Shock!

Vannak olyan szegmensei a metalnak, melyek még az underground berkein belül is abszolút rétegműfajnak számítanak. A speed metal mindenképpen ilyen, hisz még a '80-as évek aranykorában sem sikerült akár csak egy közepes népszerűségű sikerbandát sem kitermelnie. És ugyan az talán túlzás, hogy mára teljesen el is tűnt a műfaj, az azonban biztos, hogy míg a heavy metal, a thrash vagy a death ma is ontja az új csapatokat, speed-bandákat jószerivel nagyítóval kell keresni a színtéren. Ugyan az Agent Steel sosem jutott még csak közelébe sem annak a népszerűségnek, amit más, a metalon belül is réteg- vagy extrém szegmensek vezető bandái (lásd például Cannibal Corpse vagy az Emperor), elértek, jelentőségük mégis vitathatatlan.

Ugyan sosem sikerült kitörniük a tematikus metal fesztiválokon is csak kora délután fellépő csapatok ligájából, az Agent Steel életműve, elsősorban pedig a Cyriis-éra két nagylemeze és egyetlen EP-je megkerülhetetlen. Mert bár kétségtelen, hogy voltak előfutárai a speed metalnak (gondoljunk csak a kanadai Exciterre vagy akár a Slayer és az Anthrax egészen korai dolgaira), a műfaj megteremtése mégis a mindenkori Agent Steelt alkotó, UFO-hívő tagságnak köszönhető. Az 1984-ben alakult, és mindössze néhány évig üzemelő brigád az első feloszlásig, 1988-ig megjelent albumain ugyanis megalkotta a speed metal definícióját: dallamos, de rendkívül gyors, általában 3-4 percnél nem hosszabb dalok, virtuóz szólók és dobhártyarepesztően magas, sikolyokkal operáló ének. Az Agent Steel korai lemezein pontosan ez hallható, és a speed metalt is talán ezen ismérvek mentén lehetne a legpontosabban meghatározni.

Az Agent Steel 1984-ben alakult, azt követően, hogy a Sceptre-ből távozott egy John Camps nevű gitáros, hogy már énekesként belépjen az Abattoir nevű, 1982 óta üzemelő brigádba. Az énekes 1983-ban két nótával a tarsolyában, John Syriisként érkezett: ezek a később Agent Steel-klasszikusokká váló Taken By Force és 144,000 Gone voltak. Syriisnak azonban az Abattoirban sem volt sokáig maradása (mindössze hat hónapig volt tag), így életre hívta saját bandáját az Agent Steelt, amelynek első inkarnációjában rajta kívül senki sem szerepelt azok közül, akiket később a klasszikus lemezeken megismert a világ.

Annak ellenére, hogy a banda sosem szerepelt a Metal Massacre sorozat kiadványain, a negyedik rész mégis tartalmaz két dalt is, amely a csapathoz kapcsolódóik: felkerült ugyanis rá a Sceptre Taken By Force-a John Camps gitárossal, illetve az Abattoir Screams From The Grave-je John Syriis énekével. Mikor Camps immár John Syriisként beszállt az Abattoirba, már Juan Garcia is a csapat tagja volt, ő azonban valamivel tovább maradt is. Michael Zaputil: „Mikor John elment a Sceptre meghallgatására, én is elkísértem. A csapatot a Srados testvérek vezették, nekik pedig volt egy lánytesójuk, Layla. Johnnak és Laylának közös gyereke is született. Mikor aztán mind a házassága, mind a a Sceptre-együttműködés befuccsolt, John akkor döntötte el, hogy gitárról az énekre vált át. Kevesen tudják, hogy mikor Dave Mustaine megalakította a Megadeth-t, először őt nézte ki énekesnek. Pár hétig melóztak is együtt, de szerintem nem passzoltak egymáshoz. Dave keményen drogozott akkoriban, John viszont semmi ilyesmivel nem élt. Ráadásul mindketten elég erős egyéniségek, konkrét elképzelésekkel. Az Agent Steel és a Megadeth közötti jó kapcsolat viszont innen indult. Juan Garcia és Dave például nagyon jó barátok a mai napig.” Juan Garcia: „Az Abattoir 1983-ban alakult, és kezdetben kizárólag feldolgozás-zenekarként működött. Scorpions-, Saxon- és Judas Priest-dalokkal kezdtük, majd később jött néhány saját téma is. Az első ilyen a Screams From The Grave volt, ami felkerült a Metal Massacre IV-re. Játszottunk a W.A.S.P. és a Metallica előtt is, de a turnézást a többiek nem tudták vállalni. Ezért is szálltam ki 1984-ben, mivel úgy gondoltam, komoly koncertezés nélkül sehová sem jutunk."

Az Agent Steel tényleges beindulása 1984-re tehető, mikor is az ekkor már a Cyriis nevet használó, eredetileg João vagy Jean-Pierre Camps néven született énekes Chuck Profus dobossal bútorozott össze a kezdetben Sanctuaryre keresztelt bandában. A túlzottan keresztényinek gondolt nevet hamar dobták, Jon Gott és Mark Marshal gitárosokkal, valamint George Robb bőgőssel pedig még ebben az évben meg is született az ekkorra már Agent Steel névre keresztelt formáció első demója, amelyre kizárólag a 144,000 Gone került fel. Ez a felállás azonban nem volt tartós, így a szintén 1984-ben érkező, már négyszámos (Evil Eye Evil Minds, Agents of Steel, Bleed for the Godz és Guilty As Charged) második demón új gitárosok voltak hallhatók: Kurt Colfelt mellett megérkezett végre Garcia is, aki meghatározó figura maradt a csapatban mind a mai napig.

Már ez a felállás hozta össze a Combat-szerződést is, amiben nagy szerepe volt annak is, hogy időközben a 144,000 Gone-t elkezdte játszani a los angelesi KMET rádió. Chuck Profus: „Amikor John megkeresett, hogy játsszak a bandájában, még egyáltalán nem érdekelt ez a speed metalnak nevezett új zene. Épp egy power rock zenekarban nyomtam, és még csak nem is hallottam a Slayerről vagy a Metallicáról. Fogalmam sem volt a stílusról. A középiskolában már zenéltem együtt Johnnal egy Priest-, Maiden-, UFO-jellegű bandában, de akkor még gitározott; ráadásul marha jól. Johnnak nagyon tetszett a játékom, és később is folyton azzal nyaggatott, hogy zenéljünk együtt. Mutatott egy csomó új bandát, nekem meg kezdetben fogalmam sem volt róla, hogy a francba leszek képes eldobolni ezt a szart?! Szóval elkezdtem gyúrni a technikámat, hogy annyira gyorsan játsszak, amennyire csak egy lábdobbal lehetséges. Azzal szórakoztam, hogy egy Bonham-témát gyakoroltam, de háromszoros sebességgel. Később aztán szépen áttértem a dupla lábdobra is, a Sceptics pedig már így került felvételre, de a stílusomat nagyban befolyásolta a lemez előtti tanulós időszak." Juan: „Az Agent Steelt John Cyriis és Chuck Profus alapította, én pedig néhány hónappal később csatlakoztam. Cyriis rögtön megalakította a bandát, ahogy kiszállt az Abattoirból. Maga az Agent Steel név olyasvalakit jelöl, aki a szokatlan jelenségeket kutatja. Az első hangzóanyaguk egy mindössze egyszámos demó volt, a másodikon aztán már négy dal szerepelt, és ennek köszönhető az is, hogy szerződéshez jutottunk. Elég komolyan vettük a bandát, hetente három-négy próbánk volt. John már ekkor is egy remek énekes volt. Igazán különleges, és egyfajta védjegyévé vált a bandának."

Az Agent Steel első nagylemeze, a Sceptics Apocalypse 1985 augusztusában jelent meg, majd nem sokkal ezt követően Colfelt kilépett a bandából, hogy Kurt Kilfelt néven megalakítsa saját csapatát, a Holy Terrort. Az Agent Steel lendületét azonban mindez nem vetette vissza: gyorsan bevették Bernie Versaillest, majd még az év vége előtt piacra dobták a Mad Locus Rising EP-t, mely intenzitásában ugyanott folytatta, ahol a debüt néhány hónappal korábban abbamaradt, annyi különbséggel, hogy erre brutálisabb, thrashesebb témák kerültek. Juan: „Nem kapkodtunk az első lemez megírásával. Azt hiszem, talán az volt a legfontosabb célkitűzésünk, hogy ne bonyolítsuk agyon a témákat, hagyjuk meg őket egyszerűnek. Nagyon szeretem a Sceptics Apocalypse lemezt, szerintem egy igazi metal anyag lett. Az összes szöveget Cyriis írta, a témákat pedig sci-fi könyvekből és földönkívüliekkel kapcsolatos filmekből merítette. Ez a téma azonban nem csak Johnt, hanem Chuckot és engem is nagyon érdekelt, és mind egyetértettünk abban, hogy ez egész más, mint amiről a zenekarok nagy része énekel. Ráadásul hittünk is benne, és ezt nem rejtettük véka alá. Végül odáig fajult a dolog, hogy a sajtóban az a pletyka is megjelent, hogy áttettük a Bermuda-háromszög közelébe a székhelyünket, hogy közelebb legyünk az ottani észlelésekhez. Sőt, még azt is olvastam egyszer, hogy Johnt az ufók is elrabolták. Mindebből persze csak annyi volt igaz, hogy a banda egy része később valóban Tampába költözött, de ez azért nincs kifejezetten közel a Bermuda-háromszöghöz. A Mad Locust Risingot aztán pár hónappal azután vettük fel, hogy a Slayerrel az Államokban játszottunk. Ennek hatására valami súlyosabbat akartunk írni, mint a Sceptics volt, úgyhogy szerintem nyugodtan mondhatjuk, hogy a Slayer ekkoriban komolyan hatott ránk is. Szeretem ezeket a dalokat is, de produkciós szempontból nem sikerült jól az EP, nem lett igazán ütős a megszólalása. Colefelet még a Locust előtt, Robb pedig a megjelenése után lépett ki. Mindketten remek zenészek voltak, de a személyiségük nem passzolt a többiekéhez. Semmi dráma, semmi személyes balhé nem volt, egyszerűen csak úgy döntöttek, külön folytatják. Kurt nem sokkal később hozta össze a Holy Terrort, a Terror and Submission albumuk pedig igazán királyul sikerült.”

Az ugyan igaz, hogy sem az első nagylemez, sem pedig a Locust (eredetileg arról volt szó, hogy ez az EP rendes terjesztés nélkül, kizárólag picture disc formátumban jön majd ki) megjelenése nem okozott óriási földindulást a színtéren, a csapat azonban fokozatosan építkezve, kitartóan lépegetett előre. Amellett, hogy népszerűségük is szépen növekedett, kreatív szempontból is jó formában voltak, így hamar érkezett a második nagylemez is Unstoppable Force címmel. Természetesen, ahogy azt Juan fentebb említette, ezt az időszakot sem úszták meg tagcsere nélkül: a Locust megjelenése után az Armored Saintet is megjárt Michael Zaputil váltotta a bőgős Robbot. A zenekar már vele kezdte el a második nagylemez felvételeit 1986-ban, a Morrisound stúdióban, a Savatage mellől ismerős Dan Johnson irányításával. George Robb: „Röviden és tömören: besokalltam a drámázástól, ami Johnt körülvette a bandában. 1985-től kezdve egyre inkább távolodtam a csapattól, és év végére eljutottunk egy olyan szintre, hogy már alig volt köztünk kommunikáció. Végül közösen döntöttünk úgy, hogy mindenkinek jobb lesz, ha mással folytatják.” Zaputil: „A Mad Locust felvételei közben derült ki, hogy Robb nem nyújt megfelelő teljesítményt, így John és Juan engem kérdeztek meg, hogy be tudnék-e ugrani befejezni a felvételeket. Sajnos azonban nem értem rá, így Robb fejezte be az EP-t, utána viszont kirúgták. Később aztán Juan felhívott, hogy lépjek be a bandába, így lettem végül tag. Mikor aztán kijött az EP, azon már engem tüntettek fel bőgősként, illetve a fotókon is én szerepeltem, ami nem volt túl fair dolog George-dzsal szemben. Chuckot és Johnt már vagy öt éve ismertem, mire bekerültem a bandába, és játszottunk is együtt különböző projektekben. A csatlakozásom után rögtön kezdtük is a dalszerzést, nem pöcsöltünk. Engem is bedobtak a mélyvízbe, a címadó például teljes egészében az én dalom zeneileg, a többi pedig kivétel nélkül ötünk közös munkájának az eredménye. A dalszerzés eléggé gördülékenyen ment, hamar összeraktuk a lemezanyagot. Az első olyan Agent Steel-koncertre, amelyen már én játszottam, csak a lemez megjelenése után került sor.”

Bár 1986 elején az új felállás már javában dolgozott, és az Unstoppable Force felvételei rendben zajlottak, egy időre félbehagyták a munkát, hogy az év májusában Európában játszhassanak az Anthrax és az Overkill társaságában. A turnét megörökítő US Speed Metal Attack videón természetesen az Agent Steel is látható, méghozzá öt dallal. Juan: „Az első lemez előtt az Államokban egy mikrobusszal turnéztunk: sokszor alig jutottunk el egyik helyszínről a másikra, fillérekért játszottunk, de a koncertezés rengeteget segített, egy csomó rajongót szereztünk. Később a U.S. Speed Metal Attack Európa-turné már óriási élmény volt számunkra. Minden este tömve voltak a helyek, mindenki veszettül zúzott a bulikon, és megittunk egy csomó sört is. Otthon meg olyan zenekarokkal léptünk fel, mint az Exodus, a Slayer, a Possessed vagy a Dark Angel.” Michael Zaputil: „Nézd, ha fiatal csapatok vannak összezárva hosszabb időn keresztül, elkerülhetetlen, hogy kialakuljon a versengés. Mondhatnám, hogy annak ellenére mind remekül kijöttünk egymással, hogy nem ismertük a többieket korábban, de ez nem teljesen igaz. Kapásból ott volt a New York vs. keleti part dolog, majd a Megaforce vs. Combat versengés is, és volt egy csomó szarakodás is közöttünk. Leginkább azonban nem a bandák genyóztak egymással, hanem a menedzserek és roadok. Ráadásul nyilván nem segített az sem, hogy John rögtön támad, ha sarokba kényelmetlenül érzi magát. Ráadásul magával hozta a turnéra egy haverját is, aki semmit nem csinált a szarkavaráson kívül. A legnagyobb seggfej viszont az Overkill egyik roadja volt. Fogalmam sincs, mi baja volt velünk, de mindent megtett, hogy kidobasson minket a turnéról. Annak ellenéra azonban, hogy voltak ezek a kis meccsek, a világért nem hagytam volna ki ezt az élményt.”

Az Unstoppable Force befejezésére végül 1986 nyarán került sor (a lemez keverésében mindkét Morris testvér részt vett), a boltok polcaira azonban csak 1987 márciusában került. Zaputil: „A turné után folytattuk az Unstoppable Force rögzítését, és a felvételek teljesen rendben is zajlottak. John ekkor volt talán a legprofibb azon alkalmak közül, amikor stúdiózni láttam, mi négyes pedig totál precízek voltunk, így a mi részeink felvétele sem tartott sokáig. Tom Morris tökéletesen tudta, hogy hozza ki belőlünk a legtöbbet. Azt is ő találta ki, hogy Chuck dobcuccára mindenféle motiváló hülyeséget írjunk fel, mint például üss keményebben, te buzi! Az is igaz azonban, hogy ekkor lett egyre nehezebb együtt dolgozni Johnnal. Például közölte a kiadóval, hogy addig nem fejezi be az éneksávok felvételét, amíg nem kap több pénzt." Juan: „Az Unstoppable Force keverése sokkal több időt vett igénybe, mint arra eredetileg számítottunk, mire pedig végre elkészült, a kiadó úgy gondolta, hogy inkább csúsztassuk át 1987-re. Nagy különbség volt az első lemezhez képest, hogy az kettes LP sokkal komolyabb produkciós munka után született meg. A Sceptics egy ösztönös, thrashes lemez volt, az Unstoppable viszont már valóban megmutatta, milyen is az Agent Steel zenéje. Változatosabb, érettebb anyag lett."

A kilencszámos, mindössze 39 perc hosszúságú nagylemez ellentmondást nem tűrően indul a címadóval, amely a valaha írt legjobb Agent Steel-dalok egyike. Amellett, hogy ez is egyértelműen igazi speed-bomba, némi középtempó is helyet kapott benne, jelezve, hogy a csapat igyekszik tágítani saját határait. Az Unstoppable Force-ot hallgatva az is egyértelmű, Zaputillal mekkorát lépett előre a zenekar, karakteres és technikás bőgőzése ugyanis sokat dob a címadón és az egész lemezen is. A középtempós részek mellett egy szokatlanul dallamos, iker-gitárszóló is bekerült a dalba, megmutatva, hogy ugyan az Agent Steel nem tért le a korábban kitaposott ösvényről, mégis igyekeznek saját stílusukon belül újítani. A kettes Never Surrender kifejezetten visszafogottnak is tűnik az első lemezhez képest rockosabb riffelésével, de így is magában hordozza a klasszikus AS-ízeket. Az Indistructive egy igen sűrű darab, egyszavas refrénnel, így pedig talán ez a legkevésbé fogós tétel a lemezen, Cyriis dobhártyarepesztő magasai és az ellenállhatatlan lendületű riffelés miatt azonban ez is egy elismerésre méltó darab.

Az ezt követő Chosen To Stay aztán óriási kontrasztot jelent akusztikus gitár-intrójával, hiszen első felére csakis a balladisztikus meghatározás illik igazán. Bármennyire is más azonban, mint bármi, amit az ötös korában csinált, remekül áll nekik, és a sok speedelés után kifejezetten jól is esik a fülnek. Mind zeneileg, mind pedig Cyriis dallamait tekintve párhuzamba állítható a Lethal vagy a korai Queensryche dolgaival. Középrészénél aztán természetesen érkezik egy galoppozós téma, azaz visszakapcsolunk klasszikus AS-üzemmódba, a dal azonban a címadóval holtversenyben így is a lemez legerősebbje. A végig középtempón dohogó Steel Searchin' ismét csak a QR-vonalat viszi tovább minden tekintetben: Cyriis miatt a Tate-párhuzam eleve adott, de ebben a dalban a gitárszólók hangulata is erősen hajaz a seattle-i alapcsapat munkáira. A Rager aztán ismét egy galoppozós, egyenes vonalú darab, amit az Agent Steel-mércével epikusnak is nevezhető, hat perc feletti, instrumentális, helyenként ordítóan maidenes The Day At Guyana követ. Ez az összetett dal ugyan ének nélkül is megállja a helyét, hallgatása közben azonban mindig az jár a fejemben, Cyriis milyen elmebeteg sikolyokat kerekíthetett volna hozzá. A Nothin' Left újra egy gyors, az első anyag hangzásvilágát idéző speed-tétel, majd az álmodozós hangulatú, elszállós Traveler zárja a lemezt. Zaputil: „Míg az első lemez elég nyers és punkos volt, addig a kettes egészen más lett. Az eredeti tagságból Johnt kivéve mindenki eléggé benne volt a punk zenékben, mikor azonban Bernie beszáltt, elég komolyan megváltozott a csapat: ő és John eléggé egy hullámhosszon voltak, dallamosabb zenét akartak játszani.”

Amellett, hogy nyugodtan kijelenthető: az Agent Steel zeneileg is kijelölte a speed metal kereteit, a zenekar különlegességét csak fokozta a teljesen kattant és meglehetősen összeférhetetlen frontember személyisége, illetve a neki köszönhető speciális, idegenekről szóló szövegvilág is. John Cyriis: „Az idegenek mindig is köztünk jártak, és nem csak a hüllő- és kígyófajok vagy nagyfejű kis lények formájában, akik azért jöttek, hogy megfigyeljenek minket. A gonosz, azonban, ahogy többször is megírtam a szövegeimben, az ezen a bolygón élő férfiak és nők szívében lakozik. A vágyaink, reményeink és álmaink sokkal veszélyesebbek és pusztítóbbak lehetnek, mint bármilyen idegen invázió. A mai elidegenedett életformánk veszélyezteti leginkább a jövőnket és az örökségünket."

Az Agent Steel végül nem sokkal a kettes nagylemez megjelenése után, 1988-ban állt földbe, miután a zenekar gyakorlatilag kettészakadt. Cyriis és Profus Tampába költöztek, míg a többiek Los Angelesben maradtak. Ez pedig természetszerűleg a zenekar végét jelentette. Juan: „A banda szétszakadás után John és Chuck Tampába költözött és új arcokat igazolt maga köré. James Murphy érkezett Bernie helyére, engem Jay Weslord váltott, az új bőgős, Richard Bateman pedig a Nasty Savage-ből érkezett. Európában koncerteztek is a Nuclear Assault előtt." Cyriis: „A '80-as években nem volt értelme Los Angelesben folytatni a bandát. Az a pózőr színtér halott volt, és halott azóta is. Tampa ellenben forrongott: olyan zenekarok működtek ott akkoriban, mint a Deicide, a Nasty Savage vagy a mágikus Crimson Glory."

Ugyan Profusék Floridában még koncerteztek egy ideig James Murphyvel, az Agent Steel így sem érte meg az 1989-es évet. Az utolsó időszakban a Nuclear Assault előtt melegítettek, és ezen a turnén világosan leszűrhető volt, hogy zenéjük nem elég extrém az underground számára, ugyanakkor viszont túlontúl durva a mainstream sikerekhez. Ráadásul, ahogy az lenni szokott, a zeneipar őket is megszívatta. Bernie Versailles: „Nem tudom pontosan, mennyi ment el az első két lemezből, de biztos vagyok benne, hogy nem kevés. Mondjuk ki: át lettünk verve. A kiadó és a menedzsment részéről is. Meglepődnél, hogy a zenebizniszben mennyire könnyű lenyúlni egy bandát, ezért minden fiatal zenekarnak azt javaslom, hogy szerezzenek egy jó ügyvédet, aki alaposan átnézi a szerződéseket, mielőtt azokat aláírnák, és semmiképpen ne fogadják el az első szerződést, amelyik szembe jön. Ne essetek kétségbe, legyetek türelmesek és írjatok jó dalokat."

A csalódottság is nyilvánvalóan benne volt abban, hogy Cyriis és Profus igyekeztek átformálni és egyben meg is újítani a bandát. Ahogy azonban ez a Nuclear Assault-turnén kiderült, az új felállás sem hozta meg az áhított sikert. Ráadásul a turnéról hazafelé jövet Cyriist és Profust még őrizetbe is vették, azzal vádolva őket, hogy sátánista rituálét tartottak szállodai szobájukban. Ezt a félreértést szerencsére hamar sikerült eloszlatni, az eddigi kudarcok azonban annyira kedvét szegték a tagoknak, hogy Cyriis bejelentette a zenekar végét, egyben pedig saját visszavonulását. Ezt követően Profus két, csak demós szintig jutó formációt is összehozott: a Black Reignben Max Kobol, míg a Pontius Prophetben Father Damien énekelt, azonban mindkét álnév Cyriist takarta. Ezeket leszámítva azonban mindketten hosszú időre teljesen eltűntek az Agent Steel feloszlása után, ahogy Bernie Versailles is. Juan Garcia viszont aktív maradt, és több lemezt is kiadott az Evil Deaddel, Zaputil pedig egy The Mofo Homeboys nevű csapatba ment énekelni.

Az Agent Steel visszatérésére egészen 1998-ig kellett várni, mikor is Profus, Garcia, Versailles és Zaputil Bruce Hall énekessel lehelt új életet a bandába. A Garcia / Versailles / Hall tengely ezután különböző felállásokban még három nagylemezt termelt, amelyek közül az utolsó 2007-ben jelent meg. A máig folytatás nélküli Alienigma után igen zavaros évek következtek, amelyek során sokszor azt sem lehetett tudni, létezik-e egyáltalán a zenekar. Bár a csapat működése teljesen jegelve van jelenleg is, hivatalosan másodszorra nem oszlottak fel, sőt, 2010 után egy ideig ismét Cyriis állt a mikrofon mögött. Új lemezről azonban egyelőre nincs szó, vélhetően leginkább a kiszámíthatatlan énekes miatt. A többiekben ugyanis lenne kraft, amit fényesen bizonyít a négyesben, Masters Of Metal néven 2015-ben összehozott, teljes mértékben Agent Steel-kompatibilis nagylemez, a From Worlds Beyond is. Az itt énekesként is dolgozó Versailles aneurizmája azonban ebben a felállásban is kérdésessé tette a folytatást, az utolsó érában a zenekar motorjaként dolgozó Garcia pedig jelenleg elsősorban a Body Counttal foglalkozik.