Shock!

Néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy ismét aktivizálja magát a Vio-lence, főleg, hogy egy időben Sean Killian frontember élete is egy hajszálon függött. Azonban minden rosszban van valami jó, és az énekes májtranszplantációjának finanszírozására összehozott jótékonysági gálakoncert végül a Bay Area thrash másodvonalába tartozó banda stabil visszatérését hozta. A zenekar novemberben Budapestre is eljutott az MTV Headbanger's Ball turnécsomag főattrakciójaként, nekünk pedig alkalmunk nyílt a koncert előtt leülni Seannal egy alapos beszélgetésre.

Ha jól tudom, most először jártok Magyarországon. Volt időtök szétnézni kicsit?

Sajnos nem, hiszen az előző koncert után éjjel három vagy négy körül kerültünk ágyba, és reggel tízkor már itt ébredtünk. Annyi időnk volt csak, hogy elmenjünk a McDonald'sba. Utána itt aludtam még egy-másfél órát, aztán meg már jött is a soundcheck. Holnap is ugyanez lesz a menetrend. Este felülünk a buszra, aztán egész éjjel úton leszünk. Mindez persze kicsit fárasztó, de ha tudok délutánonként egy keveset szundítani, akkor kibírható a dolog. Az a baj, hogy nem vagyok valami jó alvó, így a buszon sem nagyon tudok pihenni.

Pár nappal ezelőtt jött a hír, hogy le kellett mondanotok a skandináv állomásokat.

Igen, az ottani szervező csődbe ment, ami már önmagában is szomorú, de a legnagyobb baj az, hogy az emberek sem kapták vissza a kifizetett jegyeik árát.

Viszonylag friss hír az is, hogy Bobby Gustafson már nincs a zenekarban. Mi volt az oka a váltásnak?

Csakis logisztikai problémák miatt váltottunk. Bobby floridai, szóval mindig rengeteg szervezést igényelt, és sokba is került, ha egy buli vagy bármi egyéb miatt át kellett őt reptetnünk hozzánk.

A helyére Ira Black ugrott be.

Igen, Ira már évtizedek óta része a színtérnek, mi is ezer éve ismerjük. Játszott a Heathenben, a Lizzy Bordenben, a Vicious Rumorsban meg még vagy tíz más környékbeli bandában is. Viszonylag hamar be is illeszkedett közénk, de azért volt pár vicces szitu az elején. Felléptünk például a Brutal Assault fesztiválon, és elnyomtunk minden számot, amit megtanult, de mire ezek végére értünk, még mindig volt 15 percünk. (nevet) Meg lett volna pár headliner koncert is, amiket le kellett mondanunk, mert nem volt kész még hozzá a program, nem tudtunk volna kitölteni 90 percet. De aztán minden összeállt, jól beilleszkedett közénk, úgyhogy a turné után is marad.

És mik a terveitek a turné utánra?

Dolgozunk egy 2023-as új anyagon, meg lesz egy körünk az Egyesült Királyságban is. Fellépünk aztán Vietnámban, Szingapúrban, Bangkokban, Ausztráliában, Új-Zélandon is a Sacred Reich társaságában.

Az egész mostani újjáalakulás a megbetegedésed miatt szükségessé vált májtranszplantáció finanszírozásra szervezett Killian on Command segélykoncertekből fejlődött ki. Kérdezhetek erről az időszakról?

Persze. Mikor kórházban voltam, a dokik folyton tolták nekem az antidepresszánsokat, én meg úgy voltam vele, hogy kösz, de nincs szükségem ezekre, nem vagyok depressziós, nem tehetek semmit a helyzetem ellen azon kívül, hogy követem az orvosi utasításokat. Nem akarok halálfélelemben élni, ha csak pár hónapom van hátra, akkor azt nem antidepresszánsokon élve fogom tölteni, mentálisan leszedálva.

Kik szervezték a segélykoncerteket?

A folyamat egy golfversennyel indult, amit Phil (Phil Demmel, a Vio-lence gitárosa – KG) meg pár másik srác rakott össze, és hatalmas sikert aratott. Rengeteg pénz gyűlt össze, és voltak árverések dedikált cuccokkal, meg mindenféle egyéb felajánlással is a Raffles Golftól. Castro Valleyben rendezték magát a versenyt, ahol felnőttem, és anno én is golfoztam. A segélykoncerteken pedig nagyon sokan dolgoztak: Beth Von Ritzner, vagy Craig Locicero a Forbiddenből, hogy csak néhány nevet említsek.

Valahogy úgy, mint anno Chuck Billy esetében 2001-ben...

Pontosan, és elég fura is volt, hogy anno kilenc év után mi pont Chuck miatt tértünk vissza, aztán mikor nekem kellett segítség, a kör bezárult, és Chuck énekelte nekem a Torture Tacticset, Tom Hunting pedig dobolt. Aztán meg Tom lett beteg, és neki gyűjtöttünk. Szerencsére ő is meggyógyult azóta, visszatért az Exodusba, és ha jól tudom, most épp Dél-Amerikában turnéznak.

Anno Chuck segélykoncertje után folytattátok is a bandát, és egy demót is összeraktatok, de aztán megint vége lett a zenekarnak.

Így van, talán négy új számot írtunk akkoriban. A Thrash Of The Titans buli után volt még egy koncertünk, és ezután kezdtünk el dolgozni az új számokon, de Phil ekkor kapta az ajánlatot a Machine Headtől, ami a zenekar végét jelentette.

Mi a helyzet a basszusgitáros Dean Dell-lel? Akkor még ő is veletek volt, nem?

Igen, az első újjáalakulásban még ő is benne volt, de aztán nem tudta egyeztetni a bandát a magánéletével. Ott vannak a lányai, akikért felelős, és ezt az életet nem lehet összeegyeztetni a Vio-lence működésével. A 70.000 Tons Of Metal bulira például két héttel a rendezvény előtt kaptunk meghívót, ha pedig családod van, akkor nem tudsz ilyen hirtelen és spontán döntéseket hozni.

A Killian On Command bulikon azért Dean is játszott?

Igen, persze.

És milyen érzés volt látni, ahogy mások éneklik a dalaidat? Ezen alkalmakat leszámítva sosem volt nélküled Vio-lence-koncert, igaz?

Így van. Vicces volt nézni, ahogy Zetro és a többiek próbálják elénekelni a Vio-lence-dalokat. (nevet) Ez volt talán a legszórakoztatóbb része. Annak ellenére jól éreztem magam, hogy előtte való nap is kezelésen voltam. A golfverseny is hasonló volt, hiszen hétfőn műtöttek, és pár nappal később tartották magát a verseny. De nagyon jó volt látni, hogy ennyien eljöttek. Még a koncerteket is át kellett költöztetni nagyobb helyre, akkora volt az érdeklődés.

Gondolom, az életmódodat is meg kellett változtatnod a műtét után.

Szedek vagy tízféle gyógyszert napi kétszer.

Máshogy is kajálsz, többet sportolsz?

Nem, nem igazán. Fura, hogy átélsz valami ilyesmit, aztán mégiscsak folytathatod az életedet. Sokak élete tényleg csak egy mókuskerék, a meló és a mindenféle családi kötelezettségek teljesítése. Én viszont azt mondom, az a fontos, amit tapasztaltál, amit megéltél. Nagyjából ezért is tértünk vissza.

A csapatot anno Phil és a dobos Perry Strickland alapították. Hogyan lettél te az énekesük? Azt gondolom, még a thrash-szcénán belül is kifejezetten extrémnek mondható a stílusod.

Az a vicces, hogy Phil, Dean és én együtt dolgoztunk már a banda előtt is. Jöttek be a Subaruk ezeken a hatalmas szállítóhajókon, mi meg leszedtük őket, és áttettük vasúti kocsikra. Innen ismerjük egymást. Dean dobta fel egyszer, hogy az énekesük, Jerry Birr kilépett, szóval épp üresedés van, úgyhogy odamentem Philhez, hogy tennék egy próbát. Én is része voltam a Bay Area színtérnek, láttam a Possessedet, az Exodust, mászkáltam a Ruthie's Innbe, és úgy voltam vele, hogy megpróbálom én is, miért ne. Ennyi volt. Kaptam pár szöveget, hogy énekeljem el őket, de szarok voltak, szóval írtam újakat. Az első pont az Eternal Nightmare volt... Philnek azonnal megtetszett a cím, úgyhogy biztattak. Gyorsan írtam pár másikat is, talán a Gutterslut is ekkor született, Perry meg csak nézett, hogy ki a fasznak képzeli magát ez a fickó, hogy írogatja itt a szövegeket! (nevet) Két hét múlva aztán láttam Philt a Ruthie's-ban, és kérdeztem, hogy mi van, nem hallottam felőletek napok óta. Ó, Jerry visszajött, blabla... Aztán pár hét múlva Jerry megint kilépett, úgyhogy Phil felhívott: „Még mindig ki akarod próbálni magad?" Naná!

Az első lemezetek, az Eternal Nightmare 1988-ban aztán meglepően sikeres lett, hiszen még a Billboard-listára is felkerültetek vele.

Így van, de azért nem misztifikálnám túl ezt a dolgot. Nézd, az egy kétszázas lista, és nem hiszem, hogy kétszáznál sokkal több lemez jött volna ki akkoriban! (nevet)

Mit gondolsz, miért nem tudott a zenekar nagyobbra nőni? A sok kiadós kavarás miatt?

Az biztos, hogy rengeteget szívtunk a kiadókkal. Az Eternal Nightmare a Mechanic Recordsnál jött ki, de mikor elkészültünk a folytatással, az Oppressing The Masses-zel, Steve Sinclaire a kiadótól (producer, aki dolgozott többek között a Voivoddal, az Abattoirral és a Deathtel is – KG) felhívott azzal, hogy nyelvtanilag helytelenek a szövegeim, úgyhogy újraírt párat. Én meg mondtam, hogy „Mi van?" Ezzel véget is ért a kapcsolatunk a kiadóval, és átmentünk a Megaforce-hoz, ahol kábé ugyanez történt. Miután felvettük a lemezt, Jonny Z felhívta a producerünket, Alex Perialast, és közölte, hogy újra kell venni az éneket, mert nem ért belőle egy szót sem. Beszéltem utána vele én is, és követelte, hogy rögzítsünk minden vokált újra, én meg mondtam, hogy „haver, nem fogunk változtatni semmin!" Az egész banda lényege pont az intenzitás, nem fogjuk épp ezt kiölni a lemezünkből... Akkoriban Jonny pont azt Anthraxszel dolgozott, és azt akarta, hogy úgy énekeljek, mint Joey Belladonna.

Utána jött a Nothing To Gain pár igazán jó dallal, de borzasztó produkciós munkával.

Ó, a produkciós része tényleg egy rakás szar volt. A helyzet pedig újra megismétlődött: próbáltak bennünket tolni egy bizonyos irányba. A grunge akkor nagyon ment, ahogy a különböző garázsbandák is, a thrash pedig perifériára került. Mi meg sajnos kompromisszumot kötöttünk, így próbáltuk megtartani a kiadót, hogy továbbra is zenélhessünk. Megint Alex Perialasszal akartunk dolgozni, de a nyakunkba sózták Michael Rosent. Jonny Z teljesen átvette az irányítást, mikor pedig elkészült a lemez, szépen fiókba tette. Ez a banda mindig is a megfelelő hozzáállásról, az elszántságról szólt, de a Nothing To Gainnél ez már hiányzott. Ha nem nyomnak minket különböző irányokba, nem jön be külső emberek hatása a képbe, és dolgozhatunk megint Alexszel, sokkal jobban sikerült volna a végeredmény.

A Nothing To Gain egyik dalában, a Pain Of Pleasure-ben van egy dallamos vokálrész, ami olyan, mintha Rob Cavestany énekelné a Death Angelből.

Tényleg? Pedig az is én vagyok. Egyetlen refrén van csak, amit ketten vettünk fel Robb Flynn-nel, de azon kívül mindent én énekelek.

A Nothing To Gain után nem csak a zenekart hagytad ott, hanem a teljes zenebizniszt is, igaz?

Megundorodtam az egésztől. Továbbra is imádtam szövegeket írni és zenélni, de nem láttam, miként lehet ez működőképes, annyira nem illettünk sehova.

Mikor aztán csaknem harminc év után kijött az idei EP, a Let The World Burn, ment minden egy csapásra a dalszerzés és a stúdiózás során?

Igen, mondhatjuk. Phillel egy ideje már beszélgettünk arról, hogy vissza kellene térni a gyökereinkhez, ahhoz, amilyenek valójában vagyunk, és visszahozni a régi idők elszántságát, a megfelelő hozzáállást. És végre ehhez jó helyen is vagyunk, a Metal Blade ugyanis nem akart megváltoztatni minket. Nincs velük sem hosszú távú szerződésünk, mindig csak a következő anyagra írunk alá, de ez most így kényelmes. Főleg, hogy nem is gondolkodunk teljes nagylemezekben, csak öt-hat dal kiadásában egyszerre. Heidi, a kiadói ügyintézőnk is a rajongónk, szóval nála abszolút jó kezekben vagyunk.

Igazán szívmelengetőre sikerült az EP borítója...

A karóba húzott emberek Vlad Tepesre utalnak, és az 1992-es Drakula film ihlette a borítót, pontosabban annak a filmnek a nyitó jelente.

Adódik a kérdés, hogy mikor hallhatjuk a folytatást.

Egy dalunk már gyakorlatilag kész van, de szeretnénk, ha ezúttal Christian (Olde Wolbers, basszusgitáros – KG) is kivehetné a részét a dalokból, és tudna igazán hatni a végeredményre. Aztán meglátjuk, mikorra áll össze valami, ami kiadható. Manapság nem sok értelmét látom egy album megjelentetésének, mivel a gyűjtőket leszámítva mindenki csak letölt. Ezért is gondolkodunk csupán EP-kben.

Van viszont egy friss kiadványotok, méghozzá az első nagylemez, az Eternal Nightmare újrakiadása.

Igen, bakeliten és CD-n is kijött, és bónuszként ott van mellette a 2001-es Slims-beli koncert felvétele is. Miután megvolt a Chuck Billy-segélykoncert, úgy voltunk vele, hogy adunk egy önálló bulit is, aztán meglátjuk, mi lesz. Ennek a San Franciscó-i klubkoncertnek a felvétele került most az első nagylemez mellé. A turnéra is hoztunk belőle, de szerencsére mindet megvették, mire ideértünk.

A többi anyagotok is beszerezhetetlen évek óta. Ezeket is tervezitek újra kiadni?

Az Atlantic Records nem hajlandó eladni nekünk az Oppressing jogait, amit anno sajnos megvettek tőlünk. Phil is próbálkozott náluk, ahogy a Metal Blade is, de szinte szóba sem állnak velünk. Van egy új menedzserünk, Jeff Keller, most épp ő küzd velük, de nagyon makacskodnak. Felajánlottuk, hogy visszavásároljuk a jogokat, de nem akarják eladni őket, és persze újranyomni sem fogják a lemezt. Seggfejek.

Mi az élet értelme?

Az, hogy élvezd, mert csak ez az egy életed van.

Interjúfotó: Némedi-Varga Réka