Második stúdiólemezével jelentkezett a progresszív scene géniuszaiból verbuválódott Transatlantic projekt. Már csak a nevek hallatán is csettint egyet a zenerajongó. Az ezernyi hangulatot és ízt felvonultató korongról Pete Trewavas-szal sikerült beszélgetnem.
Először valami olyasmit szeretnék kérdezni, amire már jó ideje kíváncsi vagyok: hogy a rákba tudjátok megjegyezni ezeket az irgalmatlan hosszúságú dalokat?
(nevet) Elég nehéz dolog! Nagy meló, még a turnékat megelőző próbákra is gyakorolni kell. Én például heteken keresztül újra és újra meghallgatom az anyagot, memorizálom, hogy gördülékenyen menjenek a témáim. Az első lemeznél például addig nem akartunk felvenni egy dalt sem, amíg az nem ment. Aztán mikor Amerikában először turnéztunk azzal a lemezzel és először játszottunk élőben, tulajdonképpen az első alkalom volt, hogy mindannyian együtt játszottuk. Szóval nehéz feladat, de megoldjuk!
A Transatlantic esetében hogyan oszlik meg nálatok a dalszerzés?
A második lemezünknél, a Bridge Across Forevernél mindannyian külön dolgoztunk, rengeteg ötletet egyedül ötlöttünk ki. Aztán mikor oda kerültünk, hogy össze kellett rakosgatni a dalokat, akkor nagyjából egyformán oszlott el az egész. Bár talán még mindig Neal (Neal Morse: Spock's Beard) vette ki a legnagyobb részt a dalszerzésből. De Roine (Roine Stolt: The Flower Kings) és én is elég sok mindent csináltunk. Az első lemeznél egyértelműen Neal volt az, aki a legtöbb dalt hozta. Most viszont sokkal egyenletesebben oszlott el a dolog, az egész összerendezgetését is beleértve.
Egyáltalán hogyan és mikor szoktatok próbálni a turnék előtt?
Az egyik nyári turnén... melyik nyár is volt az, nem emlékszem..., három napot töltöttünk Mike (Mike Portnoy: Dream Theater) házában, pontosan azért, hogy arra a turnéra gyakoroljunk. Még ezelőtt döntöttük el azt, hogy mely dalokat és mely feldolgozásokat játsszuk majd. Én előtte készítettem egy kazettát az összes számmal, pár hétig hallgattam és otthon gyakoroltam őket, aztán jöttünk össze arra a három napra Mike-nál. Amikor pedig a lemezt vettük fel, akkor egy amerikai zenei vásáron, a Los Angeles-i NAMM-on játszottunk, a Tamának. Akkor a lemezfelvétel miatt, meg ezért a fellépésért is próbáltunk. Sok munkát fektettünk az egészbe.
Miről szólnak a szövegek?
Hú... rengeteg mindenről... Nem én írtam a szövegeket, szóval nem igazán tudom.
Ki írta őket?
Neal Morse.
Szerinted fontos, hogy a dalszövegek intelligensek legyenek?
Hmm... igen! (nevet) Igen, szerintem egy szövegnek intelligensnek kell lennie. Elég nehéz szöveget írni, én mondjuk azért nem írtam sosem, mert nem tartom a saját szövegeimet elég jónak. De szeretem a jó, az okos dalszövegeket. Például amiket Fish írt még a Marillionban. A Transatlantic esetében a dalszöveg pont az a dolog, amin még dolgoznunk kell, elég gyengécskék a szövegek, zeneileg viszont nagyon erős a produkció. Mondjuk túl sok időt nem tudunk a projektre fordítani, mivel mindenkinek megvan a saját zenekara mellette. Ezt pont a szövegek sínylik meg. Bár azért a címadó Bridge Across Forevertől eltekintve szerintem egész korrekten sikerültek a szövegek.
Dupla cd-ként jön ki az új album, melynek a második részén lesz néhány feldolgozás is. Miért választottátok pont azt a három dalt?
Jó kérdés. Az úgy történt, hogy a felvételekre elég szoros határidőnk volt. Aztán mint minden lemezfelvételnél, mikor már tök frusztrált az ember, és szükség lenne arra, hogy a problémákat valakivel megbeszélje, a zenekar meg minden dalt oda-vissza fúj, akkor jön egy Smoke On The Water (Deep Purple) vagy egy And I Love Her (Beatles), ami szinte csak úgy "megtörténik" ott a stúdióhelyiségben és fel is vesszük. Ez nem valami szándékosan megtervezett dolog volt, csak úgy jött, mert jólesett ilyet játszani, és elég őrültek vagyunk ahhoz, hogy fel is tegyük ezeket a lemezre. A Shine On Your Crazy Diamond (Pink Floyd) egy más tészta, ott már odafigyeltünk a felvételre. Ezt a dalt azért választottuk, mert mikor a NAMM-on játszottunk, Mike be akarta rakni a setlistbe, hogy eljátsszuk aznap este. Ezért gyakoroltuk a dalt a próbákon, és ahogy egyre többet játszottuk, rájöttünk, hogy mindannyian szeretnénk ezt egyszer stúdióban is rögzíteni. Aztán egy nap, este tízkor, mikor aznapra már befejeztük a munkát, egy dallal végeztünk és egy következőre készültünk rá, akkor találtuk ki, hogy itt az idő, hogy megcsináljuk. Így megtanultuk, felvettük, azt hiszem elég jól sikerült.
Amikor a Transatlantic-ot hallgatod, mindig más és más érzés kerít hatalmába?
Igen... A zene mindig rengeteg érzelmet közvetít, ami fantasztikus dolog. Ami engem a legjobban elbűvöl mikor visszahallgatom a munkáimat, például ha egy olyan dalt hallgatok, mint a Duel With The Devil, ami közel fél órás, az az, hogy akkor semmi mást nem érzékelek, mikor ezt hallgatom. Úgy érzem, mintha maximum tíz perces lenne a dal, pedig majd' fél órás... A zenének egy értékes szeletét mutatja be.
Mi a legfontosabb számodra egy dalnál, hogy különleges legyen, egyedi vagy elég az ha "csak" érzésekkel van tele?
Szerintem egy dalnak hangulatosnak, feelingesnek kell lennie. Persze mindenki szeretné azt hinni hogy a dalai egyediek, de elég nehéz egyedi zenét csinálni, mert annyiféle zene létezik már a világon. Ha valaki jönne és azt mondja nekem: "ezt hallgasd meg, írtam valami olyasmit, amit még sosem hallottál", akkor én azt felelném: "nézd, biztos találok én neked hasonló zenét". Szóval ez az egyediség a zenében valami olyasmi, amit mindenki csak elképzel, de a valóságban ezt a legnehezebb dolog megvalósítani. Én érzéseket próbálok közvetíteni a zenémmel. Ha sikerül elérni azt, hogy az emberek megértik miről is akartam írni, miről szól a zene, elérem az embereket a zenémmel, akkor jól végeztem a munkámat.
Elég nehéz volt számomra bármit is írni erről a lemezről, mert millió érzés kavarog benne.
Tetszett a lemez?
Igen.
Ó, ennek örülök.
Könnyű ilyen neves zenészeknek együtt dolgozniuk? Barátok vagytok?
Igen, barátok vagyunk! Ha kiemelkedő zenészekkel dolgozol együtt, akkor könnyű dolgod van, egész egyszerűen azért, mert pontosan tudják mi a feladatuk, és nincs semmiféle előítéletük a tehetségükkel kapcsolatban. Ha valaki a világ egyik legtehetségesebb dobosa, mint Mike, akkor már nem kell bizonyítani, mert tudja, hogy milyen jó. A másik fele a dolognak meg az, hogy a tudásod legjavát akarod nyújtani a játékodban. Neal és Roine is tudják, hogy miben jók és miben kevésbé jók, és ez is megkönnyíti az egész zenekarnak a közös munkát. Egymás előtt sem kell bizonyítgatnunk, hogy ki milyen jó, milyen sikeres vagy mennyire híres. Úgyis tudjuk. És mások előtt sem kell ilyesmit bizonygatnunk, mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki. Csak tesszük a dolgunkat, úgy, ahogy kell.
Mesélnél az idei Marillion lemezről egy kicsit?
Visszahoztuk Dave Meegant producernek, újra Dave-vel akartunk dolgozni. Mikor nekikezdtünk a munkának, elhatároztuk, hogy a lemezkiadót kihagyjuk az egészből, ezért megkérdeztük a rajongóinkat, hogy küldenének-e nekünk pénzt, hogy felvehessük a lemezt. Körülbelül tizenötezren abban a pillanatban válaszolták, hogy igen, természetesen. Előre fizettek úgy, hogy még egy hangot nem hallottak az egészből! Aztán ott volt a pénz a bankban, hogy felvehessük a lemezt, kifizethessük Dave-et. Az, hogy ennyi ember bízott bennünk és a zenénkben, lelkileg hihetetlenül sokat adott, és a munkát is inspirálta. Ha meghallgatod a lemezt, akkor érezhető rajta az a különös hangulat. Sok jó dal van rajta, de a dalok mellett számomra a legfontosabb a zenével való kapcsolat. Érdekes egyébként, hogy sokan mondták a Transatlantic után, hogy a Marillion már nem is annyira progresszív. Szerintem viszont sokkal progresszívebbek vagyunk, mint jó néhány progresszív csapat. Ha megnézed egy szótárban a progresszív szó jelentését, azt olvashatod, hogy ez valami újdonságra való törekvés, különböző módszerekkel valami új létrehozása. És mi ezt próbáljuk a Marillionnal megvalósítani. Szóval előremutatóbbak vagyunk, azoknál a csapatoknál, amelyeket progresszívnek hívnak.
Mit jelent a lemez címe?
Az Anoraknophobia? Egy kis szójáték. Angliában olyanokra használják az anorak kifejezést, akik egy kicsit furcsák, akik túl szenvedélyesen foglalkoznak egy dolog bizonyos részletével. A Marillion rajongók esetében azokra lehet ezt a kifejezést használni, akik sokat foglalkoznak a zenekarnak azzal a momentumával, hogy már nem vagyunk annyira híresek. Elég sok félreértés kering egyébként velünk kapcsolatban, hogy mik is vagyunk, heavy metal zenekar, skótok, vagy valami nyolcvanas évekbeli öreg progresszív csapat. Rá akartunk mutatni ezzel, hogy nekünk nincs ezzel semmi problémánk, nincs semmiféle fóbiánk az "anorakokkal" kapcsolatban. Csak szeretnénk megköszönni mindent azoknak, akik kitartottak mellettünk ennyi éven át.
Mi a véleményed az amerikai eseményekről?
Hihetetlen az egész! És teljes mértékben igazságtalan. Azt is nehéz elképzelni, hogy bárki képes arra, hogy egy repülővel nekimenjen egy épületnek. Ez az egész a kapitalizmus elleni támadás - ami mondjuk nem egy ideális rendszer -, de ahogy megvalósították, az szörnyű. Ezt a fajta terrorizmust valamiképp meg kell állítani, bár fogalmam sincs miképp lehetséges. De nem úgy, hogy egy másik országot bombáznak. De nem úgy, hogy egy másik országot bombáznak. Őszintén szólva remélem, hogy nem így fog történni, de igazságot kell szolgáltatni.
Elég különös a családneved, Trewavas. Van valami jelentése, eredete?
A pontos jelentését nem ismerem, annyit tudok, hogy a családnév Cornwallból eredeteztethető, ami Anglia délnyugati részén található. Egy kis halászfalu, és itt született a nagyapám. Ha egy nagy térképet nézel Coumeu-ról, akkor láthatsz egy Trewavas Head nevű helyet, ami egy határjelző azon a részen. Az egyik álmom az egyébként, hogy elég gazdag és híres legyek, hogy meg tudjam vásárolni azt a helyet, hogy ott élhessek. De eddig még nem tudtam megvalósítani ezt az álmomat! (nevet) Talán majd jövőre! (nevet)
