatni kell rajta.
Zenélni minek hatására kezdtél?
A zenét mindig imádtam. Az indíttatást az adta, hogy a bátyám gitározni tanult, ezért elhatároztam, hogy basszusgitározni fogok mellette.
Ő zenél még azóta is?
Igen, ő a nagyobbik tesóm és azóta is játszik. De a fiatalabb tesóm, John például dolgozott nekünk, mármint a Slayernek, mint road. Most pedig már neki is van saját bandája.
(közben a turnémenedzser egy kellemes vastagságú borítékkal lép be, és átadja Tomnak, aki vigyorogva lobogtatja meg előttem)
Hűha, nem kaphatnék én is egy ilyet?
Ez a fizetésem!
(közben olyan fejet vág mint a nyári diákmunka utolsó napján a büszke kiskölyök az első ezresével)
Na, hagyjuk a pénzt, inkább azt áruld el, hogy nem félsz néha a rajongóktól? Sokfelé hangoztatják, és a DVD-teken is jól látható, hogy a Slayer rajongótábora a legőrültebb a világon.
Ó, dehogynem. Persze egyelőre csak amolyan furcsa meg vicces dolgok történtek, bár most hirtelen egyre se tudnék visszaemlékezni. Tudod, amikor kell, sose jut eszedbe semmi fontos. Tuti, hogy ahogy vége a beszélgetésnek és elmész, egy csomó fog beugrani... Szóval, egyébként nagyjából hozzászoktunk ezekhez az őrültekhez, de ők csak szimplán és jó értelemben véve őrültek. De például ami nemrég Dimebaggel történt, egyre nehezebbnek és bizony, néha nyomasztóbbnak találom, ha ki kell menni a rajongókkal kezet fogni, autogramokat osztogatni...
Konkrétan félsz is néha?
Addig, amíg az az eset meg nem történt, nem féltem. Igazából, most sem félek, inkább... sokkal körültekintőbb, óvatosabb próbálok lenni. Igyekszem figyelni az emberekre akkor is, amikor színpadon vagyok. Sose voltam ilyen azelőtt, de... egyre inkább oda kell figyelni, mert ezek szerint bármikor feljöhet valaki a színpadra, hogy valami nagy baromságot csináljon.
Többször is jártál már nálunk. Emlékszel valamire az itteni koncertekből?
Igen, egyszer már voltunk itt, ezen a helyen is, aztán meg egy fesztiválon, valamilyen szigeten. De a városból is láttam ezt-azt, az egyik hídon átsétáltam, felmentem a... hogy is hívják? Citadellához. Aztán voltam valami katakombákban is... (valószínűleg a Várban a Panoptikumban) Szóval, Budapest nagyon szép város, kifejezetten egy ilyen szép napon. Szép napsütéssel, de egy kis hűvös szellővel, tiszta Los Angeles.
Na de azért szmog nincs annyi nálunk...
Persze, LA ilyen tekintetben sokkal rosszabb.
Annak idején volt valami TV-műsor, ahol valami kertben játszottatok, talán egy szülinapi partin? Az hogy jött össze?
(itt jelentősen elgondolkozik, aztán kisilabizáljuk a dolgot)
Ja, igen, az egy MTV-s műsor volt, az illető épp egy új házba költözött, és a házavató bulin játszottunk. Csináltak is egy kis színpadot, csak épp az volt a bökkenő, hogy huszonnégy fok volt... mínuszban. Kegyetlen hideg. Talán három vagy négy nótát játszottunk el.
Gyakran kaphatóak vagytok egyébként ilyesmi jellegű őrületekre?
Hmmmm... Szóval, az csak a tv-műsor kedvéért volt. De én azt mondom, azért egy Slayer koncerthez kell sok minden, nem csak mi meg a hangszerek. Kell a megfelelő hangosítás, a technikai feltételek, meg hely is... Amolyan színház, show...
No meg a művér... Tényleg, miből volt a művér?
Ó, az valami titkos dolog volt, a srác, aki csinálta, nem is árulta el. De az tény, hogy amikor ránk zúdult, számunkra is teljesen vérnek tűnt. Állítólag elég sok összetevőből kutyulta össze, de azóta se tudjuk, pontosan miből.
Hogy tudtatok egyáltalán játszani totál beborítva ezzel a trutyival?
Sehogy. Eleve pengetőm se volt, szóval megpróbáltam csapkodni a húrokat, hogy kicsiholjak belőlük valamit, amolyan slap-szerűen próbálkoztam. De ami az egészből átjött, az csak valami thum-thum szerűség volt. De a legrosszabb helyzetben Dave volt...
Az látszik is a felvételen, a tamok totál szottyosak voltak a löttytől... gondolom, hang se nagyon jött ki belőlük.
Hang az épp jött, csak hallani nem lehetett! A stúdióban a keveréskor egy csomó ideig kerestük a tamok jeleit. Aztán a végén teletoltuk eq-val, meg effektekkel, hogy rákerülhessen a DVD-re.
Terveztek valami hasonlót - mondjuk nem vért, de bármi egyéb meglepőt - a jövőben?
Szerintem igen. De egyébként is gondolkodtunk azon, hogy felveszünk még koncerteket ezen a turnén, például Norvégia, Finnország csodálatos volt, kár, hogy nem vettünk fel ott semmit, nagyon jó hangulat alakult ki.
Az európai közönség más mint az amerikai?
Á, az egyetlen különbség a nyelv és a nyelvi probléma. Egyébként semmi. Ma is sétáltam egy nagyot a belvárosban, nézegettem az embereket magam körül, és arra gondoltam, akár amerikaiak is lehetnének, teljesen ugyanúgy néznek ki. Persze biztosan észrevennék különbségeket, ha jobban megfigyelném őket, de így első pillantásra, mintha csak LA utcáin látnám őket. Ez a világ ma már annyira kicsi... Bárhová mész, az emberek már szinte ugyanolyanok, mint otthon. Ha persze elkezdtek beszélni, már hallatszik a különbség, de hogy is mondjam... nincs amolyan kifejezetten “magyar kinézetű ember”.
Az tény, nagy mix vagyunk már, van bennünk minden nemzetből. Az ősmagyarok alacsonyak voltak, vágott szemmel... azóta sok minden változott.
No, akkor gyorsan egy utolsó kérdés, amire jött már hülye válasz is meg okos is... Mi az élet értelme?
Az élet értelme...
(...)
Ó...
(...)
Az élet értelme...
Wow...
(...)
Csak azért agyalok, mert nem akarok valami hülyeséget mondani...
Az élet értelme...
(...)
Az élet értelme talán az, hogy élj minél teljesebb életet... és vigyázz a “testvéreidre”. Azt hiszem, ennyi. Testvér lehet bárki... Figyelnünk kell egymásra. Mert ez az egyetlen életünk van. És talán ez a bolygó, és mi vagyunk az egyedüliek az egész univerzumban. Ami persze elég valószínűtlen, végülis csak kell, hogy legyen valami odakint, de... A lényeg, hogy vigyázzunk egymásra.
Ezek után szép lassan elbúcsúztunk, még aláírt szép türelmesen több tonna lemezborítót, sőt, a kissé szétcsúszott fejű Hannemant is rábírta, hogy vésse rá szögletes szignóit a papírkáimra. Közben elmesélte, hogy a kezdetekkor még sokkal cirkalmasabb volt az aláírása, de a mennyiségi követelmények miatt jócskán leegyszerűsödött az idők során. Aztán készült pár közös fotó, és el is telt a fél óra.
Nem sokkal később, ez a szívélyes, nyugodt, kedélyes emberke valami ősállatistenséggé változva, társaival karöltve felszecskázta, ledarálta és jóízűen bekebelezte az egész Petőfi Csarnokot.
