Azt hiszem, Vörös Istvánt nem kell bemutatnom senkinek, hisz valamilyen formában mindenki biztosan hallott már róla. Vagy mégsem? Akkor itt az ideje megismerkedni vele közelebbről, mert e röpke pár évtized alatt nem keveset tett le az asztalra itthon. Kezdjük...
Hogyan kerültél kapcsolatba a rockzenével?
Inkább a zenével mikor kerültem, mert a rock az csak egy ága ennek a műfajnak. Annak idején - még gyerekkoromban, mikor megláttam a tévében a beat zenekarokat, akkor én rögtön tudtam, hogy nekem ezt a pályát kell választani, mert azokat a dalokat, gondolatokat, amik bennem voltak, valahogy ki akartam fejezni. Szerencsére kaptam apámtól egy 6 húros gitárt, és még be se tudtam hangolni, máris dalokat kreáltam, persze nagyon kezdetlegesek voltak, de ez is bizonyítja, hogy az önkifejezés már akkor elindult, és erősebb volt bennem, mint az, hogy egy akkor aktuális futó slágert lepötyögjek. Aztán elmentem zenét tanulni, gitárt, később hangszerelést. Kezdetben nem énekeltem, "csak" egy gitáros voltam a zenekarban. Az egy nagyobb előrelépés volt, amikor a legendás gitárkirály, Radics Béla után bekerültem a Nevada együttesbe.
Egy ekkora név után bekerülni nem mindennapi feladat lehetett. Mekkora megmérettetés volt ez neked?
Nagy volt. Én akkor tizenakárhány éves siheder voltam, nagy álmokkal, és mondták: vigyázz! Mert többen nem merték vállalni ezt a gitáros szerepkört a Radics után, mert akármerre koncertezett a Béla, a fél ország "Bélázott", hogy: Béla, Béla, Béla. Persze a mai fiataloknak ez mulatságos, ám akkoriban olyan lelkesedés volt és olyan atmoszférája, levegője volt ennek a zenének, hogy azt szoktam mondani: azoknak a nagy öregeknek, akik annak idején ezt a szakmát elindították (ld. Omega, Illés, stb.) az a nagy előnyük a mai fiatalokkal szemben, hogy mi még éreztük a 60-as évek levegőjét. S a 60-as években olyan hangulat volt, elszántság, meg olyan szabadságvágy, mindent elsöprő tudni akarás és előrelépni akarás, ami egy életre beivódott a zenénkbe, a zenei világunkba. Ez a mai napig is érződik mindahányan itt vagyunk. Hívják azt az illetőt Balázs Fecónak, függetlenül attól, hogy valaki szereti vagy nem szereti, de elvitatni nem lehet a képességeit. Azon a levegőn nevelkedve, és azon a zenei világon felnőve, a hangszeren minden egyes hangért megküzdve - akkoriban még nem voltak naprakész kották, hanem leültünk a magnóhoz, azt mondták, hogy a Deep Purple-től holnapra tanuljuk meg a Child In Time-ot, én hangról-hangra kezdtem gyakorolni, ahol meg nem tudtam lejátszani, ott meg valami olyasmit próbáltam játszani, hogy észre ne vegyék a többiek. Volt, hogy megálltak, hogy nem az van itt! Szóval hatalmas iskola volt a fülnek. Így bekerültem Béla helyére a Nevadába - akkor kaptam meg az ORI előadóművészi papíromat, amin ma már mindenki csak mosolyog, de akkoriban az egy legenda volt, hogy valakinek egy ilyenje van, és nekem tizenéves fejjel már megadatott ez a dolog. Nem volt más választásom, ha megőrült a fél ország Radics Béláért, ha nem, elvállaltam, mert előre akartam lépni. Meg én különben se ijedek meg olyan könnyen, ahogy valaki mondta a napokban, hogy azt szereti bennem, hogy én olyan "rettenthetetlen" vagyok. Akkor sem ijedtem meg, belefogtam és nem sokba került, hogy a közönség elfogadjon, szóval egy percig nem "Béláztak" utána, elfogadtak. Ugyanúgy szerettek, mint a Bélát. Attól függetlenül Bélával jó kapcsolatom volt, és mind a haláláig beszélő viszonyban voltunk. Mondta is, hogy: figyelem amit csinálsz. Úgyhogy ez volt a Béla-történet.
Érdekes amit mondtál a 60-as évekről, hogy volt a levegőben valami, mert nem olyan régen olvastam valahol erről, miszerint lehet, hogy csak utólag misztifikálták túl így az egész 60-70-es éveket.
Persze, az mondja ezt, aki nem élt abban a korban és sajnálja, hogy nem élt akkor! Hogy mivel tudjam ezt lefesteni? Pl. nekem az első koncertélményeim olyanok voltak, hogy akkoriban a Közgáz egyetem aulájában rendeztek beat matinékat. Reggel 10 (!) órakor kezdődött a koncert és telt ház volt, annyian voltak! Pedig nem volt világítás. Az akkori fülünknek - nem tudom a mai fülemnek hogy szólna az a hangzás -, de emlékszem, hogy mindent elsöprő energiája volt. Ráadásul ez azért is valószínű ugye, mert még tiltott is volt a dolog. Az akkori rendszer nem örült annak, hogy ez a beat vagy rockzene betört. Mert egy az, hogy angol nyelvű volt. És az ember odavonzódott, mint a mágnes ezekhez a zenekarokhoz, a zenékhez és ahhoz az érzéshez, ami ezt az egészet körülvette. Hiányzik is ez az optimizmus, ez a tenniakarás, nagyon hiányzik a mai világból.
Térjünk vissza a pályádra. A Nevada után mit csináltál?
Bevittek katonának, ez volt a Hadi-rock korszak. Játszogattunk mindenfelé. Én úgy gondoltam, hogy leszerelek és hazajövök - mert Baján voltam katona -, és majd valahová elhelyezkedem egy zenekarba, persze gitárosnak. Egy jó nagynevű zenekarba gondoltam. Akkor azt mondta az egyik tag a zenekarból, hogy "ne várjál te semmire Pisti, úgyse fognak téged választani, mert te sok vagy őnekik"! Hisz akkor már énekeltem, gitároztam, zenét írtam, szöveget írtam, előadó voltam, az meg egy zenekarhoz sok. Mindenhol, ahol hagyományos értelemben vett zenekarról van szó, ott le vannak osztva a lapok, hogy X szöveget ír, a másik zenét, a harmadik hangszerel, a negyedik énekel. Én valahogy ilyen univerzális voltam. Énekelni is csak azért kezdtem, szöveget is csak azért kezdtem el írni, mert nem volt, aki írjon nekem. Utána nem volt, aki elénekelje a dalaimat, gondoltam én megpróbálom, ez volt a Hadi-rock időben. Elmentem előtte énektanárnőhöz hangképzésre, hogy valamit segítsünk, mert addig mikrofonközelbe nem lehetett engedni, ahogy mondták még a Nevada korszakban. Sok gyakorlás, skála után azért úgy érzem, hogy akkoriban már elfogadhatóvá váltam. Nem azt mondom, hogy hű de nagy hangom van, de egy biztos; hogy 100 közül meg lehet ismerni azt a féle éneklést, amit én produkálok. Még talán azt is, hogy azokat a dalokat, mivel én írom a szövegeket - ez is nagyon fontos -, fel tudom vállalni és nem másnak a mondatait tolmácsolom, aztán elszínészkedem, hanem én a mikrofonba éneklem, kiabálom, suttogom azt, amit én gondolok. Nem a más gondolatait, szövegét, hanem az én történetemet üvöltöm, éneklem, és ez nagyon fontos.
Ezek szerint nem is nagyon szereted, ha egy zenekarnak külsős szövegírója van?
Van olyan szövegíró, aki nagyon ráérez arra, hogy XY-nak milyen a stílusa Erre a magyar példában is ld. a Szörényi-Bródy páros vagy a Dusán milyen jó szövegeket ír a Pressernek vagy a Zoránnak. Csak olyannal mint ők, nem találkoztam, aki nekem írt volna jobb szöveget, mint amit én írtam a saját dalaimra. Lehet, hogy ha összehozott volna a sors valakivel, akkor nem kellene a szövegekkel vergődni, mert azok sokkal nehezebben születnek, hanem akkor egyszerűen csak odaadom, megírja a szöveget és kész. Épp most napokban gondoltam rá, 2 hónap alatt egy teljes nagylemezt megkomponáltam, meg is hangszereltem, úgy, hogy már kész a dal, be van szgépbe írva a dob, a basszus, a teljes gitár, minden. Ha most volna egy szöveggyártó kisiparosom, odaadnám neki így a kazettát, mondjuk egy nap alatt megírná a szöveget, holnapután felvehetnénk, aztán lehet kinyomni. Szóval a zene mindig könnyebben megy, a szövegre már nagyon oda kell figyelni, mert itt Mao-on nagyon fontos azoknak az embereknek a szöveg, akik nem felszínesen, mindenféle divathóborttól vezérelve szemlélik ezt az egészet.
A Hadi-rock után következett a Prognózis?
Igen, a Hadi-rockból átalakultunk, feljöttünk Budapestre, s megalakítottuk a Prognózist 1981 februárjában és elkezdtünk mindenhová nagy lendülettel, nagy lelkesedéssel járni, koncertezni. A közönség rögtön érezte, hogy itt valami őrületes kifejezésvágy tobzódik. Jópofa hangulatváltások voltak, egyik pillanatban még - a mai napig is megmaradt -, a kemény rockos vonulat volt, a másik pillanatban egy líraibb, a következőben egy happy bolondozás, szóval egy mulatság volt mindig a mi koncertünk. Én vallom is azt, hogy magához a rock 'n' rollhoz szigorúan hozzátartozik a bolondozás, a hülyéskedés, hisz ez egy ilyen életképes, eleven műfaj, itt nem szaktudományok zenei disszertációja készül, mert arra nem kíváncsi a közönség. A közönség szórakozni akar, jó és esetleg rossz értelemben is. A 80-as években kiadtunk két lemezt, a Tele van a város szerelemmel-t, meg az Előjeleket. Hatalmas koncerteket adtunk több ezer ember előtt a Budai Parkszínpadon. Aztán váltani akartam, mert már meguntam a régi kötelékeket és emberi kapcsolatokat is. Ennek terméke lett a Piknik Klub lemez, melyet elég sok kritika ért, lévén, hogy ez egy kicsit populárisabb lemez lett. De én a mai napig nagyon szeretem ezt az albumot is, és most már a közönség is, csak az zavarta akkor az ortodox rockrajongókat, hogy egy ilyen megvadult rockzenész, aki a Tele van a város... után hirtelen azt énekelte, hogy Május végén ébred a szerelem. Az akkori időkben ez köpönyegforgatásnak minősült. Pedig én sem akartam mást, mint amit most is (meg amit bárki, aki józan ésszel bír, és nem odahaza egyedül akar gitározni), hogy több emberhez eljussanak a dalaim. Ha ennek az volt az ára, hogy kissé populárisabb lett a dolog, akkor is vállalom azt. Hisz ld. a Május .... c. dalt, ha azt bármikor felrakod, akkor szinte érzed a tavasz illatát, meg az a hangulat ott lesz a levegőben. Nem tudományos disszertációk ezek - ahogy itt már említettem az elején -, amiket én írok, meg amit sokan csinálunk, hanem életképek, hangulatok megfogalmazva szöveggel, zenével. Ennek ez a varázsa, hogy eltelik 10-20 év, felrakod azt a lemezt és érzed azt a pillanatot, kivel volt akkor kapcsolatod, milyen érzéseid voltak akkoriban, ezért többnek érzem ezt a műfajt ilyen értelemben, mint pl. a festészetet. Oda nagyobb beleélés szükséges, hogy azt valaki megértse. Meg hát azt is tudom mondani, hogy a XX. sz. végének a költészete - sajnos vagy nem sajnos, az teljesen mindegy -, ma már ebben a műfajban él tovább. Annak idején, mikor Ady meg a többi nagy költő élt, az volt a nagy esemény, hogy írt egy új verset az Ady és mindenki olvasta, nézték az újságban! De ma már ki olvassa el egy újságban? Nem tudom, vannak még versek? Ma valahogy ez a költészet maga belecsúszott ebbe a műfajba és ilyen naprakész, aktuális valamivé vált a költők legnagyobb bánatára. Versesköteteket nem nagyon vásárol ma senki. Így alakult a világ. 1991-ben újraalakítottam egy zenekart, azzal a névvel, hogy Vörös István és a Prognózis, új emberekkel. A régi tagságból egyedül én maradtam. Kiadtunk 93-tól 5 lemezt. Ez egy kutya világ, Legjobb Prognózis dalok - válogatás, Minden viharon át, Én az időt nem sajnálom - koncertlemez, tavaly pedig a legújabbat, a Szűk nekünk ez a várost.
Ennek a műfajnak a lényege az élő előadás. Azt tudom, hogy van egy állandó klubotok Kőbányán, a Köszi-klub. E mellett gyakran kaptok meghívásokat?
Hogyne. Közben vidékre is megyünk mindenfelé. Sajnos vidékre ma már nehezebb lejutni, mivel ha megemelik a benzinárakat, az azt vonja maga után, hogy megemelkedik a szállítás költsége. Ha ez megemelkedik akkor azt tudod csinálni, hogy a jegyek árát emeled meg, de a közönség pénztárcája is véges. Minél messzebb mész, annál inkább missziónak és küldetésnek minősül az utunk. Amit mi persze természetesen örömmel megcsinálunk. Úgy érzem, hogy ezt a fajta világot, amit mi csinálunk zenében és szövegben, jó lenne, ha minél több helyre eljutna és minél több ember megismerné.
Sok zenekar úgy tapasztalta, hogy a vidéki koncertlátogatók sokkal lelkesebbek, mint a fővárosban. Nálatok is így van ez?
Nem. A mi közönségünk - ezt szoktam mondani - egy minőségi közönség. Azt szeretik ezekben a dalokban és talán a zenekarban és bennem is, hogy mi nem próbálunk meg más képet alkotni saját magunkról, mint amilyenek vagyunk. A dalok is rólam/rólunk szólnak és azok, akik szeretik ezt a zenét, ők a mi közönségünk. Ők az életet mindenféle púder és sznobéria nélkül egészséges - vagy talán majdnem egészséges értékítélettel élik és tágra nyílt szemmel figyelik a világot, kapkodják a tekintetüket, nem burkolóznak diszkóbódulatba. Véleményük van a világ dolgairól, és nem az határozza meg az ő véleményalkotásukat, hogy a Magyar Televízió fizetett reklámdömpingje mit diktál, hanem nyitva állnak mindenféle zenei világ felé, úgy érzik, hogy az ő életvitelük az visszatükröződik ezekben a dalokban. Ebből kiindulva nincs különbség nálunk vidék és Budapest között, ugyanolyan fajta közönség jár Pesten is a mi bulinkra, mint vidéken is.
Egyszer leadta a "magyar királyi tévé" egy koncertfelvételeteket. Hogyan sikerült megvalósítani ezt a nem mindennapi műveletet?
A "magyar királyi tévével" nagyon nehéz zöld ágra vergődni. Nagyon-nagy urak. Ezt nem csak mi mondhatjuk el, hanem talán a politikusok is, hisz ott is állandóan erről megy a harc. Úgy sikerült, hogy míg másoknak csinálnak egy koncertet, azonnal kimennek stábokkal, mert megvan a kapcsolat, s felveszik, utána rögtön leadják, ennek ellenére mi felvetettük maszekba én és két társam. A legvégén már egyedül csináltam, összevágtuk egy videóstúdióban, utána hihetetlen fondorlatos úton és segítséggel sikerült január 24-ről (mert ekkorra ígérték, hogy leadják) június 2-án leadatni. Azt hozzáteszem, hogy tavaly ősztől a tévé zenei részlegének vezetőségében változás történt, és ez a műfaj javára szolgál.
Beszéljünk a dalokról. Te vagy a dalszerző-mindenes a zenekarban. Azért mások ötleteit is elfogadod?
Hajjaj! Meg bárkinek, a te ötletedet is! Ha megmutatom a dalt, meghallgatod és azt mondod, hogy neked egy olyan ötleted van, hogy ennek a szövege erről vagy arról szóljon és azt mondom: hú de jó ötlet, akkor én annak nagyon fogok örülni. Ennek két oka van, hogy én írom a zenét meg a szöveget, meg most már meg is hangszerelem. A zene és szövegírás már a 80-as évektől gyakorlatilag nálam jött össze, akkoriban a hangszerelés még közös munka volt. Most kb. másfél éve dalaim hangszerelését számítógépre tudom vinni és ott azt hallok amit akarok, ki tudom próbálni, eljátszadozom vele, így nincs szükség arra, hogy naphosszat a próbahelyen vergődjünk, mint régen. Ki bírná azt ma már idővel! Ezerféleképpen elvariálni, nem sikerül, újra, stb. A zenét itthon megírom, megcsinálom, utána a társaimnak odaadom kazettán, ők szakértik, véleményezik, elmondják, hogy mi a jó benne, mi a rossz. Én mindenki ötletének csak tapsolni és örülni tudok, mert nekem megadatott az, hogy nem csinálok hiúsági kérdést abból, hogy kinek van igaza. A napjaimat jóformán úgy kellene beosztani, hogy ma pl. 9-10-ig ezen gondolkozom, 10-12-ig azon, mindig valami máson, és ha már valaki jön és azzal kezdi, hogy van egy ötlete, akkor mondom, hogy ne folytasd, hagy örüljek egy kicsit. Az már valami, mert legalább az agyát járatja! Nem csak az van, hogy csak jár a szánk és dumálunk! Hanem ötlete volt! Jó azt még meg is kell valósítani, ami sokkal nehezebb. Ez így alakult ki, ez az én zenekarom. Lehet, hogy ez Mao-on furcsa, de ez az én produkcióm. Mi van ebben olyan nagy dolog? Van ilyen még. Ugyan nem sok... Az is fontos - hogy így benne forgolódom ebben a műfajban -, hogy rettenetesen sok szemétséggel, aljassággal, akadok szembe, és nagyon tudom becsülni és értékelni azt a csipetnyi újságírót, akik nem csak írnak a műfajról, hanem veszik a fáradságot és a fotelból a tévé elől felkászálódnak, elmennek, és végignéznek egy koncertet, és nem úgy írnak meg egy cikket, egy kritikát egy koncertről - mert már ilyen is volt, hogy ott se volt! Nagyon kevesen vannak ilyenek. Kritizálni, dumálni, azt aztán mindenki marhára tud. Csináld, tedd! Azt már sokkal kevesebben. Még a fotelból sem kászálódnak fel, nemhogy csinálják! De azért véleménye, kritikája mindenkinek van, amit persze tiszteletben tartunk, de az nagyon fontos, hogy ha az mindannyiunkban tudatosulna, hogy bármit olvasunk az újságban, az nem szentírás. Az csak egyvalakinek a szubjektív véleménye, ami egyáltalán nem biztos, hogy úgy van. És egyáltalán nem biztos, hogy megalapozott. Csak bennünk kialakult itt a sok-sok év alatt, főleg a régi rendszer kapcsán, hogy amit az újság ír, az úgy van. Egyáltalán nem biztos, hogy úgy van, sőt, lehet, hogy az ellenkezője igaz.
A legutóbbi lemezeden van egy dal, ami a tragikusan elhunyt Dianához szól. Utólag jött ez az ötlet vagy eleve így írtad a dalt?
Félig-meddig, mert azt a dalt koncerteken mindig ajánlottam valakinek, valami aktualitáshoz kötöttem. A stúdióban éppen ezt a dalt vettük fel, mikor történt ez a baleset, és úgy gondoltam, hogy ezt utoljára Dianának ajánlom, mégpedig azért, mert úgy érzem, hogy az ő sorsa annyiban rokon a lemez szereplőinek sorsával - vagy mindannyiunk sorsával -, hogy ő is próbált menekülni a kötöttségek, a bezártság elől. Próbálta volna egy kicsit kibontakoztatni saját magát, a saját életét élni. Mi is minden nap csak menekülünk a kötöttségek elől, úgy ahogy hangzik a Végre repülhetünk c. dalban, amit koncerteken teli torokból üvölt a közönség, hogy: "utáltunk minden kötöttséget és szigorú rendszabályt" Ez valahol az ő sorsában pecsételődött meg. Végül is lehet, hogy ez egy útmutatás és nem volt véletlen. Lehet, hogy mindnyájan, akik ennyire hajszoljuk és próbáljuk még jobban kibontakoztatni az életünket, valamilyen módon ilyen sorsot fogunk élni vagy érni. Esetleg beérjük sokkal kevesebbel is és fejet hajtunk. Aztán, hogy melyik a jobb, azt mindenki saját maga döntse el.
Térjünk át a zenéről a hangszerekre. Milyen hangzású gitárokat szeretsz?
Most - és ezt tudom javasolni a kedves olvasóknak - én tanítok zenét, rockzenét, színpadi dolgokat, stb., én aztán tényleg végigjártam a Jimi Hendrix, Deep Purple korszaktól kezdve az utat, merem azt mondani, hogy próbáljunk meg kicsit eltávolodni ettől a metalos torzított gitárhangtól. Én legalábbis úgy érzem, hogy már nagyon idejétmúlt, avítt és nagyon lejárt ez a dzsi-dzsi. Ha meghallok egy ilyet, akkor azonnal elzárom a rádiót. A régi jó Rolling Stones-os sound, az még mindig jó. Mert rockos is, de azért mégsem teljesen tiszta, én ezt szeretem most. A Szűk nekünk ez a város lemezen a szólókat kivéve igen kevés torz hang van. Hogy miért? Szerintem a közönségnek is fülén folyik ki a torzított gitár. És miért folyik ki? Azért mert a zenében ha erőszakot meg akarunk jeleníteni, mi sem fejezi ki jobban, mint a torzított gitárhang, és baromira elege van mindenkinek az erőszakból. Gazdagabb hangszereléseket szeretek. Az, hogy milyen hangszer van egy dalban, egyetlen egyvalami döntse már el: az, hogy az a dal, milyen hangulattal bír. Mindenki fülének és eszének nyitva kell lenni és nem szabad beburkolózni a torzított kvintakkordok körébe, mert az elég unalmas.
Említetted, hogy tanítasz, méghozzá elég régóta. Voltak olyan tanítványaid, akik ma már nevesebbek?
Sok volt. Pl. Kukovecz Gabi, Nagyfi Laci, Leskovics Gábor a PUF-ból, Bruger Laci, aki a Beatricében volt sokáig, stb. Ki ne felejtsem a legfontosabbat, a mostani zenekaromból Káptalan Bandi, ő is itt tanult nálam. Így akadtunk egymásra és így került a zenekarba.
Vállalsz még tanítványokat?
Persze! Ha valaki szeretne úgy zenét tanulni, hogyha elkerül egy zenekarba, ott hozzá tudjon szólni ahhoz, hogy ezt miért így játsszák, tudja, hogy mi miért van, ha valaki tágra nyitott szemmel figyel ebben a műfajban és nem elégszik meg három jóképű ujjgyakorlattal, az keressen meg.
Te még gyakorolsz valamennyit vagy elég a zeneszerzés?
Máshogy gyakorlok. Én annak idején napi 8 órákat gyakoroltam, ma a gitár számomra egy nagyon fontos hangszer, mellyel eljutottam a zenéhez és ki tudom fejezni saját magamat, de én inkább a hangszerelést szeretem. Ki a jó zenész? Nem az, aki másodpercenként 100-at pörget, elfüstöli a gitár nyakát, hanem az, aki abba a dalba mindig csak pont annyit játszik, amennyi oda való. Nem többet, mert a közönség nem kíváncsi arra, hogy mennyit gyakorolt, hanem arra kíváncsi, hogy abba a dalba mit tud beletenni saját magából. Ha már választani lehet, akkor inkább kevesebbet játsszon, mint többet. Abból baj nem lehet.
Más téma, amit mindenki úgyis felhoz, sokan csak úgy ismernek, mint a "magyar Bruce Springsteen"-t...
Ó, én már sok minden voltam! A Nevada korszakban a magyar Jimi Hendrix, aztán a Prognózis korszakban '85 környékén a magyar Mick Jagger, most meg Bruce Springsteen. Nagyon köszönöm ezeket a jelzőket, mert ők akkora alkotók, muzsikusok és korszakalkotó egyéniségek, hogy bármiféle hasonlat - pláne egyszerre háromhoz is hasonlítanak -, az már csak megtisztelő lehet. Bruce-ról annyit, hogy valóban van rokonság. Mit értek ez alatt? '88-ban valaki szólt nekem, hogy menjek el egy Bruce Springsteen koncertre, mert csodálkozni fogok, saját magamat fogom a színpadon látni. A Népstadionban volt a Human Rights koncert, s tényleg csak mosolyogtam, mert mintha magamat láttam volna a Budai Parkszínpadon. Bruce nem csak egy énekes - és magamat is ebbe a körbe sorolom -, egy szövegíró, egy gitáros, egy zeneszerző, hanem mellette egy ceremóniamester, szövegeivel (és ahogy ezt szuggesztíven előadja) egy világot nyit ki mindenki számára. Nem csoda, hogy ott 70.000 ember megőrült! Mert olyan elektromosság sugárzik belőle, a belső tüzet át akarja a világnak adni. Akinek a szájába adják, hogy itt a szöveg, rossz ugyan, de énekeld el, az soha az életben nem fog tudni olyan hatással lenni a közönségre. Ezért a legfontosabb, hogy minden énekes írja meg magának a szöveget. Különben könnyen hiteltelen lehet. Vannak ugyan, akik nem írják meg maguknak és mégis zseniálisak, pl. egy Tom Jones, de az másról szól, más világ. Aztán összejöttünk egy illetővel, aki a Bruce Springsteen menedzsmentnek a második sztárja. Azután, hogy mi Taszáron játszottunk egy koncertet az amerikai katonáknak. Erről írt egy Cadillac Ranch nevű B.S. rajongói lap, amit kiküldtek Amerikába, eljutott Bruce-hoz, ott volt az Internet elérhetőségünk, és megkerestek minket. Ennek eredménye lett, hogy júniusban itt volt Joe, és adtunk pár koncertet. Majd pár hónapja volt ismét eljött. Mikor megkötöttük a szerződését - Prágában egy Bruce koncert alkalmával, a "Főnökkel" (gy.k.: The Boss: ez Bruce beceneve ősidők óta - véesz) is tudtam ott rövid ideig találkozni és megszórtam Prognózis CD-kel. Még röhögtünk is rajta, mert ott volt ezen a fogadáson a Waclav Havel, s neki már nem jutott Prognózis CD! Nagyra értékelem Bruce emberi tartását, meg ami ezekből a dalokból sugárzik. Úgy érzem valahol egy hullámhosszon vagyunk.
Említetted az interjú elején még nekem, hogy ezt a műfajt ne rocknak, hanem rock 'n' rollnak hívjuk inkább...
Ha azt mondják rockzene, akkor én a '70-'80-as évekre gondolok. Ez a rockzene ideje, akkoriban voltak rockzenekarok. Ma - mikor rövidesen az ezredfordulóhoz érünk -, főleg ebben az eltechnósodott, elfelületesedett világban valahogy rosszul hangzik az a szó, hogy rock. Mert a rock maga a lázadás. Mik a rock "jegyek"? Lázadás, hosszú haj, farmer, stb. De úgy érzem '98-ban ez valahogy nem cseng fényesen. Azt is mondom, hogy mi ilyen értelemben nem vagyunk rockzenekar, kivéve a szövegeket és amit sugárzunk. A régi rockos paneleket szerencsére már a '80-as években is elvetettem, most meg aztán főleg. Ezért, mikor azt mondják, hogy rockzenekar, akkor valahogy úgy érzem, nem találó. Lázadok az ellen minden erőmből, ezt a skatulyát rettenthetetlenül szét fogom rombolni, amibe belegyömöszöltek a '80-as években. Ez a Tele van a város szerelemmel c. skatulya. Ami azt jelenti, hogy az egy nagyon jó szám volt, az országos hírt az hozta meg mindenki szerette, de már régen volt! Mára sok-sok olyan nótát írtam, mint az volt, netán még sokkal jobbakat, mélyebbeket is, csak nehezen jut ez a dolog a köztudatba. Valahol engem és a Prognózis szót is mindig azonosítottak azzal, hogy Tele van... , az meg már mikor volt! Ügyesnek kell lenni az ifjú zenészeknek ahhoz, hogy legyen is egy skatulyád - mert ha nincs egy skatulyád, akkor semmid nincs -, de ebből ki is kell tudni törni! Ezt nevezhetjük skatulya-szindrómának. Ha valakit beskatulyáznak valahova, az rögtön múlt időbe kerül. Aki aktuális éppen, az nincs skatulyában. Utólag raknak mindig bele. S onnan nehéz kitörni. Én már meg is fogadtam, hogy itt Bp.-en nem is nagyon fogom játszani ezeket a régi nagy dalokat. Néha előveszem persze, de miért kell állandóan játszani? A dal nagy szerencséjére annak volt meg az a lehetősége, hogy abban az atmoszférában be tudott törni a köztudatba. Olyan hangulat volt, életérzés, tömegkommunikációs lehetőség, hogy könnyen betört. Szerencsétlen Szűk nekünk ez a városnak vagy a Kietlen hajnalonnak már nem adatott meg ez a lehetőség, mert nem olyan időket élünk. Akkoriban valami be tudott jönni akkor is, hogy ha nem állt mögötte hatalmas tőke, meg multinacionális lemezkiadó. Ma jóformán csak az tud bejönni, amit a rádióban nyomnak, amit pénzzel megfinanszíroznak. Ez megy a tévében, rádióban.
Teljesnek érzed az életedet vagy van még amit szeretnél elérni?
Hogyne szeretnék! Legelőször ezt a skatulyát felrúgom minél előbb, mert ezt nem szeretem. És az a célom, hogy azok a dalok, amiket írok az eljussanak a közönséghez.
