Shock!

Figyelem! Mindenki dőljön hátra kényelmesen, tegyen a keze ügyébe legalább fél liter finom nedűt, plusz némi rágcsálnivalót, mert az alábbiakban egy extra méretű interjút olvashattok a Superbutt - nem is olyan nagydarab, és elképzeléseimmel ellentétben nem kék, hanem zöld szemű - frontemberével, Vörös Andrással.

Annak idején, mikor kikerültél a FreshFabrikból volt már valami elképzelésed arról, hogy milyen zenét szeretnél csinálni?

Nem teljesen, igazából arra gondoltam, hogy majd ezt úgyis az fogja eldönteni, hogy akikkel zenélek, azok mit fognak tudni csinálni. Annyira hirtelen volt ez az egész dolog, hogy nem is nagyon volt idő gondolkodni. Mittudomén kiszálltam - mondok valamit - keddi napon, másnap már felhívtam a Lalót, aki az első gitáros volt nálunk, találkoztunk megint egy nap múlva, ehhez képest ő azt mondta "én tudok egy bgitárost meg egy dobost, találkozzunk velük jövő héten", akkor már nagyjából ez sejthető volt. Gyakorlatilag akkor minden napok alatt ment, és tényleg az volt, hogy nem volt idő azon gondolkodni, hogy na, akkor kikkel meg milyen zenét, hanem legyen zenekar és az lesz majd, amire képesek leszünk. Az már más kérdés, hogy utána fél évig ment a próbálkozás, és nem jött semmi olyan össze, ami nekem tetszett volna. Végül is így utólag - mondjuk most már teljesen mindegy, mert így is kialakultak szerencsére a dolgok, meglettek a megfelelő emberek - akkor nekem nagyon kellett az, hogy azonnal legyen valami, lehessen valamivel foglalkozni, és ne üljek csak úgy otthon, mert abban megőrültem volna, az egész biztos. Nyilván, hogy ha kevésbé viharos körülmények között játszódott volna le ez az egész dolog, akkor lehet, hogy kényelmesebb lett volna úgy új zenekart csinálni, hogy azt mondja az ember, "jó, akkor ülök a fenekemen egy kicsit, körbenézek, kitalálom, hogy mit akarok csinálni, kivel akarom csinálni", és így összeszedni a dolgot. Valószínűleg pont ugyanannyi idő eltelt volna, ugyanaz az első fél év ráment volna. Így most az első fél év úgy telt, hogy közben már próbálkoztunk másokkal együtt. Abból a szempontból semmiképpen sem bánom, hogy így alakult, mert az alatt az első fél év alatt azért már egy csomó dolog mégiscsak összejött, ha a zene nem is, de a név már megvolt, a net domaint lefoglaltuk, egy csomó minden megtörtént. Mire a mostani zenekari felállás megérkezett, addigra már elég jól körbe volt rakva minden, már csak a zene hiányzott, de akkor már mással nem kellett foglalkozni, csak a zenével.

Mikor kezdted igazán jól érezni magad a zenekarban?

Először akkor, amikor a mostani felállás kialakult. A mostani felálláson mindig azt kell érteni, hogy abban még a Laló benne volt, szóval amikor a Bécike, a Salim és a Zsolti lettek, akkor először kezdtem egy kicsit jól érezni magam attól, hogy végre van egy olyan felállás, amitől lehet azt remélni, hogy lesz valami jó. Meg ráadásul jó arcok is voltak, ezekkel az emberekkel a mulatás, meg a hétköznapi egymás megértése szintjén is sokkal jobban összepasszoltunk, mint a korábbiakkal, akikkel egyébként szintén nem volt baj, csak ott teljesen mások voltak zeneileg és emberileg is. Először ekkor. Utána elkezdtünk számokat írni, "hú, ezek egész jók", akkor akkor, aztán elkezdtünk koncertezni, akkor akkor is rájött egy lapáttal, hogy "hú, végre koncertek vannak". Utána valamikor tavaly nyár elején volt az, hogy a Zsolti - neki az lett volna eredetileg a feladata, hogy írja gépeket, samplereket, koncerten meg hangmérnök, meg indítja a harddisc recordert, meg ilyenek - ő maga is rájött, meg mi is, hogy ebbe kéne még egy gitár, mert ez így nem elég erős, akkor ő kitalálta, hogy gitározni fog. Az megint egy elég jót dobott rajta. Tehát így folyamatosan rakódott. Utána amikor azt kezdtem el érezni, hogy, "hú ez most már így tényleg valami". Ettől függetlenül egészen idén tavaszig volt egy olyan érzésem, hogy ez így még nem az, amit mi igazán tudunk, nem az amit akarunk, illetve az, amit akarunk, csak ez még nem olyan, mint amilyennek meg tudjuk csinálni. Volt is egy olyan érzésem, hogy igazából azok az emberek, akik valamiért ragaszkodnak hozzánk vagy szeretnek minket így személy szerint, azok tudomást vesznek a dologról, el is jönnek, meg azt is mondják, hogy jó, igen, tetszik, stb., de éreztem, meg mindenki más is, hogy ez még így nem... nem teljesen olyan. Egészen pontosan meg tudom mondani, mikor változott, furcsa módon akkor, amikor a Szabika beszállt. Neki az első koncertje idén februárban volt Nyíregyházán. Azzal együtt, hogy a Laló technikailag sokkal jobb gitáros a Szabinál, meg idősebb is nála 13 évvel, annyival régebben is gitározik nyilván, csomó tök jó dolgot írt, viszont azt tudni kell, hogy ő egy Fender gitáron játszott egy Laney erősítővel, ami ehhez a zenéhez nem igazán jó, tehát kétoldalt a gitárok nem szóltak úgy, hogy gyönyörűen kiegészítették volna egymást. Addigra volt az, amikor a Szabika beszállt, hogy egyrészt már összepróbáltuk annyira a dolgot, hogy kezdett ütni, aztán egyszer csak megjelent a Szabika, csinált hirtelen egy olyan számot a zenekarnak egy perc alatt, gyakorlatilag azzal, hogy ő viszont megjelent egy Gibson gitárral meg egy Ibanezzel - mikor melyikkel - és egy Marshall full szettel. Lejátszottunk egy koncertet Nyíregyházán, ami jó volt - mondjuk nem látták olyan sokan - aztán egyszer csak felmentünk a színpadra a Bem rockparton márciusban, és ott jöttem először úgy le, hogy na erre már lehet valamennyire büszkének lenni, és nem csak szemfényvesztés az, hogy most itt van egy zenekar, és azt szeressétek, mert jó lesz. Innentől gyakorlatilag folyamatosan épült. Utána volt a Tabán koncertünk most májusban, amikor egyre-másra jöttek oda az olyan emberek, mint a Válik Laci, aki egyrészt hangmérnök, keverős, másrészt meg a Kada nevű experimentális jazz zenekarban gitározik és iszonyat jó gitáros, ezer éve ismerjük. Akkor jött oda először, hogy "hú már egyszer-kétszer régebben láttalak titeket" és pont ugyanezt mondta, "de érezni lehetett, hogy ez nem, és most meg igen, hogy megszólal ez a zenekar, meg hogy egyben van." Igazán ez az utolsó jó érzés stádiuma ez nem túl régen jött még meg, amikor tényleg azt lehetett mondani, hogy. Meg amikor persze a lemez fölvevődött és hallottuk, ez a másik. Így most már minden nagyon rendben van és nagyon szép. Még annyit, hogy az emberi szempontból jó érzés az is általában mindig ehhez kapcsolódik valamennyire. Tehát nagyon jól elvagyunk az első pillanat óta mindenkivel, teljesen jól érezzük magunkat, de amikor igazán nyugodtan tudsz lefeküdni, és azt mondani, hogy rajta vagyunk azon az úton amin mennünk kell, az gyakorlatilag ezekkel összefügg.

Salim még gitározott a Neurotrendben. Mikor és miért váltott basszusgitárra?

Ő gitáros volt, és ugyan volt neki basszusgitárja otthon, játszogatott rajta, de zenekarban nem bgitározott. Ott az volt, hogy amikor a Pista átment a Fresh-be, akkor ezzel véget ért a Neurotrend is gyakorlatilag, illetve először nem volt biztos, hanem próbáltak keresni embereket. Egyébként furcsa módon énekes még lett is volna, egy Dávid nevű srác, akit most láttunk Mezőtúron egy zenekarban énekelni, abszolút jó hangja van, régen a szombathelyi Alfred's Violinban énekelt. Szóval énekes lett volna, csak nem volt bgitáros. Elkezdtek keresni, de nem találtak megfelelő embert, aztán Salim akkor kitalálta - de ezt is pár hét után gyakorlatilag, '99 októberben -, hogy lehet, hogy az kéne, hogy ő megtanulja a bgitárokat, megtanul bgitározni és keresnek egy gitárost, mert az könnyebb. És ő ezerrel elkezdett bgitározni otthon, '99 októberben. Amikor nálunk képbe jött, az 2000 február volt, fél évvel később. Nyilván azt lehet tudni, hogy zenész-zenész, aki egy hathúros hangszeren jól játszik, valamennyire azért van átfedés a kettő között. Volt már korábban is bgitárja, tehát nem akkor fogta életében először a kezébe, másrészt meg ez rengetegszer csak egy ötleten múlik, és ő ezt mindig hangsúlyozza is mind a mai napig, hogy azzal tisztában van, hogy ő viszonylag jó témákat talál ki - tényleg ötletesen és jól játszik -, de még mindig rengeteg olyan dolog van, amiért ő sokat gyakorol azért, hogy igazi bgitáros legyen. Az már inkább csak a játékstíluson múlik. Ő már most is egy jó bgitáros, de ha valaki tíz éve játszik ugyanazon a hangszeren, akkor tudja, hogy hol lehet egy olyan pontozást odarakni, úgy megfogni a hangszert. Igazából én ehhez annyira nem is értek, csak ő maga mondja mindig, hogy nem csak technikailag, hogy milyen virga témákat tud írni, hanem úgy is sokat érdemes gyakorolnia, hogy bgitárosként lássa a világot és ne zenészként úgy általában. Ő így váltott igazából bgitárra. Róla tudni kell, hogy ha van egy dolog, amiben mindig is maximalista volt, az a zene, meg magával szemben. Egyébként furcsa módon az egész Neurotrend ilyen volt, a Karcsi bácsi, a dobos, neki is van új zenekara, és vele is úgy voltunk, hogy hallatlanban tudtuk, hogy nem lehet rossz, mert a Karesz nem fog olyat kiengedni a kezei közül. ami gagyi vagy nincs jól összerakva, Ott maximum az lehet, hogy tetszik/nem tetszik, de az, hogy jó vagy nem jó, profi vagy nem profi, az nem lehet kérdés. Szerencsére Salim ugyanígy volt a bgitárral, hogy addig gyakorolt, amíg amikor először lejött próbára, akkor már majdhogynem komplett, kész bgitáros volt. Aztán onnantól a témaírásnál is mindig arra figyel - hálaistennek azt nagyon becsülöm benne, meg nagyon örülök neki -, hogy rögtön az elején tisztában volt azzal, hogy itt nem érdemes Neurotrendet csinálni, tehát a virga témák mellé nagyon intelligensen és jó érzékkel oda tudja tenni azt, amikor egy hangot kell játszani. Nekem a Neurotrenddel annyi bajom volt annak idején, hogy az egy kicsit önmagáért volt. Itt viszont pont megtalálta saját magát, nem is kellett mondani neki, saját magától tudta nagyon jól, ismert engem, meg mindenki mást is, tudta körülbelül, hogy mit szeretnék, ő ebbe bele tudja tenni a saját egyéniségét, úgy, hogy az élvezhető legyen mások számára is.

A lemezetek elég rövid, de ugye a koncertek csak nem félórásak?

Nem sokkal hosszabbak. Játszunk még két feldolgozást, a Sugart (System Of A Down) meg a Cypress Hilltől a Get Out Of My Headet, még azokat se mindig egyébként. Konferálással, meg azzal együtt, hogy néha egy-egy számból egy plusz refrént el lehet játszani, ezzel együtt simán kijönnek negyven percesre a koncertek, és nem nagyon kell ennél több. Nyilván hosszabb lesz valamivel, de igazából ebből a zenéből nem kell nagyon sokkal többet játszani koncerten. Az is tény, és ezért is van az, hogy mi soha nem mentünk még úgy önállóan koncertezni, hogy csak mi játszanánk. Nálunk ez eleve is alapkoncepció, hogy mindig legyen plusz zenekar, akit előzenekarnak vagy sztárzenekarnak hívunk. Elkezdtünk új számokat írni egyébként, van is egy-két szám, a szöveget kell rá megcsinálnom. Ősszel fel fog menni a repertoárunk a mostani 12 számról mondjuk 15-16-ra, és akkor se nagyon fogunk többet játszani. Pont az beszéltük, hogy akkor is alapvetően a lemez törzsanyagát fogjuk játszani, nem is kell az egész lemezanyagot eljátszani, csak mondjuk 8 számot. Esetleg egy-két feldolgozást, ha olyanunk van, ha tudunk többet vagy megtanulunk többet, akkor azt is így rotációban ki-be rakjuk és az új számok közül mindig egy-kettőt belerakunk a programba. Most néztem, hogy a Volt fesztiválon megjelent egy cd, amin 1G-s zenekarok vannak és írták valamelyik újságban, hogy 37 perces ott is egy koncert, és visszaemlékeztem, hogy annak idején mi sem játszottunk többet, amikor volt miből játszani. Ott van az Ignite, ők is 45-50 perceket játszanak maximum. Nem tudom, hogy a közönség mennyire viselné már el azt, hogy egy óra húsz percen keresztül kéne három perces számokat hallgatniuk. Ha kapnának mondjuk 22 darab három perces számot, nyilván abszolút meg lehet őket különböztetni, ha valaki ismeri őket, de ha nem, akkor első körre majdhogynem csak azt hallja, hogy bekapcsolják az ipari porszívót és lekapcsolják. Ráadásul tudatosan is úgy voltak, és úgy vannak szervezve a koncertjeink mind a mai napig, hogy nincs nagyon szükség arra, hogy ennél többet játsszunk. Vagy az van, hogy több zenekarral játszunk együtt, vagy nem mi vagyunk a főzenekar, mindig meg lehet azt csinálni, hogy ez bőven elég. Volt olyan, hogy 4-5 számot játszottunk, mert arra volt idő. A Szigetes koncert után, ahol mindent eljátszottunk, amit tudunk, az után nem is volt érdemes két nappal később teljes programot játszani. Úgyhogy ezek a 35-40 perces koncertek vannak. Az a lényeg, hogy soha nem vagyunk egyedül. Mindig legalább két zenekar játszik velünk, így ha valaki eljön és befizeti ezt az 5-700 Ft közötti belépőt Budapesten, az kapni fog három különböző zenekart. És nálunk ez nem úgy megy, hogy "szerezzünk egy előzenekart, aki fizet nekünk", ez eleve nincs ez a fizetés dolog, hanem nézzük meg, hogy ki az, aki jó, ki az, akivel érdemes játszani. Nyilván egy kicsit az is benne van, hogy ki az, aki hoz még esetleg saját közönséget, de majdnem mindig - a Very Bad Things-től a Downcore-on át, a Neck Sprain vagy a Strong - olyan zenekarokkal igyekeztünk játszani, akikkel mi is mulatunk, akikkel jól érezzük magunkat, amikor ők játszanak, akkor tudjuk nézni, és tudjuk élvezni a dolgot. Ez így sokkal jobban működik, főleg ebben a stádiumban, mintha azt mondanánk, hogy legyen egy akármilyen nevenincs zenekar, úgyis mi vagyunk a lényeg, ők meg jöjjenek és kalimpáljanak húsz percet előttünk.

A próbákon éreztétek valamelyik számnál, hogy ez megfogja majd a közönséget?

Hálistennek majdnem mindegyiknél, mert amikor egy lemezt meghallgatsz, azt egyben hallod, a zenekar az meg azért írja pár hónapig minimum. Jó esetben. Szerencsére mindig az volt, hogy az utolsó szám, amit megírtunk, annál: "hú ez milyen jó, hogy szeretjük". Mondjuk van egy-két olyan, pl. a Johnny Goes Fishingről lehet azért tudni, hogy lemezen tök jó az a szám, és próbán is lehetett tudni, hogy lemezen milyen jó lesz, de élőben igazából nincs akkora húzása, mert gyakorlatilag nincs refrénje. Nincs egy olyan repetitív dolog benne, ami egy ismeretlen fülnek élőben nagyon tudna húzni elsőre is, szemben a Losing My Way-jel, ami egy egyszerű kis butuska szám, viszont arról lehet tudni, hogy az ismeretlen közönséget is meg tudja fogni. Ezt fel tudjuk általában mérni, de tulajdonképpen minden számnál - ami megmaradt - úgy voltunk, hogy "húúú, ez tetszik". Az, hogy melyik lett a leginkább közönségkedvenc, nem lehet tudni, mert egy csomó embernek más, de ezek a dolgok a lemezfelvétel után derültek ki, mert próbán az ének mindig olyan... egyrészt a fele kész se volt, egy csomónál megvolt egy versszak, meg egy refrén, de szerettem volna én azt hallani stúdióban is, hogy az olyan lesz-e. Ha olyan jó, ha nem olyan, akkor egy kicsit csiszolok rajta. A másik az, hogy próbakörülmények között ezt soha nem lehet úgy hallani, főleg az éneket. Hiába van nálunk egy viszonylag használható és jó énekcucc, ennek ellenére az nem olyan, mint amikor fölveszed tisztán, és le tudsz ülni meghallgatni. Úgyhogy az leginkább ott dőlt el, amikor felvettük, hogy melyek lesznek a legjobbak. Azt sejtettem, hogy a Pull Ring azért viszonylag az egyik "sláger" lesz majd. A Deniedról is sejtettem, de az, hogy a Sixpack jól fog sikerülni, és nagyon sok embernek az lesz a kedvenc száma, azt nem gondoltam volna, mielőtt elkészült stúdióban.

A Pull Ring előtt mi az a "menyecskés" betét?

Az annyi, hogy legyen már valami magyarul is a lemezen. Nekem onnan jött ez a dolog, hogy a legelső Fresh kazettán, a Certificadón volt egy ilyen csíkosfejű nádiposzáta, szkreccselés, amit a madárhanglemezről szkreccselt a Tamás. Csíkosfejű nádiposzáta, ez volt a szöveg, ez volt szkreccselve. És borzasztó sokan - borzasztó sokan, ahány embernek megvolt az a kazetta ahhoz képest - mondták, hogy "hú, ez milyen jó", meg üvöltötték koncerten, hogy játsszuk azt, amit nyilván nem lehetett. De ez csak ötlet recycling volt, hogy legyen már valami rajta, mert egy csomó embernek első hallásra hirtelen beakad, hogy ez micsoda, miért van, meg lehet kérdezni, meg egyáltalán. Ennek speciel semmi különösebb mély értelmű jelentése nincs, az más kérdés, hogy azért valamennyire passzol a szöveghez, össze lehet dolgozni a kettőt. Én nem is ezt a mesét szerettem volna, csak amikor végighallgattuk azt a meselemezt, akkor ez volt a legjobb rész, amire azt lehetett mondani, hogy ez tegyük oda. Nem is mindenkinek tetszett ez annyira a zenekarból, Salim pl. azt mondta ez hülyeség. Én kértem, hogy tegyük már föl, legyen az én kedvemért, aztán így végül is nem bántam meg, mert nagyon sokan pont így kérdezik, hogy ez mi, miért van és milyen jó. A Blindék írták a message boardra az oldalunkon, a Danika, a dobos, hogy "milyen jó az, halálra röhögtem magam a metrón, amikor hallgattam". Ennek ennyi az értelme gyakorlatilag, semmi más.

És a Jackes számnál direkt került Nicholsonos filmrészlet a szám elé?

Aha, az a Ragyogásból van, az viszont értelmileg is oda kapcsolódik, annál is inkább, mert magát azt a szöveget, hogy "Jack is a dull boy he wants to play" azt hiszem ez volt szó szerint, amit Jack Nicholson gépel, mikor az van, hogy könyvet ír, ezerakárhány oldalt teleír, és mindegyik ezzel van tele, ha emlékszel a filmre. Szóval abszolút értelmileg is belepasszol.

Van etalon számodra a szövegírók között?

Persze, Rollins. Abszolút. Messze ő a leginkább.

Miért?

Egyrészt a témaválasztásai is tetszenek, hogy nem foglalkozik politikával, nem foglalkozik egy csomó hétköznapi dologgal, ilyen mozgalmi dolgokkal, ami szerintem mind olyan, hogy az ember kiáll mellette, csinálja, aztán pár év múlva meg "atyaúristen, de hülye voltam", és az ellenkezőjét fogja gondolni. Már eleve olyan témákkal foglalkozik, ami sokkal egyértelműbb, a saját világával, saját magával, érzelmekkel, emberekkel. Eleve ez nagyon szimpatikus. Gyakorlatilag csak annyin múlik, hogy hallgatod, olvasod, és "de igaza van, tényleg, ilyet már én is gondoltam, ezt nekem kellett volna mondani". Tulajdonképpen ennyi. Ez nála, meg vele fordult elő a legtöbbször. Azt szeretem benne - ami ilyen példakép-szintű dolog -, hogy ő nem pusztán egy zenész, hanem mellette egy csomó mást csinál. Most az, hogy ő speciel filmben szerepel, könyvet ír, mindegy, ez egy dolog, nem feltétlen ez a példa, hogy én is filmszínész akarok lenni - mondjuk ő sem színész csak szerepel egy-két filmben -, hanem az, hogy ő sokkal globálisabban foglakozik ezzel az egésszel. Zenésznek lenni a világ legjobb dolga, mert teljesen élvezetes, ha dolgozol is mellette, akkor sem az viszi el az idődet meg az agyadat, nem kell siránkozni, hogy jaj, vége van a nyárnak, menni kell vissza dolgozni. Akkor sem biztos, hogy ez egy életen át kielégíti az embert. Egy idő után nyilván rutinná válhat a koncertezés is, amit soha nem lehet elfelejteni, és mindig hiányozni fog, de azért az nagyon nem baj, hogyha adott esetben van hova visszavonulni az embernek. Mondjuk mi messze nem vagyunk még abban a stádiumban, hogy már éppen a visszavonuláson, egyéb pihenésen kellene gondolkodnunk, sőt. De hát feltehetően leszünk. Vagy pontosabban én magam, nem kell ezt a zenekarra vetíteni, mert az ember rengeteg élethelyzetbe kerül, meg egy csomó mindent csinál életében. És azt Rollinsban nagyon bírom, hogy ő más dolgokkal is tud foglalkozni, és ebben is mindenképp példakép. Rajta kívül nincsen nagyon olyan etalon szövegíró, akinek mindig és mindenét fenntartás nélkül... A többinél nem is szoktam ilyen mélyre menni. Mindenhol lehet igazán jókat találni, a Monster Magnet Powertrip lemezén volt egy pár jó szöveg, ami tetszett. A többinél nem nagyon szoktam figyelni a szövegeket, mondjuk a Rage-nél minek figyeljen az ember a szövegekre - nem rosszak egyébként, de nem vagyok egyébként ilyen Téglás Zoli, hogy miért kell onnan kommunistázni -, nincs semmi baj vele, csak tudjuk, hogy miről szól. Abban is vannak jó dumák egyébként, csomó van ami hangzásra is jó és igaz is, csak ott nincs az, hogy ezzel most vajon mit akar mondani, hanem nagyjából egyértelmű. Ugyanez a Korn, ahol ki lehet találni, hogy miről szól, a többi ilyen új metal, azoknak általában abszolút felejthető a szövegük, mittomén a Limp Bizkitnél nincs miről beszélni, mert ott nincsenek használható szövegek. Szövegileg ugyanez - mondjuk nagy kedvencem - az Ozzy, de szövegileg az is olyan. Meg az összes régi tradicionális metal, amiből egyébként rengeteget szeretek tényleg, a Judas-tól kezdve.

Tudnál más zenekarnak szöveget írni? Felmerült már ilyen kérés?

Még nem, vagyis ötlet szinten már igen, a Hollywoodoo-nál például, hogy ha angol szöveget kell írni, érdemesebb az eredetiből kiindulva újat írni, mint tükörfordítást, mert elképzelhető, hogy úgy jobb lesz. Másrészt meg arról is volt szó - és én azt próbálnám ki nagyon -, hogy magyarul írni szöveget, akárkinek. Mi nem akarunk magyarul énekelni perpillanat, de én nagyon szívesen kipróbálnám magamat magyar szövegírásban. Ha belátható időn belül írnék ilyet, akkor azt csak másnak tudnék írni. Bírnám egyébként. Nyilván csak úgy érdemes csinálni, egy olyan ismerősnek, akit tényleg jól ismerek, és akiről el tudom képzelni, hogy mi az, ami az ő szájából is jól hangzana, tehát az úgy valószínűleg azért nem megy, hogy vadidegen ember odatelefonál, hogy "te írjál már nekünk egy fél lemezt". De ismerősnek abszolút el tudnám képzelni, de ez olyan, ha éppen jön, olyan lesz a helyzet, akkor lesz, ha nem, akkor erőlködni nem kell rajta. Aztán ki tudja, hogy jó lenne-e.

Sokat fejlődött az énektechnikád, vagyis néha most már énekelsz is. Tudatos volt ez a váltás?

Az volt teljesen. Egyébként ezt én nagyon régen szerettem volna. Az nagyon fontos, hogy a Nerve lemezt azt ugye '97 november környékén vettük fel, a Superbuttot meg 2001 márciusában kb. Tehát a kettő között három és fél év eltelt, ami elég sok, és ez teljesen olyan dolog volt, amit én szerettem volna, hogy megvalósuljon, és igazából később a Fresh-ben is próbálkoztunk dallamosabb énekkel valamennyire, voltak is, csak egyrészt az új számok - a Nerve-hez képest új számok - amik készültek végül is elmentek a levesbe, mikor én kiszálltam. Bár mondjuk nem teljesen, mert van olyan, ami részleteiben megmaradt, ha szöveg nem is, de a téma valamennyire igen. Egyébként nem hallottam végig az új lemezüket, tehát nem tudom, csak amit koncerten hallottam.

Nem is érdekel egyébként?

Nem azért nem érdekel, mert ők azok, hanem nagyon kevés olyan dolog van, ami annyira érdekelne, hogy mindenképpen meg akarom magamnak szerezni. Leginkább olyanok, amire vagy azt mondom, hogy ebből lehetne tanulni. Nyilván az övéknél nem azért van, mert nem akarok tanulni, hanem nehogy az legyen, hogy most valamit aztán óhatatlanul onnan szedek le, és akkor beépítem a sajátunkba, aztán lehet mondani, hogy jaj. De azért nem ilyen beteges dolog, hogy nem is akarom hallani, csak magyar zenekarnak nincs nagyon olyan lemeze, hogy én azt borzasztó sokat hallgatnám otthon. Azzal együtt, hogy van egy csomó tök jó, csak inkább a régiek, egy-két gyerekkori kedvenc, amit még néha meghallgatok, bár az sincs igazából. Max. ha hallom valahol, akkor előjön, hogy "de jó volt ez 12 évesen hallgatni". A többi meg, amit jónak tartok, a nagy része mind haver, pl. jó a Blind lemez, meg is van, de ritkán hallgatom úgy, hogy szórakozásképpen, mert majdnem olyan, mintha a sajátunkat hallgatnám, amit egyébként ugyanúgy tudok hallgatni szórakozásképpen, csak inkább olyan dolgokat rakok be, amit kevésbé tudok koncerten látni.
Az énekre visszatérve én mindenképpen próbálkoztam, aztán az egyik fő indok, amiért én onnan eljöttem, az pontosan ez volt, hogy ott mindig azt kaptam, hogy "te ezt ne akard csinálni, izé, hagyjuk ezt, te tudsz egyvalamit jól csinálni, csináld azt, és inkább vegyük be a Pistát állandóra énekelni, mert ő meg sokkal jobban énekel". Én meg úgy voltam vele, hogy fejlődni akarok, meg ki akarom próbálni magam másban és k...ra nem akarom azt, hogy engem berakjanak ebbe az egy darab skatulyába, hogy te ezt tudod, csináld ezt, mert onnantól az egész olyan kényszerű munkává válik gyakorlatilag, amit annyira nem is élvezek, ráadásul még pénzt se keresek vele. Így onnantól tényleg értelmét vesztette az egész, és mindenképpen azon voltam, hogy szeretnék dallamosabb típusú dolgokat is. Az mindegy, hogy milyen éneklés, ez lehet a Lemmy-típusú rekedt félhörgés, egy hangos kitartott dologtól az akármin át, ami éppen tetszik, meg amit meg tudok csinálni úgy, hogy az élvezetes legyen másoknak is. Én abszolút szeretném továbbra is erősíteni ezt a dolgot, tehát amihez éppen kedvem van. Azt is mondtam erre, hogy az ilyen rappelős dolgot - ami egyébként szerintem k...ra nem rappelés, mert ha én rapper voltam, akkor a Rollins is, de abban az időben lehet. A Superbuttnál már nem sok köze van hozzá szerintem. Azt a stílust, azt a rappelős, ritmusos dolgot már tudom, azzal nincs mit csinálni, beleépíthetem egy-egy számba úgy, hogy legyen egy ilyen is, mert jól hangzik, de ha tényleg élvezni akarom a dolgot, akkor olyanokat kell próbálgatnom, amit még nem tudok, vagy nem tudok úgy. A másik az, hogy ráadásul jobb érzés az embernek olyan dolgokat énekelni, amiben valamennyi dallam megjelenik, lehet egy hosszú kitartott, végig egy hangú monoton dolog is. Mert tudod miért van az, hogy annak idején népdalokat és nem néprapszámokat írtak! (nevet) Szóval a dallam az kell, azt kívánja az ember. Az más kérdés, hogy sokszor az jobb, ha egy-egy dallam okosan van elhelyezve, hogy itt most kell, előtte viszont nem kell. Nem csak ez énekben, hanem a zenében is. Nyilván ha az ember túlságosan teret ad ennek a jó érzésének, hogy a dallamok mennyire jók, akkor lehet, hogy a végén nagyon nyálas dolgot fog kihozni, mert kicsit ez is ilyen fűszer dolog. Ha állandóan nagyon-nagy ívben fölmászó dallamok vannak, akkor az nem biztos, hogy ugyanolyan jó lesz, mint ha egyáltalán nincs. Ennek az ideális arányát kell megtalálni. Én mindenképpen úgy vagyok vele, hogy szeretném ezt továbbra is tartani, sőt, annál is inkább, mert most is látom, hogy elkezdtünk új számokat is írni, hogy arra jó lenne figyelni, hogy ne legyenek olyanok az újak, mint a régiek. Ne legyen az, hogy csinálunk még egy ugyanolyat, csak más szövegek vannak rajta, meg valamennyire más hangok. A refrének többé-kevésbé adják magukat, ott mindig a zenétől függ, hogy mi az, ami a zenére nagyon kívánkozik, viszont a verzéknél azért érdemes arra figyelni, hogy ott viszonylag újabb dolgok legyenek, mindig más. Tudjak olyat csinálni, hogy ne egy-az-egyben olyan legyen, mint a meglévő tíz számunk közül valamelyik. Reméljük, hogy ez így folytatódik.

Meg is lepődtem, hogy tudsz énekelni valamennyire...

Ha az iskolában annak idején mondták, hogy menjél énekkarba, akkor annyi érzéke mindenképp van hozzá, hogy előbb-utóbb óhatatlanul megtanulod kezelni azt a hangodat, ami van. Nyilván, ha elmennék énektanárhoz, és elkezdeném magamat fejleszteni, akkor valószínűleg ezerszer jobb énekes lehetnék, mint amilyen vagyok. Előfordulhat egyébként, csak lusta vagyok nagyon rá, de jól érezném magam tőle. Lehet, hogy egyáltalán nem énekelnék olyanokat akkor sem, de maga az éneklés jó dolog, tökmindegy, hogy mit, úttörődalt, teljesen mindegy, ha valamit elénekelsz magadnak, az teljesen jó. Már csak ezért is szívesen elmennék, csak lusta vagyok rá nagyon, de majd egyszer csak ráveszem magam. A lényeg az, hogy a sok színpadon állással, üvöltözéssel, meg mindennel együtt általában az ember azt a hangját, ami alapvetően van, azt azért megtanulja úgy kezelni, hogy azzal relatíve normálisan tudjon bánni. Még egyszer visszatérve, engem az régebben is zavart, hogy én be vagyok téve egy olyan skatulyába, ahol nincs ének. Ha egy embernek gyerekkorában azt mondták, hogy jaj de szépen énekelsz kisfiam, az még nem jelenti azt, hogy belőle jó énekes lesz, de azért annyit csak számít, hogy az embernek nincs nagyon rossz hallása vagy semmilyen hangja sem. Ahhoz mindenképp kellettek azok az évek, hogy legalább ennyire megtanuljak bánni ezzel. Hálaistennek visszafelé ebben nehéz fejlődni, mert ha folyamatosan csinálja az ember, akkor jobb lehet, rosszabb nem. Meg merni kell elvállalni, hogy az ember próbálgasson ilyeneket, még ha az ember nem is feltétlen lesz mindig jó, mert az amatőr és a profi énekest a metal vagy könnyűzenében - tehát nem opera szinten - az különbözteti meg leginkább, hogy az egyik fél a hangjától, a másik meg nem. Amikor megtanulsz nem félni a saját hangodtól, hanem azt teljesen elfogadod és szereted is, akkor onnantól nincs baj, merhetsz kísérletezni, kipróbálni mi az, amit te meg tudsz csinálni.

Zeneileg csinálnátok olyasmit, ami lemezen nagyon jól szól, furcsa, különleges, és csak stúdióban valósítható meg, viszont élőben képtelenség lenne visszaadni?

Elképzelhető, csak ehhez az kéne, hogy stúdióban dolgozzunk, még azzal együtt, hogy nálunk meg is lehetne valósítani, mert félig-meddig van egy zenekartag kezelésében lévő stúdió, én abszolút el tudnék ilyet képzelni. Akkor lenne érdemes elkezdeni próbálgatni, mikor elég nagy a repertoárunk ahhoz. Most arra kell törekednünk, hogy van egy harminc perces lemezünk, tíz szám, írunk hozzá egy-két feldolgozást, amit úgyis elhagyunk idővel, nem kell annyira erőltetni, maximum akkor előhúzni, ha tényleg olyan a hangulat. Írnunk kell ehhez még egy komplett lemezt, ami ennél hosszabb is egy kicsit, mondjuk ugyanilyen típusú számokkal, de 12-13-mal, és ott már lehet, hogy a végén azt mondjuk, hogy akkor csináljunk még egyet, ami kísérletezgetés. Olyat is ki lehetne akár énekben is próbálni, mindenféle effektekkel megcsinálgatni vagy eleve beállítani egy effektezett hangot és úgy énekelni, csak ezeket úgy pluszba, mellé, mert alapvetően mi egy koncertzenekar vagyunk, aki hálaistennek tudott csinálni egy olyan lemezt, ami alapján nem kell azt mondani, hogy élőben jó ez a zenekar, a lemezét hallgasd meg, hogy ismerd azért a számokat, de majd koncerten lesz a jó. Van ami koncerten nem is tud olyan jó lenni, mint lemezen. Ugyanúgy a másik oldalon meg megvan az, hogy a lemezen viszont hallatszanak olyan dolgok, ami koncerten soha nem fog, pl. egy tiszta hangú gitár a verzében, ami koncerten úgysem fog annyira jól kihallatszani. Szóval alapvetően koncertzenekar vagyunk - ráadásul imádunk is játszani -, és arra kell koncentrálnunk, hogy amennyit lehet, annyit megyünk. Amikor ezzel úgy érezzük, hogy minden megvan, akkor lehet kísérletezgetni. Egyébként én csináltam már ilyen kísérletezgetős dolgot, amit persze ugyanúgy vissza lehet adni élőben. A Bahnhoffban a hátsó termes DJ-nek van egy Toy Division nevű drum'n'bass-es vagy akármilyen gépprojektje, ahol két számban énekelek, és az egyikben ráadásul dallamosat, ami nem nagyon hallható sehol, bár lehet, hogy nekik is lesz valami hanghordozó kiadva vagy válogatásra felkerülnek, de ilyenben én nagyon szívesen benne vagyok bármikor. Gyakorlatilag tökmindegy ki és milyen stílusban, csak tetsszen, tudjam azt mondani, hogy elvállalom. Vagy a Hollywoodoo lemezen is vagyok egy számban. Ezek persze mind visszaadhatók élőben, csak olyanok, ami nem az én műfajom, stílusom. Zenében inkább Salimet kellene kérdezni, akinek fel van véve kb. egy órányi témája otthon, vett egy diktafont és egy csomó minden olyat felvett, amire mondta, hogy nem is érdemes megpróbálnunk számot gyúrni belőle, mert nagyon nem olyan, de majd valamire lehet használni egyszer.

Egyikőtök sem ma kezdte a zenélést, ismeritek az un. szakma buktatóit, a korlátokat, stb. Ez a zenélés-dolog egy idő után már valamilyen szinten dili, nem?

Persze. Az, hogy van tapasztalatunk, az könnyebbé teszi a dolgot sokkal, meg az tény, hogy egy bizonyos kor után már csak tényleg az őrültek csinálják, akik ezt nagyon szeretik, meg akik beleragadtak ebbe valahogy. Egyszerűen azért, mert nincs racionális indok arra, hogy valaki miért zenéljen Magyarországon, miután az esély arra, hogy ebből bárki is normálisan megéljen, azok olyan minimálisak, hogy arra nem érdemes számítani. Innentől fogva sajnos alapvetően mégiscsak a legfőbb kérdés az ember életében, hogy gyakorlatilag normális ember nem foglalkozik ezzel. Az más kérdés, hogy akit egyszer ez megérintett, az nem fogja tudni otthagyni. Erre a Bécikének volt egy nagyon jó sztorija, hogy a bátyja, aki soha életében nem zenélt, csak hallgatta a dolgokat, de nem nagyon volt koncerteken sem a Sutterek időben, csak néha, és kérdezte még az első időszakban a Bécikét, mikor a Sutter/Tankcsapda turné volt, - mikor a Sutterek előzenekar volt, és egy vasat sem kerestek, sőt, fizettek -, hogy "miért csináljátok, mennyit keresel te ezzel?" "Hát semennyit, sőt, fizettünk 350.000 Ft-ot." Akkor ez borzasztó pénz volt ráadásul. "És akkor miért csinálod?" "Figyelj, gyere el!" Elment, és ő volt a sofőr utána egy fél turnén és megértette, hogy miért csinálja. Nyilván ezt neked ugyanúgy nem kell magyarázni, és aki benne van, az tudja, aki koncertekre jár, az is érzi azt az egészet, mert teljesen kétirányú dolog. Aki nem, az nem fogja megérteni soha. Aki csak azt nézi, hogy ebből mennyi pénzt lehet keresni, nem tudja milyen érzés az, amikor kimész egy színpadra és tökmindegy hogy 50 vagy 4000 ember, de ott állnak az emberek és azért vannak ott, mert kíváncsiak arra, hogy mit fogsz csinálni, és még tetszik is nekik... Ez egyrészt annyira jó érzés, másrészt olyan energiákat tud adni, ami egyszerűen visszaadhatatlan. Az nagyon jó, ha az ember úgy tudja csinálni, hogy tényleg jó érzésből. A zeneírásnál meg tényleg sokat segít, hogy az embernek vannak tapasztalatai. De az mondjuk egy másik sztori.

Hány lemezre szól a szerződésetek?

Egy plusz egyre. Tehát a következő lemezre még gyakorlatilag igen, illetve ilyen opciós joggal. Mondjuk ennek annyira sok jelentősége azért nincsen, hogy az ember mennyi lemezre ír alá, minél kevesebbre, annál jobb, mert ha működik a dolog, akkor nyilván ki fogják adni a következőt is, mert mit vesztenek vele, ha meg nem működik, akkor meg hiába van az embernek tíz lemezes szerződése. Ott a Warpigs példája, simán el tudják érni, hogy ne legyen lemez. Megvannak akkor a jó kis kiadói módszerek arra, hogy "jó, hozzátok be a demót, meghallgatjuk, elültetjük itt egy-két hónapot, csináljatok még egy számot, vegyetek fel még kettőt". Évekig el tudják húzni a dolgot. Gyakorlatilag a legideálisabb mindig az lenne, ha csak egy lemezre, vagy ilyen egy plusz egyre írna alá az ember, és akkor ha a következő lemeznél az van, hogy nem kell, akkor legalább szabadon el tud menni máshova. Jelen pillanatban úgy néz ki a dolog, hogy nekünk teljesen rendben van a dolog, mert azt hiszem, hogy mi is rendben vagyunk nekik, tőlünk ők nem várnak csillagászati eladásokat. Nagyjából abból a költségvetésből, amivel mi ezt az egészet csináljuk, abból viszont ez megáll, úgyhogy tudunk továbbra is együtt dolgozni. De ez még mindig terv, úgysem aktuális kérdés.

Fontos lenne számotokra, hogy külföldön elérjen bármilyen sikert a zenekar?

A sikerért igazából nem taposunk, a külföldre járásért igen. Külföldön játszani borzasztó nagy élmény, iszonyú flash, olyan helyekre jutsz el, ahova egyébként nem jutnál el. Legyen az a lipcsei nagyfesztivál backstage-e, ahol Bécike hajnali kettőkor a Lemmy és a Destruction zenekar között tud üvölteni részegen, hogy "azt csinálok, amit akarok a backstage-ben", és mindenki néz bután, hogy ez ki, és hogy került ide. De ez lehet ugyanúgy a belgrádi 50 személyes klubban, ahova megint csak nem jutnál el, ha ezt nem csinálnád. Szóval ezért mindent megteszünk, és abszolút rajta vagyunk, hogy ez működjön. Az, hogy ez mennyiben siker... mi nem leszünk Korn úgysem. Nem is akarunk egyébként. Ahhoz azért ott kell születni igazából. Ettől függetlenül relatíve sikeres lehet azért valaki, el lehet érni sok mindent, lehet valakiből mondjuk Meshuggah. Vagy Ignite, a mostani szinten működő Ignite, akik viszonylag sok ember előtt tudnak játszani és elfogadható mennyiségű lemezt adnak el, azt szívesen elérnénk, mondjuk nem törjük össze magunkat semmiért.