Tom Keifer a '80-as évek második felének és a '90-es évek elejének egyik legsikeresebb amerikai hard rock muzsikusa volt: zenekara, a Cinderella élén sorozatban gyártotta a sokmillió példányban elkelt albumokat, és olyan hatalmas slágerek fűződnek a nevéhez, mint a Nobody's Fool, a Gypsy Road vagy a Don't Know What You Got (Till It's Gone). A rajongókat ugyanakkor nem kényezteti el túl gyakran új dalokkal: a Cinderella utolsó lemeze, az 1994-es Still Climbing óta Keifer 2013-ban jelentetett meg először új szerzeményeket. Az idén már 52 éves énekes/gitáros/dalszerzővel telefonon nyílt alkalmunk elbeszélgetni.
Tom, úgy gondolom, tizenkilenc év alatt elég sok zenei ötleted gyűlhetett össze. Mikor kezdtél el dolgozni ezeken a dalokon, és mi alapján válogattad ki, hogy melyikek kerülnek majd fel a The Way Life Goes lemezre?
Lássuk csak... (elgondolkodik) Szerintem az itt szereplő ötletek közül 2000 környékén íródhattak a legkorábbiak, azonban az elképzelés, hogy ezek konkrétan egy szólóalbumon látnak majd napvilágot, nagyjából úgy 2003-ban fogant meg bennem. De a felvetés egyébként jogos, mert alapvetően nem kampányszerűen írok zenéket, hanem folyamatosan.
Miben tért el a munkamódszered attól, ahogyan régen a Cinderellában dolgoztál?
Igazából semmiben. Nézd, én mindig is önálló dalszerző voltam, ez sosem volt titok. A Cinderella dalok is mindig tőlem származtak, aztán persze a többiek is hozzátették ezekhez a magukét, de a vázakat alapvetően mindig én írtam. Most sem tettem ennél többet vagy mást: hagytam, hogy a nóták megírják saját magukat.
És nem lehetett volna megsürgetni őket, hogy kicsit előbb fejezzék be ezt a procedúrát?
(nevet) Tudom, hogy borzasztóan hosszú idő telt el a legutóbbi lemezem óta, de ennek is volt oka. Bizonyára tudod, hogy a Cinderella a feloszlás után pár évvel ismét összejött a '90-es évek végén, aztán megpróbáltunk összerakni egy új albumot. Ebből aztán a Portrait kiadó bedőlése miatt nem lett semmi, de kialakult a hátán egy hosszadalmas jogi procedúra, ami rengeteg időt és energiát vett el az életünkből. Emellett kisebb-nagyobb rendszerességgel turnéztunk is azóta az Egyesült Államokban, ami szintén folyamatosan tolta és tolta maga előtt a lemezt, és a hangommal is akadtak problémák, szerintem erről is hallottál. Hát így...
Zeneileg mindenesetre nem érzékelek óriási eltérést a korábbi dolgaidhoz képest.
Mert nincs is. Ez egy jó lemez a saját stílusomban, a saját dalaimmal, ami nagyon messze áll a ma divatos muzsikáktól, de ez így is van rendjén. Igazi különbség a turnén van, hiszen a Cinderella mégis egy klasszikus értelemben vett zenekar, itt meg hiába vannak társaim, azért akkor is én állok a középpontban. De ezt leszámítva ugyanazzal a megközelítéssel írtam a nótákat, mint bármikor azelőtt, bár dalszerzőként nyilván fejlődtem az évek során, és akadnak újdonságok is. A Flower Song például egészen biztosan olyasmi, amihez hasonlót korábban soha nem írtam még.
Talán a Heartbreak Station vonalához áll a legközelebb ez az album, nem?
Nem tudom. Lehetséges. Ha így látod, azt elismerésnek veszem, ugyanis a mai napig a Heartbreak Station a kedvenc Cinderella lemezem. Ezen az új albumon is ott van minden, ami jellemez engem: az akusztikus, balladásabb vonal a Flower Songgal vagy az Ask Me Yesterdayjel, és persze rockosabb, keményebb nóták is, mint a Solid Ground, a Cold Day In Hell vagy a Mood Elevator.
Szerinted sikeres lehet manapság egy ilyen album?
Ezt nem tudom, de ki fog derülni. Soha nem számítható ki előre, ráharap-e valamire a közönség vagy sem, és ez a régi időkben sem ment másképp, csak más módon működött a zeneipar. Én úgy gondolom, hogy ha a helyes, igaz okokból zenélsz, vagyis a zenéért, és a lehető legtöbbet hozod ki magadból, akkor előbb-utóbb eljutsz a közönséghez, de manapság az ilyesmi baromi kemény dió. Nyilván mindenki felteheti a zenéjét az internetre, ami sok mindent könnyebbé tesz, arra nézve azonban nem nagyon létezik recept, hogy mi üthet be és mi nem. Most egy kicsit minden számára van hely a színtéren: ha megnézed például az amerikai Top 40-et, ott aztán tényleg minden stílus képviselteti magát az akusztikus muzsikáktól kezdve a dance-es dolgokon át az egészen szélsőséges, durva zenékig. Nekem tetszik ez a változatosság, de kétségtelen, hogy egyszersmind rengeteg új kihívást is tartogat a zenészek számára. Az előadók klasszikus felépítése például lehetetlenné vált, ami nagyon szomorú. Annak idején a kiadók szisztematikusan fejlesztették fel a zenekaraikat: leszerződtették a csapatot, belefektették a pénzt, ami utána vissza is jött, ha a zene találkozott a közönség ízlésével. A befolyt bevételeket ezek után bele lehetett fektetni más zenekarokba, fiatal, pályakezdő előadókba. Na, manapság ilyesmi már egyáltalán nem létezik, a zeneipar most éppen a stream-szolgáltatásokkal, különböző legális letöltési lehetőségekkel próbálja utolérni a világot, ahol mára az a mentalitás vált általánossá, hogy a zene ingyen jár mindenkinek. Ez a hozzáállás pedig minden zenész számára keménnyé teszi az érvényesülést. Számomra is, pedig elég régóta mozgok ezen a pályán... De most ehhez kell alkalmazkodni.
Amikor ti befutottatok, még nagyon más volt a világ... Érzel nosztalgiát a régi idők iránt?
Nem feltétlenül a nosztalgia a jó szó erre, de ha visszagondolok arra a korszakra, amikor a Cinderella áttört, csakis az jut eszembe, micsoda szerencsénk volt, és hogy mennyire hálás vagyok a sorsnak, amiért megadatott nekünk mindez. Amikor a Night Songs lemez elkezdett fogyni, beléptünk egy varázslatos világba, és csak azt sajnálom, hogy egy mostani fiatal zenekar soha nem élheti már át ugyanazt, amit mi, hiszen a mai zeneiparban elképzelhetetlen lenne az a fajta áttörés. Valóra váltak az álmaink, és ennek köszönhetően ma, huszonhét évvel később is azt csinálhatom, amit szeretek: zenélhetek és turnézhatok.
Figyeled amúgy a mai zenéket?
Persze, képben vagyok. Pár éve felfutott ez a retro-rockos vonulat, arról például nagyon sok banda tetszett, sőt, a Train vagy a Jet konkrétan inspirációt is szolgáltatott számomra a The Way Life Goes dalaihoz. De szívesen hallgatom Bruno Marsot, az Imagine Dragonst vagy a Halestormot is. Velük például koncerteztem is, és Lzzynek fantasztikus hangja van, nagyon szeretem, ahogy énekel.
Az imént említetted azt a bizonyos Portrait-féle Cinderella lemezt, amelyről a mai napig keringenek pletykák, miszerint létezik-e vagy sem...
Nem jutottunk el odáig, hogy elkezdjünk felvételeket készíteni. Én is tisztában vagyok vele, hogy sokan tudni vélnek mindenféle mesterszalagok létezéséről, de hidd el, hogy semmi ilyesmi nincs.
Dalaitok sem voltak az albumhoz?
Hogy is mondjam... Mint az előbb is említettem, folyamatosan írom a dalokat, és a Cinderellában is én voltam a dalszerző az elejétől fogva. Vagyis nálunk soha nem fordult elő olyan, hogy nem voltak dalaink, mert mindig millió nótám volt talonban. Ami azt a bizonyos soha el nem készült lemezt illeti, már nem emlékszem a pontos részletekre, az azonban biztos, hogy elkezdtünk beszélni a többiekkel arról, mely dalok kerülhetnének fel rá. De végül minden megmaradt a tervezés fázisában, annál tovább sosem jutottunk.
Arra emlékszel esetleg, hogy ezen a szólólemezen szerepelnek-e olyan ötletek, amiket ott is használtatok volna?
(elgondolkodik) Nem, szerintem nem. Még témák szintjén sem. Ezek a dalok mind az utóbbi tíz év szerzeményei.
Most nyilván a The Way Life Goes-zal foglalkozol, de mi lesz a következő lépés? Esetleg egy újabb Cinderella turné?
Egyelőre valóban a saját ügyeimet viszem, ha pedig lefutnak a szólóalbumhoz kapcsolódó körök, pihenni szeretnék egy kicsit. Ami a Cinderellát illeti, konkrét terveink egyelőre nincsenek, de biztosan lesz még turné.
És lemez?
Nem tudom. Elvi szinten nem zárkózom el előle, de csak önmagáért biztosan nem fogjuk megcsinálni. Ha egyszer megfelelőek lesznek a körülmények, és összeáll hozzá a megfelelő háttér, akkor elkészülhet egy új Cinderella album. Jelenleg azonban semmilyen szinten nem foglalkozunk ezzel a gondolattal.
Szoktál amúgy beszélni a többiekkel? Hallottad már például Eric és Jeff új csapatát, a Cheap Thrillt?
Hallottam róla, hogy alapítottak egy új bandát, de zenéhez még nem volt szerencsém tőlük. De egyébként a barátság megvan, emberileg minden a legnagyobb rendben.
Utaltál rá korábban, hogy többször is akadtak gondjaid a torkoddal az elmúlt években is. Mostanában minden rendben?
Változó... A hangszálproblémáimmal sajnos együtt kell élnem, amit mára elfogadtam. Ez igazából a '90-es évek legelején volt a legszörnyűbb, amikor először elment a hangom, és fogalmam sem volt, képes leszek-e még valaha újból énekelni... Aztán megszületett a diagnózis, az operációkkal rendbe is jöttek a dolgok, de utána gyakorlatilag újra meg kellett tanulnom énekelni, és természetesen azóta is folyamatosan oda kell figyelnem magamra. Ezek a gondok ráadásul sajnos nem is olyanok, amikre előre fel lehetne készülni: hiába melegítek be, hiába ügyelek magamra, előfordult, hogy egyik pillanatról a másikra simán elment a hangom, méghozzá látszólag mindenféle különösebb ok nélkül. Mondanom sem kell, hogy ebből is az első alkalom volt a legszörnyűbb, amikor teljes meglepetésként ért a dolog... De most éppen minden rendben van, méghozzá már szerencsére egy jó ideje.
Akkor már csak a szokásos kérdéseink maradtak hátra... Mi minden idők három legjobb lemeze?
Az Exile On Main Street a Rolling Stonestól, a Physical Graffitti a Led Zeppelintől, és mondjuk valami a klasszikus Free-től.
Mi az élet értelme?
Hogy megtaláld, mire van szükséged ahhoz, hogy önmagad legyél. Nekem olyan szerencsém volt, hogy megtaláltam ezt a zenében. De igazából nem tudom a titkot én sem... Ha tudnám, palackoznám és árulnám! (nevet)
