Bármennyire is igyekszem általában optimistán tekinteni a jövőbe, azért mégiscsak kisebbfajta csoda, hogy Sean Killian májtranszplantációja, illetve az ennek feltételeit előteremtő segélykoncert kapcsán több mint három éve írt Vio-lence Klasszikushock-cikk nem nekrológgá, hanem egy remélhetőleg stabilan újrainduló pályafutás előhírnökévé vált. A Vio-lence 1993-as földbe állását követően a thrash metal színteret elhagyó Killian ugyanis akkor került újra reflektorfénybe, illetve vissza a zenei körforgásba, mikor végső stádiumú májzsugora miatti orvosi kezeléseinek fedezése céljából ismét csak összefogott a Bay Area. Szerencsére esetében is happy end lett a segélykoncert vége, és amellett, hogy Killian életét is megmentették, míg a Vio-lence újraindításához is került némi üzemanyag a gépezetbe.
Igazi hollywoodi sikertörténet ez tehát, hiszen a koncerteket, és beharangozott turnékat (november 27. – Barba Negra!) néhány hete egy friss EP is követte, azaz tényleg úgy néz ki, hogy a legkisebb királyfi a sárkány legyőzése után, épp igyekszik ellovagolni a naplementébe a királylánnyal. A Let The World Burn ugyanis piszok erős lett, és egyértelműen méltóbb folytatása az első két nagylemeznek, mint anno a totál útkereső és elbizonytalanodott Nothing To Gain volt.
A Machine Head 2018-as szétszakadása után persze valahol adta magát, hogy Phil Demmel tegyen egy próbát eredeti zenekarának újraaktivizálásával a minden értelemben új erőre kapott Killiannel a fronton, az pedig, hogy mindehhez a klasszikus éra dobosát, az elmúlt majd' három évtizedben önkéntes nyugdíjba vonult Perry Stricklandet is sikerült megnyerni, már jó előjel volt. A klasszikus trióhoz csatlakozott még a Fear Factory legklasszikusabb felállásából ismert Christian Olde Wolbers basszusgitáros, Robb Flynn helyére pedig nem kisebb kultarcot sikerült beszervezni, mint az Overkill első négy lemezén thrash-történelmet írt Bobby Gustafsont, így tulajdonképpen az lett volna a csoda, ha ez a kvázi szupergrupp valami harmatos lepkefinggal áll elő. A Let The World Burn pedig nagyon nem az!
Már a karóba húzott embereket egyfajta zászló-metaforaként használó borító is minden ízében hozza a régi, non-P.C., jólesően prosztó Vio-lence érzésvilágot, majd a nyitó Flesh From Bone első hangjaitól egyértelmű, hogy itt bizony megint 1991 van. Az EP valahol ott veszi fel a fonalat, ahol anno az Oppressing The Masses és a Torture Tactics után letették: ez bizony horzsoló, vegytiszta old-school thrash metal, ami nyomokban sem tartalmaz a Nothing To Gain modernebbnek szánt, zsíros, koszos hangzására emlékeztető pillanatokat. Ahogy a Flesh From Bone elindul Olde Wolbers gurgulázó, száraz basszusfutamaival, és ahogy arra berobban a klasszikus riffelés, kapásból egyértelművé teszi, hogy a csapat célja nem a világmegváltás, hanem némi mosoly előcsalogatása a régisulis fanok arcán. Ha pedig valaha is szeretted őket, tuti hogy Killian jellegzetes, magasan vernyákolva szövegköpködő antihangjától most is fülig fog szaladni a szád.
Semmi hihetetlen újdonság nincs persze a Vio-lence-ben 2022-ben, de ilyen minőségben egész egyszerűen marha jó hallani ezt a fajta muzsikát. Ha lenne esetükben értelme ilyesmiről beszélni, a Screaming Alwayst még akár fogósnak is nevezhetnénk, az Upon Their Cross exodusosan málházó, az Oppressing legjobb pillanatait idéző bólogatása kifejezetten jólesik, és a tempós Gato Negro is erős. A fél órát néhány perc híján elérő EP-t a címadó zárja, szintén csak igen meggyőzően, kétséget sem hagyva afelől, hogy a Vio-lence-től 2022-ben olyasfajta csuklóból kirázott, könnyed örömzenélés hallható, ami hosszú távon is minőségi anyagokat vetít előre.
Hozzászólások