Shock!

Általában a nagy volumenű arénakoncertekkel kapcsolatban szoktunk olyan kifejezésekkel dobálózni, mint az év bulija vagy legfelejthetetlenebb eseménye: ha jön mondjuk a Metallica vagy a Rammstein, netán új programmal tér vissza a Maiden. Valahogy kell a grandiózusság a szuperlatívuszokhoz, még akkor is, ha sok esetben egy klubban különlegesebb csemegéket lehet kipipálni. Idén az MTV Headbangers Ball turné négy olyan zenekart hozott el, akik önmagukban is igazi ínyencségnek számítanak thrashkörökben, mikor pedig megláttam, hogy így együtt jönnek majd hozzánk, bizony belőlem is kiszaladt egy „aztakurva." Az Artilleryt el lehetett ugyan csípni itthon a Søren Nico Adamsen-időkben, de se a Whiplash, se a Xentrix, se a Vio-lence nem járt még nálunk soha. Legalábbis abban a negyedszázadban, mióta figyelemmel kísérem a színteret, biztos nem. Szóval ez itt maga volt az old school thrash metal mennyország, és bármennyire is jó ikszedszer látni akármelyik régi nagy favoritot, ezt a felállást maximum egy Slayer-reunion bulira cseréltem volna el.

Az estét a dán Artillery nyitotta, akiket Michael Bastholm Dahl énekessel most először sikerült elcsípnem. A csapat lelkének számító Stützer-tesók közül Morten 2019 óta nincs már velünk, a covid miatt pedig utódjával, Kraen Meierrel még nem játszhattak együtt túl sokat. Ennek ellenére rutinosan hozták le a bulit, Kraen pedig a vokálokból is nagy hévvel vette ki a részét. Nem meglepő, hogy a programban a régi klasszikusokra helyezték a hangsúlyt: a By Inheritance-szel lezárt fénykor dalai ölelték fel a program háromnegyedét, amik közé csak a Face Of Fear és a Turn Up The Rage fért be a már Michaellel a mikrofon mögött született számok közül. Bár a csapat továbbra is híján van az igazán markáns színpadi egyéniségeknek, és náluk még a hangzás sem volt tökéletes, hangulatos bemelegítést jelentettek. Az olyan dalokkal persze nem lehet hibázni, mint a By Inheritance, a Khomaniac vagy a Terror Squad, de az este végén az is egyértelmű volt, hogy aznap az övékénél csak átütőbb produkciókat láttunk.

Azért is a thrash metal a kedvenc alműfajom, mert bár megvannak a maga viszonylag szűknek tekinthető keretei, mégis számtalan markáns, egyéni stílussal rendelkező, senki mással össze nem téveszthető csapat dolgozik a színtéren. Kizárt, hogy a Big Four tagjait összekevernéd egymással, de ugyanígy ég és föld mondjuk a Death Angel és az Exodus is. És ez ugyanígy igaz a harmadvonalra (vagy ha úgy jobban tetszik: a full undergroundra) is, így ennek a turnénak a szereplői is mind-mind teljesen eltérő módon nyúlnak a műfajhoz. A másodikként fellépő Whiplash például sokkal zsigeribb, NWOBHM-vezérelt verziót játszik, mint a keleties dallamvilággal operáló Artillery, de nem kevésbé jót. Az anno a három Tony bandájaként felcímkézett zenekarban mára ugyan egyre olvadt a Tonyk száma, ő viszont nem más, mint az énekes/gitáros/főnök Tony Portaro, aki egyedüli konstans tényező a banda működésében. Jelenleg egyfajta közösségként üzemelteti a Whiplasht, ahol az játszik, aki épp ráér, így hivatalos facebook oldaluk szerint Tony mellett két basszusgitáros és négy dobos is van a fedélzeten. Utóbbiak egyike az ex-overkilles Ron Lipnicki, most azonban nem ő kísérte Tonyt, hanem Charly Zeleny, illetve a basszusgitáros William Winton. És bár a főattrakciót az őszbe csavarodott öreg jelentette, ezek a nem túl ismert srácok is bitang jól, és igen látványosan muzsikáltak. Will ráadásul kifejezetten sokat is szövegelt, így aki nem ismeri a zenekar történetét, simán hihette azt, hogy ő is egy őstag, nem „csak" egy beugró bőgős.

Annak ellenére, hogy a fellépők közül a Whiplash lemezeit szeretem a legkevésbé, azt el kell ismerni, hogy veszettül húzósan játszottak, Portaro pedig úgy gitározott, hogy mindenki a padlón kereste az állát. Hihetetlen precizitással és sebességgel, de mégis roppant feelingesen tolta a speed/thrash riffeket, amik mellé esetében ugye még az énektémákat is oda kellett reszelni. Természetesen ők is full régisulis programot toltak, mely a Roadrunner istállóban eltöltött évekre és az ott megjelent három nagylemezre, legfőképpen pedig a debüt Power And Painre épült. Ezek mellett csak az 1998-as Thrashback megidézés fért bele, meg a 2013-as Sword Meets Skull, Skull Meets Sword, ami máig a legutolsóként megjelent daluk. Nekik kábé öt perccel hosszabb idő (azaz szűk háromnegyed óra) jutott, és ezt üresjárat nélkül, maximális energiával hozták le, aminek látható jele volt, hogy az Artillery műsora alatt nyomokban előfordult mosholás itt bizony állandósult.

Néhány nappal ezelőtt méltattam az oldalon a Xentrix aktuális lemezét, aki viszont a Seven Words dalait akarta volna élőben is csekkolni, annak bizony vissza kell jönnie legközelebb, az este old school díját ugyanis egyértelműen a britek nyerték: csak a Shattered Existence, illetve a For Whose Advantage?, azaz az első két LP dalaiból válogattak, így kiváló új lemez ide vagy oda, az időgép megállt harminc ével ezelőtt, 1990-ben. Azt viszont nem hiszem, hogy ezt egy percig is bánta volna bárki. Egyrészt az első két nagylemez, de leginkább a For Whose... alapból a Klasszikuschokba kívánkozó alkotások, másrészt meg a zenekar olyan gyilkos, precíziós gépezetként tolta el a dalokat, ahogy tényleg csak a legjobbak tudják. A hangzás már a Whiplashnél is nagyot javult, a Xentrix műsorára azonban kifogástalan lett. Mivel Jay Walsh családi kötelezettségei – baba érkezik – miatt Chris Astley-vel álltak ki, tényleg minden a helyén volt, a vaskos riffek úgy törtek elő a hangfalakból, hogy leszakították mindenki arcát.

A tíztételes program pont egyenlően osztotta fel a két nagylemez dalait, és bár a Balance of Power vagy a No Compromise is kétségtelen klasszikusok, számomra azért csak a For Whose darabjai ütöttek a legnagyobbat: a nyitó Black Embrace, a talán slágernek is nevezhető Questions, a címadó vagy a Kept In The Dark olyan thrash alapvetések, amiket sose hittem volna, hogy élőben hallhatok. A kisebb Barba Negra helyszínt kábé kétharmadig megtöltő, meglepően sok fiatalt felvonultató közönség a régi időkből kapott tehát egy igen alapos merítést tőlük, legközelebb viszont jöhetne egy önálló, egész karrierjüket felölelő buli is.

Sean Killian transzplantációja és a Vio-lence ennek köszönhetően újraindult karrierje eklatáns példája annak, hogy még a legszarabb helyzetből is kialakulhat valami igazán jó dolog. Ha a Xentrix esetében nem volt sok esély az élőben való találkára, a Vio-lence-nél ez tényleg valahol a nulla felé mozgott, hiszen míg Robb Flynn és Phil Demmel évekig vállvetve ostromolta a csúcsokat a Machine Headben, addig Perry Strickland, Sean Killien és Deen Dell élte a civilek unalmas életét. Aztán néhány éve jött Sean májbetegsége és a megsegítésére összetrombitált mindenféle esemény (még golftorna is volt), 2022-ben pedig Mr. Killian nem hogy köztünk van, de csaknem három évtized után friss stúdiófelvételekkel is jelentkeztek, most meg épp aktívan turnéznak. A Machine Head akkori felállásának időközbeni szétrobbanása miatt ráadásul Demmellel teszik mindezt, úgyhogy tényleg sose mondjuk innentől kezdve azt, hogy soha.

A turné indítása előtt néhány héttel érkezett a hír, hogy a visszatérő Let The World Burnt felgitározó, az Overkill soraiban anno legendává nemesedett Bobby Gustafson kikerült a csapatból, a Bay Area azonban nem az a hely, ahol az ilyesmitől összeszarja magát az ember. A Vio-lence így gyorsan leakasztott egy régi havert, a bulik pedig így már a Heathenből, a Vicious Rumorsból, a Lizzy Bordenből, a Metal Churchből meg ezer más csapatból ismert Ira Blackkel mennek. Rögtön hozzá is teszem, hibátlanul. Ha a Xentrixre a precíziós gépezet kifejezést használtam, akkor mindez a Vio-lence esetében hatványozottan igaz. A csapat már színpadi kiállásában is atomprofi, és az egész produkciójukból süt valami megkérdőjelezhetetlen tekintély. A metallicás betűtípussal kirakott, „vegan" feliratú pólóban nyomuló Ira ilyen előélettel persze vérprofi, ahogy a reunionban családi okokból részt nem vevő Deen Dell helyén pengető Christian Olde Wolbers (lásd Fear Factory) sem kispályás, és persze Demmelnél sem múltak el nyomtalanul az első ligában töltött évek. De Perry Strickland is úgy ütötte a dobcuccot, mintha az elmúlt harminc évet arénákban játszva, nem pedig a kertben grillezve töltötte volna. Killian meg simán csak egy végtelenül szuggesztív, karizmatikus mániákus. A faszi nem csinált semmit a színpadon, épp csak vesébe látó, őrült tekintettel fel-alá sétált, meg fröcsögte és rikácsolta a lemezekről ismert, végtelenül extrém énektémáit, de egyszerűen nem tudtad levenni róla a szemed.

Közben a zenekar meg az amúgy sem lassú lemezverziókhoz képest még gyorsabban tekerte le az arcba mászó, sok esetben bármiféle kapaszkodót nélkülöző, kíméletlen dalokat. Lélegzetelállító volt az egész, és természetesen a közönség is megőrült értük. A pogó és a circle pit náluk már folyamatosan ment, az I Profit vagy az Officer Nice csordavokáljait pedig teli torokból üvöltöttük velük. Killiannek nem stílusa a közönségnek való nyalizás, így semmiféle bullshit nem hangzott el tőle arról, hogy mi vagyunk a legjobbak az egész turnén, helyette inkább csak szörfözött egyet a közönségben, tán a Phobophobia alatt.

Programjuk gerincét természetesen az Eternal Nightmare és az Oppressing The Masses alkotta (a Nothing To Gainről nem fért be semmi), de azért eltolták az élőben kifejezetten gyilkos Flesh from Bone-t és az Upon Their Crosst is a visszatérő EP-ről. Mikor pedig a World in a Worlddel hirtelen véget ért a program, újra csak kiszakadt belőlem az a bizonyos, a bevezetőben említett „aztakurva." Mert lehet, hogy ezek a zenekarok nem mozgatnak meg ezreket, de az a bő négy óra, amit a színpadon töltöttek, maga volt a tökéletes thrash metal élmény. Mikor pedig pár hét múlva össze kell állítanom az év végi listákat az oldal számára, könnyen lehet, hogy az év koncertje címkét nem valamelyik nagy név, hanem ez a négyes kapja majd.

Fotó: Barba Negra