Nincs annál csodálatosabb a világban, mint a folyamatos változás, ami a Superbuttra pályafutása minden szakaszában igaz volt. A kezdeti kicsit lökött, funkos, System Of A Down-os, rapes beütésű zene mára a tagokkal együtt átváltozott szigorú, minden ízében metalos, de okosságokat sem nélkülöző muzsikává. Az aznap épp a negyvenedik születésnapját ünneplő Vörös Andrással (ének) és a szóvicceket sosem nélkülöző Kovács Attilával (gitár) a Music For Animals lemezbemutató koncert előtt ültünk le a Dürer kert backstage-ében.
Alaposan átalakult körülötted a zenekar az utóbbi években: hová tűntek a többiek?
Vörös András: Felnőttek. Munka, család, gyerekek. Szabolcsnál munka, Salimnál és Szentpéterinél a család lett fontosabb. Péter meg tavaly májusban széttörte a kezét egy balesetben, de időközben nála is közbejött a család/gyerek dolog.
Miért pont Attila jutott eszedbe, amikor gitárost kerestetek?
András: Szatmárnémetiben ültünk egy koncert után, amikor jött a telefon, hogy lehetne az In Flames elé menni játszani. Akkor éppen velünk volt Szabika, aki beugrott pár fellépésre, de nem volt állandó gitárosunk. Vakartuk is a fejünket, és pont ő hozta fel, hogy Attila épp kiszállt a Watch My Dyingból, hívjuk fel. Tényleg ad hoc dolog volt az egész, és ez végig így is ment, csak az utolsó fél év volt más, amikor a lemez összerakásánál tudatosan építettük fel, hogy kivel és hogyan dolgozzunk együtt. Addig csak sodródtunk, és mindig csak az épp előttünk álló feladatot oldottuk meg.
Amikor a teljes zenekar kicserélődött körülötted, gondolkodtál azon, hogy a zenei irány miképp fog változni?
András: Nem voltak fix terveim. Tényleg nem úgy történt, hogy kitaláltam, „most szeretnék egy metalosabb metalzenekart, mint ami eddig volt, és válogatok hozzá metalos embereket”. Spontán és hosszú idő alatt játszódott ez le. Több mint két év alatt alakult át minden, és tényleg csak az utolsó fél év volt, amikor már lehetett látni, hogy mi lesz. 2009 őszén beszélgettünk először Attilával először arról egy benzinkútnál, amikor épp Szlovéniából jöttünk haza, hogy kezdjünk el lemezt írni és kb. mit képzelünk el. Neki egyébként megkönnyebbülés lehetett, amikor rábíztam a zenei irányt, de a végén úgy raktuk össze, hogy mindenki szeresse.
És olyan lett, amilyennek szeretted volna?
Kovács Attila: Nyolcvan százalékban igen, de az nálam már jó.
András: Ha Zolika és Makkos nem megy el tavaly év végén, biztos még egy picit másfélébb lett volna a zene, talán a ritmusszekció nem lett volna ennyire zord, de én egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Voltunk mi már eleget rockandroll zenekar ahhoz, hogy ne legyen baj, hogy egy kicsit más most a zene. (nevet)
A lemezen tulajdonképpen kik játszanak?
András: Az albumon Fellegi Ádám játszik dobokon, de direkt úgy is beszéltük meg, hogy ez egy lemezes projekt és nem száll be a zenekarba. Élőben Erdei Attila dobol. Basszusgitáron Nedo (Nedoluha György) játszik lemezen és élőben is. Ők már viszont tényleg „posztra szerződtek”. Tavaly év végén összeültünk, hogy kik lehetnének azok, akik a lemezhez a megfelelő dolgokat hozzá tudják tenni, de az, hogy kivel zenélünk majd élőben, még kérdéses volt akkor. Az, hogy Nedo mindkettőben részt tud venni, mázli. Volt egy olyan verzió is, hogy Perso (Persoczki Gábor – Mangod inc.) jön a lemezre bőgőzni, de vele is csak a stúdiózás volt tervbe véve. Egyébként Nedo meg Ádi először akkor találkoztak, amikor az ötödik szám énekfelvételeit csináltuk, tehát minden fel volt már véve, és akkor csodálkoztak egymásra. (mosolyog) Amikor az ember az első gyereklemezét készíti, még másképp működik mindez. Persze ez nem jelenti azt, hogy most nem vagyunk barátok, de már nem szükséges, hogy sülve-főve együtt legyünk. Az meg egy dolog, hogy így is együtt töltjük az életünk negyven százalékát, illetve Attilával hetvenet, mert még a civil munkában is együtt vagyunk, de felnőttként már az a fontos, hogy kivel lehet jó lemezt csinálni, nem az, hogy kivel jó hétvégente kocsmázni.
Eddig angol nyelvű lemezeket készítettetek, utána jött a magyar EP, de az új kiadvány meglehetősen hibrid. Honnan jött az ötlet, hogy nem angolul és magyarul veszitek fel ugyanazokat a dalokat, hanem külön számokat írtok az adott nyelvekhez?
Attila: Azért oldottuk meg így, mert környezettudatos a zenekar. (vigyorog)
András: Már a Szájon át EP-nél is mondtam, hogy nem nagyon hiszek az egy zene, két szöveg dologban. Ha nagyon rossz és fellengzős dumát akarnék mindezek mellé köríteni, azt mondanám, hogy lelke van egy számnak, és ha egyszer elkészül, akkor az AZ. Meg nálam van egy praktikus oldala is: úgy írok szöveget, hogy a majdnem kész dal ismeretében ülök le szöveget írni, amit az adott szám megkíván. Persze át lehetne fordítgatni a szövegeket, de az már nem lenne ugyanaz. A másik ok, hogy van bőven muníció, miért kellene ugyanazokat két nyelven megcsinálni? Most is megvolt simán a tizenöt dal – még van egy, amit fel se raktunk a lemezre, hanem decemberben kerül ki a netre.
Attila: Egyébként hetet meg sem csináltunk.
András: Így sokkal izgalmasabb, akár még egy kinti hallgatónak is, hogy vannak olyan számok, amik különlegesek, mert magyar a szöveg. A hazai közönségnek meg nyilvánvalóan jólesik ez, hiszen nekik készül. Úgy gondolom, hogy a jövőben is így lesz. Nálunk két nyelven maximum akkor fog elkészülni egy dal, ha mondjuk Ross Robinson ír egy emailt, hogy a Szájon át vagy a Pont középre annyira kurva jó, hogy az kell neki angolul. De ez nem fog megtörténni. (nevet) Ráadásul dupla lemezt akartunk, az meg milyen hülyeség, hogy úgy dupla a lemez, hogy ugyanazokat a számokat rakjuk fel kétszer. Biztos fellengzősen hangzik, de ezek úgy egyedi alkotások, ahogy megszülettek. Itt nem arról van szó, hogy adott egy sláger, amit érdemes megírni egyszerre angolul meg spanyolul is Amerikában, mert akkor el lehet adni a spanyol anyanyelvű latinóknak is. Ilyen szinten azt mondanám, hogy ez inkább önkifejezés, mint eladásra készülő produktum. Az meg, hogy készültek magyar nyelvű dalok, azért van, mert én az EP készítését is nagyon élveztem, és már akkor szerettem volna valamiféle folytatást. Annak azonban nem lett volna értelme, hogy ezzel a felállással készítünk egy maxit, vagy egy teljes magyar nyelvű nagylemezt, főleg mivel lett egy kinti kiadónk. Végül ennek inkább praktikus okai voltak, hogy egyszerre adjuk ki mind a két anyagot.
Attila, te más zenei közegből érkeztél, szükséged volt valami belső változásra, hogy zenét tudj írni a Superbuttnak?
Attila: Mindenki ezzel a más közeggel jön... (vigyorog) Nem volt rá szükség. Igazából az volt a vicces, hogy volt egy-két olyan számötlet a nagyon korai korszakban, amikor megpróbáltam figyelembe venni, hogy a Superbuttban milyen jellegű dalok voltak eddig, de azok nem lettek jók. Gitározásilag annyira nem érzek nagy váltást ahhoz képest, mint amit korábban csináltam. Az, hogy András éneke kerül minderre rá, nagyban meghatározza azt, hogy a végeredmény superbuttos lesz. (mosolyog) A dalszerzés meg úgy ment, hogy elkészültem a saját számaimmal kilencven százalékosan, levittem a próbaterembe és András meg Ádi hozzátették az ötleteiket. Nem kellett igazából megerőszakolnom magamat, de nem is csináltam volna, ha erről lett volna szó.
Viszonylag nagy a váltás zeneileg az előző lemezekhez képest. Szerintetek a Superbutt törzsközönsége mit fog szólni az új irányhoz?
Attila: Úgy vettem észre, hogy az új számokra sincs rosszabb reakció, mint a régiekre.
András: Azt is utálták, ezt is utálni fogják! (nevet)
Attila: Az, hogy kinek fog tetszeni és kinek nem, nem különösebben érdekel dalszerzés közben, ez nem erről szól. Az, hogy valakinek bejön, hogy ez most szikárabb, keményebb, metalosabb, annak örülünk, de ha valaki dalt ír, nem ezzel kell foglalkozni.
András: A másik, ami meg az én tisztem, hogy kimondjam: van egyáltalán nekünk törzsközönségünk?
Attila: Az csak Chuck Billynek van! (általános röhögés)
András: Törzsközönség akkor lenne, ha tudod azt, hogy ezres nagyságrendű lemezt adsz el már a megjelenés előtt, elővételben, mint a Tankcsapda. Akkor talán lenne értelme gondolkodni olyasmin, hogy ki mit várna. De nekünk, az az 50-100 ember, akiről tudjuk, hogy mindig ott van, reagál és megvesz mindent, miattuk kár lenne bármilyen börtönbe zárni magunkat. Aki meg amúgy is a buli kedvéért jön, mert egy zenekar vagyunk a húszból, akikre le lehet járogatni, az meg már kicsit mindegy is. Ahhoz már én is túl felnőtt vagyok, hogy az izgasson, leszünk-e még partikirályok vagy nem. És „üzletileg” sem mondhatjuk azt, hogy alkalmazkodnunk kellene bárkihez is. Mindamellett az a pár ember, akiről tudjuk, hogy rendszeresen ott vannak, szereti ezeket a dalokat.
Attila: Egyébként ahogy lassan jönnek a visszajelzések, úgy néz ki, tetszik a lemez az embereknek – bár nyilván akinek meg nem, az úgysem mondja. Pedig én nagyon várom, hogy valaki azzal jöjjön oda: ne haragudj, de ez egy rakás szar, és azonnal hagyd abba a gitározást. (nevet)
Szóba került már a dalszerzés az előbb, de mennyire volt közös munka mindez?
Attila: Általában kész dalokkal megyek, általában megírtam úgy a dalokat, ahogy én száz százalékosnak éreztem – nyilván ének nélkül –, aztán a próbán közösen csiszolgattuk tovább a dolgokat. Előfordult, hogy az eredeti verzióhoz képest egyáltalán nem változott semmi, de volt olyan is, amikor a nóta nagy részét újraírtuk közösen. Tomi is hozott három számot, Ádám meg elsősorban a dalszerkezetek kialakításánál és az énekfelvételeknél működött közre egyfajta külső fülként, nagyon sok hasznos észrevétellel járult hozzá a dalokhoz. Mondhatjuk, hogy közös munka folyt, tehát annak ellenére, hogy az alapokat nagyrészt én írtam, természetesen mindenki hozzátette a magáét.
András, amikor elkezdted sok évvel ezelőtt a Superbuttot, milyen terveid voltak, hogy mit szeretnél elérni a zenekarral, és mi az, ami eszedbe sem jutott, de már mögöttetek van?
András: Ez olyan kérdés, hogy amikor benne vagy és csinálod, törvényszerűen mindig elégedetlen vagy és mindig többre vágysz. Aztán ha egy pillanatra megállsz és visszagondolsz akkor ad többet. Nekem például ilyen volt, amikor útban voltunk a Clawfinger-turnéra, és valamiért úgy jött ki, hogy pont repülővel mentünk, na, az például ilyen pillanat volt: ha valaki azt mondja nekem valaki tizenhat éves koromban, hogy „és amikor mész a Clawfingerrel közös turnéra és ülsz a reptéren”, akkor biztos azt mondtam volna, hogy, oké, hol írjam alá a tervet. De sok ilyen pillanat előfordult, viszont amikor megéled, akkor nem gondolkodsz rajta, akkor a következő pár lépés a fontos. 
Tizennyolc évesen azt mondtam, hogy rocksztár leszek, aztán miniszterelnök. Ebből az első nem sikerült, reméljük a második sem fog. (általános röhögés) Ezen kívül más tervem túlzottan nincs. Nyilván a motivációk is változnak. Amikor először elkezdi az ember tizenévesen, csak az lebeg az ember szeme előtt, hogy csajozni akar. Ez történt velem is, azt hittem, hogy majd csillogó szemmel fognak állni a lányok a próbateremben, aztán ez szép lassan átváltozott a flow-nak nevezett pszichológiai fogalommá. Amikor például elkészült egy jó szám és egy órát ültem a kocsiban a ház előtt, meghallgattam még sokszor, és milyen jó érzés volt. Vagy ami buta közhely, de amikor felmegyek a színpadra és el tudom felejteni a hétköznapi gondokat. Az alkotás és az előadás öröme el is viszi a hátán az egészet. És ha most így a negyvenedik születésnapomon is itt vagyok és játszom, akkor van értelme az egészet csinálni, pont azért, mert már nem az a motiváció, hogy ha nem futunk be, akkor abbahagyom, mert nincs értelme. Azt már rég tudjuk, hogy nincs értelme. Illetve úgy mondanám, hogy én örültem is annak, hogy nem ebből kellett megélnünk, mert akármi történt volna anyagi szempontból a zenekarral, akkor is igényelném, hogy legyen más is az életemben, ami kihívás. És addig örülök, amíg itt is lehet rengeteg kihívás előttünk, és nem a meglévő közönségnek, az elvárásoknak kell alkotni és nem a pénz motiválja az egészet.
Mi az új lemez slágere?
Attila: A Best Plays.
András: A Murder Of Socrates. De úgy, hogy mindent gondoltunk volna, csak azt nem, hogy az slágerszámnak fog minősülni. És az az érdekes, hogy a külső reakciók is azok, hogy milyen jó a Socrates, pedig nehéz és hosszú szám, nem az a hagyományos verze-refrén-jellegű dal. Persze azokat fogják megismerni jobban az emberek, amire lesz klip. A Natashára lesz klip, a Best Plays-re koncertklip, és a Pont középre címűre is. Amennyire meg lehet jósolni, talán ezek lesznek azok amelyeket nagyobb figyelem fog kísérni. Egyébként érdekes, hogy a Superbutt lemezeken majdnem mindig az utolsó számok azok, amelyek kicsit komplexebbek voltak a többinél.
Attila: Én igazából a Celtic Frost szellemiségét szerettem volna továbbvinni ebben a nótában, de András nem szereti Tom G. Warrior hangját. Aztán szerettem volna egy másik dalba a Mercyful Fate-et is belevinni, de sajnos nem szereti King Diamondot sem! (vigyorog)
