Shock!

Kis hazánk már kétségtelenül nem fehér folt a külföldi koncertszervező cégek szemében, sokszor a bőség zavarában válogatunk, mire menjünk és mit hagyjunk ki, de azért az a majd’ hat év bizony rettentő hosszúnak tűnik, amit a Slayer nélkül voltunk kénytelenek kibekkelni. Ám idén április 8-án végre újra élőben hallhatjuk a bandától a metal féktelen örökzöldjeit, amikor a Megadeth társaságában koncerteznek Budapesten. A zord külső mögött rejtőző, valójában roppant kedélyes Kerry King csörgött ránk, hogy meséljen a Big Fourról, nevetgélve nosztalgiázzon és véleményt formáljon.

Milyen érzés újra együtt játszani a Megadeth-tel?

Baromi ütős ez az összeállítás és hihetetlenül jólesik velük együtt játszani. Az utolsó bulin, Los Angelesben felmentem velük a színpadra is. Fogalmam sincs, hogy Európában elő fog-e ez fordulni még egyszer, de majd meglátjuk.

Húsz évvel ezelőtt turnéztatok Európában utoljára velük. Milyen emlékeid vannak erről az időszakról?

Az európai turnét sokkal jobban bírtam, mert a Suicidal Tendencies-zel játszottunk, akik az amerikai körúton már nem vettek részt. Csupa jó emlékem van erről az időszakról, összehaverkodtam a suicidal-es srácokkal. A Megadethet nem igazán láttam az utóbbi húsz évben, egészen tavalyig egyáltalán nem lógtunk együtt.

Április 23-án Kaliforniában megrendezésre kerül egy Big Four fesztivál. A Big Four nyilván adott, de látsz-e esélyt arra, hogy az európai koncertekhez képest bekerüljön még közétek valaki?

Az Anthrax, Metallica, Megadeth, Slayer felállás jelenti a Big Fourt, így az tényleg adott. De előfordulhat, hogy például az Alice In Chains is bekerül a program közepébe, mondjuk valami nagyobb európai fesztiválon. De ezen a koncerten csak mi négyen leszünk. Én ezt így szeretem, és a rajongók is pontosan ezt várják.

Milyen érzés volt részt venni ezeken a metaltörténelmi jelentőségű koncerteken?

Marha jó. Igazából sokkal jobb, mint amire számítottam. Valahogy azt képzeltem, hogy úgy élem meg az egészet, mint egy vérbeli rajongó. De aztán kiderült, hogy minden pontos beosztás szerint zajlik, így az egész egy kicsit más élmény volt.

Amikor turnéra mentek, könnyű vagy nehéz összeállítani egy ütős Slayer setlistet?

A fura az, hogy ahogy telnek az évek, egyre nehezebb, mert egyre több és több dalunk halmozódik fel. Ha ilyen nagyobb volumenű rendezvényeken lépünk fel, akkor nincs időnk másfél órát játszani. Nem elég, hogy egyre több a dalunk, az időnk egyre kevesebb mindehhez. Nem egyszerű!

Egyébként miket szeretsz mostanában jobban játszani? A klasszikusokat, esetleg ritkaságokat vagy a legrégebbi dalokat?

Mindent imádok, de az újabbakat egy kicsit mindig jobban, mert még nem koptak el, és egy csomó kölyök még nem hallotta ezeket.

Régebben sokat emlegetted, hogy a Hell Awaits lemezt nagyon szereted. A régi albumok közül esetleg ezt mondanád a kedvencednek?

Teljesen rendben van az az anyag. A ’80-as években eleve baromi jó dolgokat csináltunk, mint ahogy az utóbbi évtizedben is. A ’90-es években nem adtunk ki túl sok lemezt. Az isten tudja már, mi a fenét tököltünk, de csak két stúdiólemezünk volt, a Divine Intervention és a Diabolus In Musica. (Az Undisputed Attitude feldolgozáslemez volt, azért nem említette – a szerk.) Igaz, hogy ezekre is kerültek emlékezetes dalok, de inkább a ’80-as évekről tudnám azt mondani, hogy magas hőfokon égtünk – mint ahogy az elmúlt tíz évben szintén. Ezt így is szeretnénk folytatni. Nem kérdés, hogy kiadunk még jó néhány igazán ütős lemezt.

Ezt a tüzet hogy lehet életben tartani ennyi év elmúltával?

Erre csak azt tudom felelni, hogy szeretem, amit csinálok. Hogy nem kell olyan zenével foglalkoznom, amihez semmi közöm. Annak ellenére, hogy cirka harminc évvel ezelőtt kezdtük ezt az egészet, ugyanabban az autóban száguldunk, mint a Judas Priest vagy a Machine Head, és ugyanolyan metalrajongó vagyok, mint régen.

Emlékszel, hogy mi volt az első metal lemez, amit megvettél?

A British Steel. (Judas Priest)

Annak idején miért pont gitározni kezdtél?

Inkább úgy mondanám, hogy játszogattam már egy ideje, de nem volt egy barátom sem, aki a metalt szerette volna. A nővéreim jóval idősebbek voltak nálam, egyszerűen nem volt meg az a környezet, hogy a metal elérjen hozzám és beszippantson. Emlékszem, hogy hallgattam a rádiót és Priestet kezdtek játszani: a Breaking The Law-t és a Living After Midnightot. Nekem meg felcsillant a szemem, hogy mennyire jók, itt is két gitár van, olyasmi, mint amit mi játszunk. Aztán később visszaástam a korábbi anyagaikhoz, és menthetetlenül megszerettem a sokkal súlyosabb dolgaikat, mint a Hell Bent For Leather, a Stained Class és a Sin After Sin.

A mai Judas Priestet is szereted?

Persze. Rob Halford nemrég adta ki az új szólólemezét, az is nagyon tetszik. Ráadásul a Judas Priest is bejelentette, hogy utolsó turnéra mennek, így mindenképpen meg akarom őket nézni valamikor. Muszáj látni őket!

Muszáj elárulnom, hogy ha bármikor hallgatom a Reign in Blood lemezt vagy valamelyik dalt róla, a mai napig libabőrös leszek.

Ez teljesen jó!

Nálad még előjönnek a libabőrök, ha erről a lemezről játszotok valamit koncerten?

Előfordul. Eleve a Raining Blood dal annyira időtlen, és rettentően imádják a rajongók, hogy teljesen mindegy, hogy a setlist elejére vagy a végére rakjuk be. Mindenki megőrül, ha elkezdjük játszani.

Egyébként a Divine és a Diabolus lemezekről miért nem játszotok semmit mostanában?

A múltban elég sokat játszottunk róluk, még Dave-vel is. Az In The Name Of God, a Stain Of Mind, a Dittohead vagy a Bitter Peace rendszeresen felbukkant a repertoárunkban. Nekem jólesik játszani ezeket a dalokat, de igazság szerint mióta Dave újra a zenekarban van, egyszerűen jobb a vele készült dalokból válogatni. Ha azokról a lemezekről játszunk, az olyan, mintha fagyival töltenél meg egy finom sütit, bármilyen hülyén is hangzik ez.

Neked a gyorsabb vagy a középtempósabb dalok fekszenek inkább?

Inkább a gyorsabbak. Általában eleve én állok elő a gyorsabb témákkal.

Köztudott, hogy a Slayernél tiltólistán vannak a balladák, de egy nagyon régi interjúban egyszer megemlítetted, hogy egyszer majd írnál egy olyan hangulatú dalt, mint amilyen a Spill The Blood bevezetője.

Nem tudom, egyelőre nem jutottam el idáig. Elég ritkán jövök elő ilyen laza témákkal. Ha mégis, akkor nem raknám egy súlyos riff mellé. Ha egy dalban valami kevésbé durva témát hallasz, azt biztos, hogy Jeff hozta.

Nagy divat manapság, hogy a zenekarok újra felveszik a klasszikus régi lemezeiket, a jobb hangzás érdekében. Ti nem terveztek olyasmit, hogy például az első két lemezt és a Haunting The Chapel EP-t újra rögzítsétek?

Nem hinném. Az akkori korszakot tökéletesen jellemző módon szólalnak meg, ami az akkori metalzenekarok sajátja volt. Nem lenne igazságos direkt feljavítani azt a pár albumot. De előfordulhat, hogy koncertfelvételen felbukkan majd néhány dal azokról a lemezekről. A Hell Awaits-et már kiadtuk koncertlemezen (Decade Of Aggression – 1991), és lehet, hogy érdekelné a srácokat, hogy ma hogy szólna ugyanez a dal, de újabb stúdióverziót kétlem, hogy készítenénk.

Ha azt mondom, ’80-as évek, mi jut először az eszedbe?

Thrash!

És a ’90-es évekről?

A grunge és a nu metal felbukkanása.

Számodra melyik volt a Slayer legrosszabb korszaka?

Egyértelműen a ’90-es évek. Ahogy korábban említettem, roppant büszke vagyok a ’80-as évek és az elmúlt tíz év munkásságára, de valahogy a ’90-es években mindannyian elvesztettük a fonalat. Személy szerint fel nem foghattam, hogy az olyan zenekarok, mint a Limp Bizkit, miképp válhattak sikeressé, mikor az egy rakás szemét. Az eddigi karrieremben egyszer engedtem csak a közelembe ezt, de pont elég volt arra, hogy rájöjjek, ez valami kibaszottul szar, és ha ilyen dalokat kellene írnom, inkább soha többet nem írnék semmit.

Soha nem jutott akkoriban eszedbe, hogy a Slayernek vége lehet?

Nem, soha. A Slayernek mindig léteznie kell. (nevet)

Ezt jó hallani! Terveztek a Decade Of Aggressionhöz hasonló koncertlemezt bármikor is?

Fogalmam sincs. Annyi mindent kiadtunk már, koncert DVD-ket is… De pont elég anyagot jelentettünk már meg, és biztos, hogy jó páran megcsinálták maguknak az audio verziót is ezekből a felvételekből. Korábban agyaltam azon, hogy amikor eljátszottunk a teljes Seasons In The Abyss lemezt, kellene csinálni egy koncertfelvételt, de végül nem került rá sor. Jelen pillanatban nem sok esélyt látok rá, de ki tudja, mit hoz a jövő.

1985-ben volt az első európai turnétok, van erről bármiféle emléked?

Konkrétan emlékszem a legelső koncertünkre. A Heavy Sounds fesztiválon játszottunk, a UFO-nak nyitottunk. Soha nem voltam UFO rajongó, annak ellenére, hogy a pályafutásuk elismerésre méltó. De baromi jó volt Európában játszani úgy, hogy még soha nem voltunk fesztiválon ilyen előkelő helyen.

Michael Schenkerről mit gondolsz?

Fantasztikus gitáros, és ugyan sok alkalmam nem volt élőben látni, nagyon szeretem, ahogy játszik. Senki máshoz nem hasonlítható.

Jól érzem, hogy még mindig teljes szívből zenefanatikusnak vallod magad?

Abszolút! A mai napig megyek és megnézem a régi kedvenceimet, akik közül nem egy mára a barátom lett. Annyi jóbarátom lett a zenevilágban, hogy bármerre is járok a világban, mindig akad valaki, akivel tudok dumálgatni, együtt lógni, elmenni megnézni valamit. Néha úgy érzem, én szeretnék a következő Lemmy lenni! (nevet) Örökké ezt szeretném csinálni.

Ki lett először barátod a régi nagy kedvencek közül?

(hosszan gondolkodik) Glenn Tipton, K.K. Downing, nem emlékszem már pontosan. De a legközelebbi barátoknak Zakk Wylde-ot és Dimebaget mondanám.

Volt, akiben csalódtál?

Nem igazán. Azért, mert amikor már ezekkel az emberekkel találkoztam, már én is voltam „valaki”, nem pedig valami kölyök, aki ott sertepertélt körülöttük. Kétlem, hogy az én rajongóim ugyanerről álmodoznának, mivel eléggé elérhető vagyok, gyakran szervezünk dedikálásokat, pár héttel ezelőtt például itt volt egy nagy zenei kiállítás (NAMM), pár napig ott is megfordultam. Igazából mostanában eléggé zavarnak ezek a dedikálásos rendezvények. Az emberek azért várnak órákig, hogy szerezzenek egy aláírást. És totálisan mindegy, mi a neved, a végén úgyis két betűt kanyarítasz oda. Ez borzalmas! (nevet) A srácok akár egész életükben arra várnak, hogy találkozzanak valakivel, aztán két órát ácsorogjanak még a végén két szerencsétlen betűért… Ha valaki nem képes arra, hogy az aláírását olvasható formában kanyarítsa valahova, az elmehet a sunyiba! (nevet)

Melyik lemez volt rád a legnagyobb hatással, amikor fiatal voltál?

A Black Metal a Venomtól. Ez volt az, ami teljesen beleette magát a fejembe akkoriban.

Mi jut először eszedbe a Dave Lombardo nélküli évekről?

Az, hogy furcsa volt. Talán pont ezért volt szívás nekünk az egész ’90-es évek. Paul (Bostaph) remekül helyettesítette Dave-et, és az a három lemez, amit vele készítettünk, egész jól összekovácsolt minket. Ha nem is barátként vagy teljes jogú zenekartagként, de a God Hates Us All lemez szerintem Paul Reign In Bloodja. De végül szerencsére Dave visszajött, és mázli, hogy tíz évig nem volt velünk, mert legalább igazi hírérték lettünk hosszú idő után! (nevet)

Zenészként mit tanultál a többiektől?

Gőzöm sincs! (nevet) Nem mondanám azt, hogy én vagyok a főnök, de a legtöbb dolgot én határozom meg. Talán azt, hogy ki tudjunk jönni egymással. Eleve nem mindenkinek kényelmes ez az összezártság, főleg bizonyos helyzetekben. Négy felnőttről van szó, és totál nem számít, hogy annyi évvel ezelőtt együtt kezdtük, mert mind gyökeresen más személyiségek vagyunk. Meg kellett tanulni elviselni egymást a mindennapokban.

Jelentett amúgy bármikor is problémát, hogy a zenekarban nem barátokként vagytok együtt, hanem csak zenészekként?

Amikor mások erről agyalnak, általában az villan be nekik, hogy ez valami olyasmi lehet, mintha négy testvér lenne együtt. Számunkra pedig az egész csak annyi, hogy valami szűk helyen együtt kell élnünk akár 14 hónapig, ami a legtöbbször nem valami szívderítő. Bárki kiakadhat a másikra valamiért, előfordulnak vitás helyzetek, de a legjobb dolog az nálunk, hogy bármennyire is dühösek lehetünk egymásra, soha nem fog megtörténni az, ami más zenekaroknál gyakori, hogy valamelyikünk fogja magát és kilép a zenekarból.

Tom hogy van most? Rendbejött a nyaka?

Igen, teljesen jól van, csak ugye nem headbangelhet többé. A legutóbbi turnén olyan jól énekelt, amit tizenöt éve nem hallottam már tőle.

Láttam a youtube-on pár videót és tény, hogy rettentő furcsa, hogy nem headbangelt…

Abszolút az. Viszont inkább odafigyel a basszusgitározásra és jobban énekel, mint valaha. Ez olyan, hogy valamit elveszítesz, viszont kapsz helyette valami mást. Fogalmam sincs, hogy melyik Tom a jobb, a régi vagy a mostani, de egészen biztos, hogy most zseniálisan szólunk. (nevet)

A legtöbb zenekar a Slayerrel szeretne turnézni, de neked van még valami ilyen vágyad?

Már minden megvolt, amit csak kívánhattam. Nem hinném, hogy bárki létezne még, aki kimaradt volna a sorból. Játszottunk réges-régen a Venommal, jó párszor a Judas Priesttel, az Iron Maidennel, a Black Sabbath-tal, Ozzyval, és az olyan barátainkkal is, mint a Pantera. Csupa fantasztikus emlékem van mindenről.

Nem zavart sosem, hogy a Slayer nyitott könyvvé vált az internet miatt?

Nem igazán. Már jó párszor elmondtam, hogy az internet egyszerre jó, de néha rettenetes, ám soha nem lesznek emiatt álmatlan éjszakáim. Nem vagyok egy nagy Facebook- vagy Twitter-használó. A kiadónk és a menedzsmentünk foglalkozik mindezzel. Sokszor eljut hozzám, hogy fenn vagyok a Facebookon vagy a Twitteren, de esküszöm neked, hogy az nem én vagyok, mert soha az életben nem regisztráltam sehova! (röhögcsél) A menedzsment egyébként törölteti is ezeket. Vicces, hogy mindig vannak olyanok, akik mások nevében írogatnak, de hát az internet már csak ilyen. Névtelenséget ad bárkinek.

Egyébként te mit gondolsz ezekről a közösségi oldalakról?

Új felületet jelentenek a kiadónak, és bizonyos szempontból hasznosak, de az meg azért röhejes, hogy akár a hálószobádban is felvehetsz egy dalt, ami egy óra múlva már ott figyel a neten.

Ez azért nem feltétlenül a legjobb dolog a mai világban…

Így van. Megváltoztatta az emberek zenevásárlási szokásait, és egyáltalán a zenehallgatási szokásokat. Beszéltem a menedzserünkkel arról, hogy esetleg felrakunk néhány újrafelvett dalt vagy újakat, de csak hármat vagy négyet, és gyakrabban mehetnénk turnézni. De a fene tudja, ez az egész hónapról-hónapra változik, a jó ég tudja, hogy hova fog fejlődni. Ám elég gyorsan ki fog derülni, az biztos.

Köztudott, hogy kígyókat tenyésztesz. Miért választottad pont a kígyókat?

Az elsőt 1984-ben szereztem, aztán szép lassan kinőtte magát az egész. Ez is akkor történt, amikor a ’90-es években elment a kedvem a zenekarosditól, és túl sokat foglalkoztam a hüllőkkel, aztán az évtized végén mindent eladtam, és újra a Slayerrel kezdtem foglalkozni. Most inkább egy dologra specializáltam magam ahelyett, hogy rengeteg különböző állatot tartsak. A kígyókban az a jó, hogy nem kell naponta foglalkozni velük. Kell egy tiszta hely nekik, néha egy kis kaja, aztán két hétig rájuk sem kell nézni… (nevet) Tökéletes háziállatok azok számára, akik sokat turnéznak.

Elég sok mindent lehet rólad tudni, a zenei ízlésedtől kezdve a hobbijaidig, de engem az érdekelne, hogy ki az igazi Kerry King.

Amit látsz, az vagyok én, és ezt a rajongók is alátámasztják. Annak ellenére, hogy nem lófrálok naphosszat bőrnadrágban és láncokban, az a színpadi énemhez tartozik, de ugyanakkor tökre ugyanaz vagyok a hétköznapokban is. Az interjúkban, dedikálásokon vagy akár a piacon is ugyanilyen vagyok. Nem emelek nagy falakat magam és a zenekar köré. És marhára örülök annak, hogy találtam három srácot, akik miatt jobb zenésszé válhattam.

Felsorolnék néhány gitárost. Elmondanád, mi jut először eszedbe róluk?

Hogyne!

Tony Iommi.

Tony Iommi nélkül az égvilágon senki nem zenélne ma. Ő volt az utolsó nagy kedvenceim egyike, aki mellett valahogy nem tudtam megszólalni. Bármikor láttam, képtelen voltam kinyitni a számat, mert bassza meg, mégiscsak ő Tony Iommi! Teljesen be voltam rezelve tőle. Hat vagy hét évvel ezelőtt meghívtak a Classic Rock Awardsra, és be kellett konferálnom Tonyt. Ez volt az a pillanat, amikor végre azt érezhettem, hogy talán lehetek valaha annyira jó, mint ő! (nevetgél) Egészen addig soha nem mertem beszélni vele, annyira istenítettem.

Fredrik Thordendal (Meshuggah).

Az utóbbi időben nem nagyon követtem, mit csinálnak. Még a ’90-es években turnéztunk velük, és igazság szerint Martennel (Hagström) beszélgettem akkor is a legtöbbet. De az utóbbi hét-nyolc évben nem figyeltem őket.

Jerry Cantrell.

Ő volt a grunge alapítója, ha lehet ezt így mondani. Layne Staleynek csodálatos hangja volt, és szomorú, hogy olyen korán itt kellett hagynia minket. Jerrynek a Dirt-ön és a Faceliften akad néhány meglepően súlyos riffje.

Az új Alice In Chains-hez mit szólsz?

Rendben van teljesen. Örülök, hogy újra léteznek és jól is szólnak, de szerintem az új énekessel közel nem olyan jók, mint régen.

Zakk Wylde.

Naphosszat el tudnám nézni, ahogy játszik! Elhevernék egy kanapén néhány koktéllal a kezem ügyében, és csak annyit mondanék: nyomasd, Zakk! (nevet) A legjobb srác!

Scott Ian.

Rendben van. Jó riffeket talált ki, és nemcsak az Anthraxben, hanem a jóval súlyosabb S.O.D-ben is. A thrash egyik alappillére.

Dimebag Darrell.

Ugyanaz számomra, ami Zakk, és egy igazi őstehetség volt. Még ha csak gyakorolgatott is, akkor is elsöprő volt.

Kirk Hammett.

Van néhány igazán jó dala, és marha jó, hogy játszhattunk együtt párszor velük az elmúlt pár évben. Két kezemen sem tudnám megszámolni, mennyiszer. Az elmúlt hónapokban is és a jövőben is lesz újra pár közös bulink. Alig várom, újra a részese legyek ennek a nagy shownak, és láthassam a Metallicát estéről estére. Az utóbbi években nem volt túl sok lehetőségem erre.

Dave Mustaine.

Mustaine tényleg baromi jó. Körülbelül öt-tíz évig nem túlzottan figyeltem, mi van velük, de az utolsó két lemezüket ismerem. Meg is mondtam neki a legutóbbi turnén, pont amikor a közös dalt is eljátszottuk, hogy: „Ember, írtál néhány kurva jó riffet az utolsó lemezre, igazán büszke lehetsz magadra”. Egyáltalán nem vártam, hogy ennyire tetszeni fog, mert az utóbbi tíz évben tényleg nem érdekelt, mit csinálnak, de most csak azt tudom mondani, hogy a modern thrash egyik legjobbja.

És az új gitárosuk, Chris Broderick hogy tetszik?

Chris egy őrült. Mármint nem agyilag, hanem ahogy játszik. Nézed, és csak az jár a fejedben: hogy a fészkes fenébe csinálja ezt?! Lenyűgöző a srác!

El kell mondanom így a végén, hogy elmondhatatlanul várom az áprilisi koncertet.

Ó, akkor majd be kell raknom néhány jó dalt a setlistbe! (nevet)

Mi az élet értelme?

Hogy jól érezd magad. Ez passzol a legjobban hozzám.

Az interjú még akkor készült, amikor nem lehetett tudni, hogy a Slayer Jeff Hanneman nélkül, Pat O’Brien kisegítő gitárossal érkezik Budapestre. Kerry Kingék júliusban a tokaji Hegyalja Fesztiválon is fellépnek.