Shock!

A világ egyik legnépszerűbb death metal bandájaként számon tartott Cannibal Corpse első öt lemezének bérelt helye van minden klasszikus albumokkal foglalkozó rovatban (így itt is), ám ezek közül is a legjelentősebb személyi és zenei változásokat hozó anyag a napokban éppen húsz éves The Bleeding volt. Fontos mérföldkő ez egy olyan zenekar életében, amely épp akkoriban ért népszerűségének csúcsára, arra a bizonyos pontra, ahonnét a csapatok vagy a mélybe zuhannak, vagy pedig újabb meghódítandó magaslatok után néznek.

A buffalói Cannibal Corpse tipikusan azon bandák közé tartozik, amelyeknek az életművén szépen megfigyelhetőek a zenei fejlődés különböző periódusai. Ha az első három lemezüket vesszük, élesen kirajzolódik egyfajta markáns zenei vonal, amely fokozatosan, korongról-korongra vált egyre szélsőségesebbé és technikásabbá. Az Eaten Back To Life – Butchered At Birth – Tomb Of The Mutilated triumvirátus bámulatos egységet alkotva jelöli a csapat első életszakaszát, és nem utolsósorban mindhárom a death metal műfaj örökzöld klasszikusának számít.

Az 1992-ben megjelent, rendkívül sikeres Tomb Of The Mutilatedet egy Hammer Smashed Face című EP követte, amely az első komoly jele volt annak, hogy az addig olajozottan működő gépezetben hamarosan fogaskereket kell cserélni. Történt ugyanis, hogy az EP-n található Black Sabbath feldolgozás, a Born Again lemezről származó Zero The Hero szólóját a két gitáros, Jack Owen és Bob Rusay felosztotta egymás között: eredetileg Owen játszotta volna a szóló első felét, Rusay pedig a másodikat. A felvételek alatt azonban egyre nyilvánvalóbb lett a többiek számára, hogy Rusay nincs egy lapon velük. A gondok persze nem egyik napról a másikra bukkantak elő, ahogy Alex Webster basszusgitáros is kifejti: „Az elmúlt évek stúdiós munkálatai során egyre nyilvánvalóbbá vált számunkra, hogy ha Rusay nem szedi össze magát jobban, akkor le fog szakadni tőlünk, és nem fog működni a dolog. És végül nem sikerült felzárkóznia hozzánk." A szólót aztán teljes egészében Owen játszotta fel, a banda pedig hosszas kínlódás után úgy döntött, megválik Rusaytől. A neheze azonban még hátra volt: hogyan közöljék zenésztársukkal és barátjukkal a rossz hírt? Végül Websterre hárult a kellemetlen feladat, hogy tudassa a gitárossal a döntést. Az időzítés azonban nem volt túl jó a basszeros részéről, a Buffalo Bills focicsapat ugyanis épp aznap jutott tovább, amikor Rusay megtudta, hogy többé már nem tagja a csapatnak. Mindezek után talán nem is csoda, hogy Bob azóta sem lépett kapcsolatba egykori muzsikustársaival.

Az egyik gitáros kirúgása már csak azért sem volt túl jó lépés, mert a csapat épp turné előtt állt. Némi keresgélés után merült fel annak a Rob Barrettnek a neve, aki underground szinten némi ismertséget tudhatott magáénak az olyan kiváló alakulatok révén, mint a Solstice vagy a Malevolent Creation. Barrett ekkoriban éppen előbbiben gitározott és vokálozott, de amikor a Kannibálok ajánlata befutott, nem habozott. Az eredeti terv szerint csak a turnéra kellett beugrania kisegíteni, s nagyjából két hete volt arra, hogy betanulja a repertoárt, vagyis szinte naponta kellett új szerzeményt elsajátítania. Jack Owen: „Barrett jókat szórakozott a Cannibal-témákon, a riffek és a dalszövegek abszurditásán, és az első néhány próba közben földön fetrengett a nevetéstől, de végül sikerült felvennie a fonalat." A turné aztán olyan jól sikerült, hogy Chris Barnesék felkérték Barrettet egy újabb táncra, ezúttal határozatlan időre. Rob nem is töprengett sokat a remek ajánlaton. Mielőtt azonban nekieshettek volna az első Bob Rusay nélküli anyagnak, olyan lehetőséget kaptak, amit nagy hiba lett volna elszalasztani. Igen, valószínűleg mindenki tudja, miről is van szó: arról a bizonyos Ace Ventura jelenetről, ami ugyan nem volt több egy percnél, mégis nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a zenekart a mainstream tábor is megismerje, de legalábbis tudomást vegyen róla.

Negyedik lemezük megírására télen szakítottak időt Buffalóban, egy Musichall nevű, cseppet sem impozáns épületben. A munkamegosztáson nem változtattak, vagyis a zenét a hangszeres szekció hozta, míg a dalszövegeket Chris Barnes szállította. A zenei irányon azonban változtatni akartak, még feszesebb és tökéletesebb dalokban kezdtek el gondolkodni, s minden eddiginél nagyobb hangsúlyt fektettek a szerkezetre, illetve bizonyos tekintetben a dallamokra is. Az albumot a banda ismét a jól bejáratott Morrisoundban rögzítette a veterán Scott Burns atyáskodása mellett, akivel előző három lemezüket is készítették. A végeredmény ennek megfelelően sokak szerint a csapat addigi legkiforrottabb lemeze lett.

Ahhoz, hogy a zenekar képes legyen kimunkáltabb produkcióra, vagyis aprólékosan megszerkesztett dalokat tudjon írni emlékezetes részekkel, némileg vissza kellett vennie az iramból. Ennek eredményeként megsokasodtak a középtempók, ami változatosabb ritmusokhoz és hangulathoz vezetett. A Cannibal Corpse első klipjeként elhíresült Staring Through The Eyes Of The Dead az előző lemezekhez képest komótosan indítja az albumot, ám a hátborzongató gitártémák és az anyagra jellemző penetráns, egyben organikus hangzás egyszerre ruházza fel a dalt súllyal és valamiféle groteszk slágerességgel. Mindebben valószínűleg az is komoly szerepet játszik, hogy Chris Barnes ezúttal sokkal érthetőbben, szinte emberszerűen hörög. Hatalmas koncertfavoritként és klasszikusként rögzült a death metalos köztudatban a lírai Fucked With A Knife is, amely – mint minden jó szerelmes ballada – blastbeatekben és vérmes riffekben tobzódik. A másik alapmű a jellegzetes szaggatott témájáról ismert Stripped, Raped And Strangled, amely teljesen innovatív módon egy újabb féllírai darab, újabb szerelmi vallomásokkal.

A Pulverize a régi Cannibal Corpse-ot idézi szélsebes dobolásával és porrá őrlő riffelésével. A nyaktörő iramot finom tempóváltások követik, ahol aztán teljes fényében megcsodálhatjuk Owen és az újonnan érkezett Barrett gitárosi munkáját. Utóbbi játékán jól hallani, hogy nem kezdő zenészről van szó, ráadásul az album négy dalában szerzőként is részt vállalt. Megint egy ízes tempóváltásokkal felfegyverzett darab jön. A Return To Fleshben egészen belassul a banda, és még ez is piszok jól áll nekik. A dallamos szóló már csak hab a tortán, a lemez egyik legjobbja. Az emberi lélek megfejtésére invitál a The Pick-Axe Murders, amely kiválóan mutatja, merre is haladt akkoriban a zenekar: a szám már-már slágeres, bár persze csak death metalos mércével mérve. Szinte táncolható is, bár elég bizarr taglejtések szükségeltetnének hozzá.

Nem hiányozhat a palettáról az elhagyott-a-kedvesem-hát-törlöm-az-ismerőseim-közül dal sem, a Corpse azonban ezt a témát is egészen sajátos módon fogalmazza meg. A She Was Asking For It riffjei, és az azoknak megterítő komplex basszus-dob szőnyeg többről árulkodnak, mint egyszerű törölgetésről és letiltásról... Klasszikus témával indít a címadó, amely parádés példája annak, hogyan kell helyet teremteni egy dalon belül, s aztán miként kell azt témabontogatásokkal kitölteni. Nincs itt egyetlen felesleges pillanat, egyetlen túljátszás vagy felszínes helykitöltés sem. Sebességőrülteknek és véresszájú headbangelőknek szánt óda a Force Fed Broken Glass, amelyben kis bónuszként meghallgathatjuk, ahogy Barnest fojtogatják, de legalábis öklendezik egy ízeset. A befejezés a kezdéshez hasonlóan kimértebb tempóban robog. An Experiment In Homicide, mondja a dal, és valóban, a The Bleeding egyfajta kísérletnek is felfogható, amely ez esetben kiválóan sült el. És gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha rosszul végződik a kísérlet. Nem biztos, hogy ma még beszélhetnénk új Cannibal Corpse korongról...

A The Bleeding fogadtatása elsöprőnek bizonyult, csak az Egyesült Államokban több mint 100 ezer példányban talált gazdára, és a mai napig ez számít a Cannibal Corpse legsikeresebb kiadványának. Ennek ellenére Barnes és a csapat többi tagja között olyannyira megromlott a kapcsolat, hogy végül a jellegzetes orgánummal bíró, rasztás frontember távozott a zenekarból az általa kreált, azóta is működő Six Feet Underbe. A Corpse tehát egy újabb, ezúttal még jelentősebb tagcserén ment át, ám ezt az akadályt is bámulatos érzékkel sikerült leküzdeniük

Mi mást is lehetne még mondani mindezek után? Ha zenész vagy, erősen ajánlott az anyag, ha meg rajongó, egyenesen kötelező, bár akkor meg úgyis kívülről fújod az összes nótát.