Shock!

„Éhezel vagy épp nincs hova menned, jól érzed magadat, vagy csak túlélsz, teljesen mindegy; az igazán jó zene ugyanis innen ered, mert erőszakos, érzelmes és erős, vagyis valódi. Ez az, amit megélek, a nappalom, a reggelem, ezeket tesszük, és ezek vagyunk mi. Ez nem hazugság." De nem ám! Jerry Cantrell szavait akár készpénznek is vehetjük, elég csak meghallgatnunk az Alice In Chains debütáló lemezét. Az 1987-ben alakult seattle-i csapat kora egyik legmocskosabb rockzenekara volt, mind életvitelben, mind pedig zenében, amiről egy sajnálatos félreértésnek köszönhetően sokan hajlamosak megfeledkezni. De miről is van szó?

Grunge. Ez a lemezipari marketingtalálmány jónéhány tehetségesebb csapatot is közutálat tárgyává tett az elmúlt tizenöt-húsz évben, pedig az úgynevezett nagy grunge-hullám nem volt más, mint pénzszerzési kísérlet a lemezkiadó cégek részéről. Tegyük hozzá, igen sikeres kísérlet. A valóság azonban ennél jóval árnyaltabb. Az ipar, és természetesen a média elsőszámú marhája a Nirvana lett, akik tomporukba égetve viselték a legnagyobb grunge feliratú billogot, s így meneteltek egyenesen a vágóhídra. Ám a konkrét zenei életben nem létezett grunge. Hallgassuk csak meg a Tent, a Badmotorfingert és mondjuk a Faceliftet. Ha az egyiket grunge-nak mondjuk, a másik kettő már ki is esett a jelöltek listájáról. Míg a Pearl Jam részben Bob Dylan örökségét ültette át sötétebb tónusokkal átszőtt rockba, a Soundgarden pedig a blues őserejével keverte a modernebb, diszharmonikusnak ható témákat, addig az Alice In Chains igazi metal zenekar volt: karcos és pimasz.

A csapat egészen korai időszaka már-már Guns N' Roses-i jelleget öltött. A tagok pénz és fedél nélkül, a próbateremben húzták meg magukat, ahol a csajok épp oly gyakran fordultak meg, mint a sör vagy a drogok. Ebben az időben, vagyis úgy 1986 táján a csapat magját Jerry Cantrell gitáros, Sean Kinney dobos és Mike Starr basszusgitáros alkotta. Cantrell ebben az időben egy másik amatőr bandában segített ki, ahol egy bizonyos Layne Staley énekelt. A beugrást meghálálandó Layne is kisegítette Cantrelléket a bulikon, de nem kívánt állandó taggá válni. Ez végül megváltozott, amikor Staley funk zenekara befuccsolt, a szőke, glamster fizimiskájú énekesnek pedig így nem maradt más választása, mint teljes jogó tagként csatlakozni Cantrellékhez. Az ekképp teljessé vált banda nevét Staley egyik korábbi bandájáról örökítették át, ami afféle vicces speed metal formáció volt, és az Alice N' Chains nevet viselte. Minimális módosítás után ebből alakult ki végül a később világszerte ismertté vált Alice In Chains elnevezés.

A zenekar következő lépése egy északnyugati klubturné volt, amelynek fontosságát Cantrell ekképp foglalta össze: „Nagyjából másfél évig voltunk úton, és ezalatt kezdett szépen kikristályosodni bennünk, hogy mit is akarunk zeneileg csinálni." A tervek azonban mit sem érnek, ha nincs lehetőség azok megvalósítására. Az Alice In Chains esetében ez a lehetőség annak volt köszönhető, hogy egyszerűen jó helyen voltak a jó időben. A '80-as évek legvége elhozta a seattle-i bandák aranykorát: olyan, addigra jelentős rajongótábort gyűjtő zenekarok jutottak lemezszerződéshez, mint a Mother Love Bone vagy a Soundgarden, hogy a színtér legismertebbikéről, a Nirvanáról már ne is beszéljünk. Cantrellék se tétlenkedtek hát, felrántották a csapat első demóját, mely a The Treehouse Tapes címet kapta, és ezt osztogatták a koncertjeiken. Egy ilyen példány egy szép napon egyenesen a Columbia kiadó akkori elnökének, Don Innernek az ölében landolt. „Egy olyan időszakban találtak ránk, amikor éhesek voltunk a zenére. Majd leestem a székről, amikor először meghallottam a demójukat", emlékezett vissza Inner.

Az események ezek után oly gyorsasággal követték egymást, hogy Staley-éknek szinte idejük sem volt felocsúdni szédültségükből. A Columbia nagyot kockáztatott, amikor újdonsült üdvöskéjüket az ingyen terjesztett We Die Young EP-vel próbálták ismertté tenni, ám a fogás bejött, a dal ugyanis a rockrádiók repertoárjának szerves részévé vált. Magukkal a felvételekkel nem pepecseltek sokat: a produceri teendőkkel azt a Dave Jerdent bízták meg, aki igazi veteránnak számított a tágabb értelemben vett zenei színtéren, hiszen olyan legendákkal dolgozott addigra együtt, mint Brian Eno, a Rolling Stones, Frank Zappa vagy Herbie Hancock, de nevével Red Hot Chili Peppers és Jane's Addiction lemezeken is találkozhatunk. Valószínűleg utóbbi zenekarokkal szerzet tapasztalatai révén esett épp rá a Columbia választása, hiszen a kiadónál ekkoriban az Alice In Chains már igen magas prioritást élvezett, mint a rockzene új hullámának egyik jövendő nagysága. A várakozásaik pedig végül beigazolódtak...

...de nem azonnal. Az 1990. augusztus 21-én megjelentetett Facelift főként a szakmából váltott ki ellenérzéseket. A Los Angeles Daily News kritikusa például azt rótta fel nekik, hogy dalaik túl lomhák és egyformák, az L. A. Weekly munkatársa pedig legfőképp a hangzással volt elégedetlen. E két kritikus voltaképp remekül felismerte a zenekar jellegzetes jegyeit, azaz a morózusan lassú tempókat és a nyers hangképet. Az azonban csakis konzervatív szemléletmódjuknak tudható be, hogy mindezt negatívumként értékelték. A Facelift barátságtalan anyag, dacára annak, hogy a zenekar tagjai az ekkortájt készült videófelvételek tanúsága szerint imádtak viccelődni, és komolytalanságuk néha már-már kamaszokat idézett. Ám a látszólagos felhőtlen jókedv csak a felszín volt, miként azt Jerry Cantrell is leszögezi: „Rohadtul unnánk magunkat, ha állandóan ilyenek lennénk. De mi tényleg komolyan vesszük a zenénket. Problémákon, veszekedéseken és érzelmeken megyünk keresztül – kibaszott szarságok ezek."

A Faceliftet hallgatva az első dolog, ami feltűnhet, a hasonló csapatoknál nem tapasztalt mérvű komorság. Már a nyitó We Die Youngban ott rejlik valami dacos keserűség, ami csakis a lentről jött emberek sajátja, pedig ez még egy tempósabb darab, s két és fél percével elég keményen arcul is csapja a hallgatót. A lemez slágere a remek klippel megtámogatott Man In The Box, amiben Layne Staley igazán tündököl, és itt nem csak az énekére gondolok, de zseniális dalszövegére is. Staley parádés szójátékkal kapcsolja össze a televíziót (MTV), azon keresztül a médiát, valamint a hírhedt középkori kínzási módszert, amikor az elítéltet egy ládába zárták, hogy csak a feje volt szabadon, s addig etették és itatták, amíg ürülékétől teljesen össze nem rothadt a teste.

Remekül építkezik a Sea Of Sorrow is, amelybe a nyilvánvaló borússágon kívül a zenekarnak sikerült némi reménysugarat is becsempésznie. Ezenkívül a csapat sajátságos humorát is felvillantja, az „Aim my smilin' skull at you" sor egyszerre hátborzongató és cinikus. A kísérteties hangulatú Bleed The Freakkel középső ujjukat mutatják ellenségeiknek, Staley sajátságosan kesernyés, rekedtes hangja pedig talán itt a legkifejezőbb. Az I Can't Remember látszólagos rendezettsége mögött pedig iszonyatos feszültség lappang, amit Sean Kinney nagyszerű arányérzékkel elhelyezett váltásai gerjesztenek. A dobos egyébként tökéletesen hozzásimul társai játékához azáltal, ragyogóan követi le egyébiránt minimalista dobolásával a dalok érzelmi változásait. Hasonlóan kiváló érzékkel nyúl a hangszerhez Jerry Cantrell is: témái nyersek, különösebb cicomázástól mentesek, ám technikai tudását olyan érzelmi többlettel koronázza meg, ami azonnal kiemeli őt kollégái népes táborából. Szólók terén is jóval túlhalad a kötelező körökön, erre a Love Hate Love-ban felmutatott produkciója tökéletes példa. A ritmusszekció másik tagja, a tavaly elhalálozott Mike Starr basszusgitározása Kinney dobolásához hasonlatos. Nem parádézik, a zenei egységért van, és ennek jegyében alapoz végig.

A Facelift első hat dala képezi a lemez slágergyűjteményét. A második részben már nehezebben befogadható szerzemények foglalnak helyet. E dalok kísérletezősebbek is: az It Ain't Like That riffje állítólag egy hiba folytán született, a Sunshine című nótát pedig ugyan Cantrell anyja halálának apropójából írta, mégsem egy tipikus ballada. A Put You Downban a csapat agresszívebb oldala mutatkozik meg, a tipikusan staley-s refrén pedig még némi öniróniát is csempész a végeredménybe. A Confusion hangulatában és némileg felépítésében is a Love Hate Love-ra hajaz, ám ahhoz sajnos nem tud felérni, az I Know Somethin (Bout You) viszont üde színfolt felszabadultabb hangulatával, és itt még Starr is szokatlan szabadsággal kezd témázgatásba. És hát ott az utolsó Real Thing is, amiben Staley és kompániája kicsit maguk mögött hagyják Seattle örökké borús egét, és még szarkasztikus humorukat is megcsillogtatják.

Mint már volt róla szó, a Faceliftet nem fogadta mindenki tárt karokkal, ám a We Die Young EP és a Man In The Box klipjének MTV-s szerepeltetése hamarosan meghozta a zenekar számára az ismertséget. A lemez megjelenése után belevágtak egy Iggy Poppal közös turnéba, a következő évben pedig már egy Grammy jelölést is magukénak tudhattak. A szekér meglódult, méghozzá olyan sebességgel, hogy a tagok közül sajnos nem is mindenkinek sikerült megkapaszkodnia benne.

Általánosan elfogadott vélekedés, hogy az Alice In Chains csúcsalkotása a Dirt, és ezzel bizony egyet is kell értenünk. Ám egyvalami mégiscsak hiányzik abból az albumból, ami viszont a Faceliftet olyan átütő erejűvé teszi, ez pedig az ösztönösség. Hasonló talán még a harmadik lemezükön érhető tetten, ott azonban már egy magába fordultabb, kísérletezésekbe temetkező csapatot hallhatunk. A Faceliften viszont az energia vad, a dac ellenállhatatlan, a pimaszság pedig őszinte. Közel tökéletes metal album.