Shock!

Bevett szokás, hogy amikor egy zenészt szuperlatívuszokkal jellemeznek, az illető személy pironkodva csak legyint egyet: „Ugyan már, nem vagyok én a Tejútrendszer Legmenőbb Gitárosa", vagy „Én csak egy egyszerű énekes vagyok, utálom, ha az emberek a Metal Fényeshajú Vokálistenének hívnak." Chuck Schuldinert sokan a death metal atyjának tartották, amit a gitáros többször is nyíltan visszautasított. Elsőre tűnhetne ez álszerénységnek, ám aki ismeri Schuldiner zenéjét, illetve látta/olvasta a vele készült interjúkat, tudhatja, hogy a fickó valóban nem tartotta magát death metalos alapfigurának. Kedvenc lemezei között több Iron Maiden-anyag is szerepelt, és nem egyszer állt ki a heavy metal védelmében. A tradicionális metal iránti elkötelezettsége azonban leginkább akkor vált mindenki számára nyilvánvalóvá, amikor 1999. november 30-án megjelent a Control Denied debütáló lemeze, amely minden volt, csak épp vegytiszta death metal nem.

Az első és egyelőre még utolsó Control Denied lemez gyökerei egészen 1996-ig nyúlnak vissza. A mesteri Symbolic album ekkor még mindig frissnek számított, a Death pedig ott csücsült a technikás extrém zene trónján, ami nem is lehetett volna másként olyan munkák után, mint a Human vagy az Individual Thought Patterns. A Symbolicon sem érződött a kreatív energia lanyhulása, ám Schuldiner később egészen más képet festett a csapat akkori helyzetéről: „A Symbolic után voltak kétségeim, hogy lesz-e még egyhamar új Death-lemez. A fellángolás, amely a Symbolicot és az Individualt teremtette, bizonyos értelemben kihunyt. Emellett pedig a kiadóval is akadtak gondjaink. Elkezdtem hát a Control Deniedra koncentrálni, és hamarosan rengeteg új anyaggal lettem gazdagabb."

Mivel voltaképp a Death is egy Schuldiner-projekt, nem meglepő a zenei hasonlóság a két banda között, és maga a gitáros sem állt neki másként ennek az új entitásnak, mint előző gyermekének. „Alapvetően az volt a célom, hogy megtartsam azt a hozzáállásomat, amelyet a Deathnél is jellemzett, vagyis legyek dallamos és agresszív is egyben. Ezek a Death legfontosabb jegyei, amiket át akartam menteni a Control Deniedba is. Tudtam, hogy egy olyan énekest akarok, aki képes lesüvölteni a fejedet, de ugyanakkor a dallamokat is kiválóan hozza."

Végül ez lett a két csapat zenéje között a legnagyobb különbség: a vokál. Míg a Deathben a kezdetektől fogva maga Schuldiner hörgött, addig a Control Deniedban visszavonult a mikrofontól, és azt egy klasszikusabb stílusú, mondjuk ki, heavy-power metalos pacsirtának engedte át. Első kiszemeltje nem is akárki volt: „1996-ban találkoztam Warrel Dane-nel. Sokat beszélgettünk a közös munkáról, de a Nevermore miatt aztán eléggé elfoglalttá vált, nem ért rá nagyon másra, én pedig teljes jogú zenekarként képzeltem el a Control Deniedot." Azért egy négyszámos demót így is sikerült kipréselnie magából a valószerűtlen kollaborációnak. (Ha valakinek esetleg a birtokában vannak ezek az anyagok, nyugodtan szóljon!)

Mégis, 1996 elején a zenei színtér már gyakorlatilag tényként kezelte, hogy Schuldiner jegelte a Deathet, és egy új alakulatot hívott életre. Richard Christy dobos, Scott Clendenin basszusgitáros és Shannon Hamm gitáros alkották ezt az ekkoriban még csak szóbeszédekben létező zenekart, énekesként pedig egy B. C. Richards nevezetű fickót emlegettek, aki azonban hamar kikerült a képből. Helyére 1997-ben egy relatíve ismeretlen személy, Tim Aymar lépett, aki a javában demózgató Psycho Scream nevű banda énekese volt: „Akkoriban épp Dániában voltam, ahol egy projektben vettem volna részt, ha nem betegszem le közben. Mikor hazaértem, Jim Dofka, a csapatunk gitárosa azzal várt, hogy Chuck Schuldiner szeretne velem találkozni. Chuck ugyanis hallotta az egyik demónkat, és egy új projektjéhez keresett énekest. Később Chuck felhívott, és elmondta, hogy egy új stílust tervez, ami a death metal és az európai stílusú power metal egyfajta keresztezése lesz, és amely új szintre fogja emelni a Death zenéjét. Azonnal ugrottam a lehetőségre, és egy hétre Chuckhoz utaztam, hogy felvegyünk három dalt, csak hogy lássuk, hogyan működik a dolog. Szerencsére végül tökéletesen elégedettek voltunk a végeredménnyel."

De a projekt fejlődése végül megállt a tervezőasztalon, és helyette 1998-ban egy újabb Death-anyagot jelentett be a Schuldiner-művek, amelynek felállását gyakorlatilag a Control Deniedra összetrombitált hangszeresek alkották. A zenekar még a The Sound Of Perseverance megjelenése előtt a hollandiai Dynamo Open Air fesztiválon is, amelynek felvételét később kiadta a Nuclear Blast is, Live In Eindhoven '98 címmel. Az új stúdióalbum ismételten bizonyította, hogy a Deathre mindenkor érdemes odafigyelni: a zenekar lebonyolított még egy európai, majd egy amerikai túrát a lemezzel, aztán Schuldiner már minden figyelmét másik projektjére fordította. Ekkoriban még ő sem tudhatta, hogy a The Sound... lesz az utolsó Death-mű a sorban, legalábbis erről árulkodik válasza, amikor ekkoriban arról kérdezték, mi a franc is lesz a Death sorsa: „Határozatlan időre jegeltem a zenekart. Nem akarok két csapatot vinni egyszerre. Bármit is csinálok épp, azt ezer százalékon csinálom. Láttam másokat egyszerre két bandát is működtetni, és nem tűnt valami őszintének a dolog."

A controlos demózások közepette Clendenin úgy döntött, neki már nem elég extrém ez a zene, ezért távozott a csapat soraiból. Helyére Schuldiner egyik régi bajtársa, Steve DiGiorgio érkezett, akinek basszusjátékát mindig élmény hallgatni. A Control Denied végül 1999-ben mutatkozott be a publikum előtt a The Fragile Art Of Existence című lemezzel. Az album címét Schuldiner eredetileg az utolsó Death-korongnak szánta, és arról is terjengtek pletykák, hogy bizonyos deniedos dalok végül a The Sound...-on kötöttek ki. Ezt maga a dalszerző többször is határozottan cáfolta, az ugyanakkor tény, hogy a Control Denied dalai jóval a The Sound... elkészítése előtt öltöttek testet. És csak a süket nem hallja a stílusbeli hasonlóságokat a két anyag között... De ezzel együtt természetesen szó sincs olcsó másolatról. A zene tekintetében a Control Denied a Death egyfajta kiteljesedésének vagy egyenes folytatásának tűnik. Való igaz, itt a death metalos énekstílust már felváltotta a tiszta, jellegzetesen power metalos vokál, de ezen kívül nem találunk túlságosan szemet szúró különbségeket a két formáció zenéje között. Ugyanakkor mégis akadnak eltérések, ám azok egy alkotó természetes zenei evolúciójának lépései: igen finom fejlődésről, különbségekről van tehát csak szó.

A nyitó Consumed első hallásra a The Sound... komplex, letisztult vonalát viszi tovább. Richard Christy csavaros felvezetője és a Schuldiner – DiGiorgio páros laza témázgatása a Scavenger Of Human Sorrow-t juttatja eszembe, habár itt az agresszió némileg visszaszorul, s teret ad a drámai dallamoknak. Aymar reszelős orgánuma engem némileg mindig is egy tradicionálisabb világú Coburn Pharr-ra emlékeztetett: őt hallva tűnt fel számomra igazán, mennyire próbálkozott maga Schuldiner is ezzel a fajta énekstílussal korábban: „Korábban mindig azt éreztem, hogy sokan kedvelik a zenét, de az éneket nem annyira, amit teljesen meg is tudok érteni. Úgyhogy amikor nekiálltam ennek az anyagnak, tudtam, hogy remek lesz végre igazi éneket hallani a dalaimban. És mivel más a zenekarnév is, ezért abban is biztos voltam, hogy ezt nyugodtan meg is léphetem. Ez az a fajta énekstílus, amit mindig is szerettem volna művelni a Deathben, de egyszerűen nem ment. Évek óta egy ilyen lemez volt az álmom, és most végre valóra válhatott." A Breaking The Broken pedig egy ólmozott lábakon masírozó bestia DiGiorgio fantáziadús játékával.

A vészjósló, tragikus él, ami a The Sound...-ra is oly jellemző volt, ezúttal is vastagon jelen van, a dallamosodás pedig valóban érdekes zenét eredményezett. Ha mindig is azon agyaltál, hogyan hangozhat a death metal és a heavy/power metal házassága egy jó adagnyi improvizatívnak ható játékkal, vagy mondjuk, milyen lehet egy még technikásabb Nevermore, akkor ez az az album, amit hallanod kell. A lemez az utolsó Death-albumhoz hasonlóan szellősen szól, ami jót tesz az összképnek, így még a mesterbasszer parádés játéka sem vész el a milliónyi hangsáv között. És még egy hozzám hasonló megveszekedett ateista is hajlamos elgondolkodni rajta, vajon tényleg véletlen-e a The Fragile... félelmetesen találó mivolta. Mind a cím, mind a dalok mintha egy olyan ember elméjéből pattantak volna ki, aki tudatában van a feje felett lebegő vég nyomasztó jelenlétének. De a tény az, hogy Schuldiner jóval azelőtt írta ezeket a szerzeményeket, hogy halálos betegségének ténye kiderült volna. Szóval a véletlenek néha valóban meglepő dolgokra képesek. De mindezek fényében is döbbenetes az Expect The Unexpected kinyilatkoztatásos szövege, a dalból áradó tehetetlen keserűségről már nem is beszélve.

A komplex death metal legszebb pillanatai közé sorolandó a What If...? őrületes kezdése. Aymar itt is nagyokat énekel: ugyan nem ő a világ legeredetibb hangja, ám erőteljes, érces orgánuma még a magasaknál sem veszít öblösségéből, ami azért annyira nem gyakori kollégái körében. Schuldinert mindig is foglalkoztatták a társadalmi kérdések és problémák is, így a When The Link Becomes Missing például az internettől való függést próbálja körbejárni: „Úgy látom, hogy az emberek túlságosan megszállottjaivá váltak az internetnek. Felmennek és összehordanak mindenféle marhaságot, mígnem az egész megtelik szeméttel. Szerintem túl sokak életét határozza ma meg az internet, és ha a rendszer egyszer összeomlana, akkor azzal az emberek élete válna értelmetlenné, az életüknek egy fontos része elveszne. Erről szól a dal is." Itt Schuldiner még akusztikus gitárt is bevet, ami bizony nem volt túlságosan jellemző másik bandájára.

Chuck Schuldiner nemcsak kiváló riffeket tudott gyártani, hanem remek dallamokat is. Ez a Deathben annyira nem mindig volt nyilvánvaló, habár – főként a Humantől fogva – ott is megfigyelhető egyfajta dallamosodás. A Believe-et is az erős dallamok adják el: elsőre nem is tűnik annyira agyafúrt darabnak, ám a látszat csal. Na, ez az, ami a kiemelkedő zenészek egyik ismérve! Jellegzetes deathes ritmusokra húzzák rá a poweres témákat a Cut Downban, amely még talán a korai Nevermore dolgai közé is befért volna. Talán ez sem véletlen, ugyanis ez volt az egyik olyan dal, amit Schuldiner annak idején Warrel Dane-nel is feldemózott. Érdemes egyébként a gitáros szólóira is figyelni: már a Death-ben is nyilvánvaló volt Schuldiner rajongása a tradicionális vonalért, itt azonban végre minden stílusbeli kötöttségektől és elvárásoktól mentesen kiélhette magát. Ha eddig bárkinek is kételyei lettek volna afelől, hogy ez a fickó volt a műfaj egyik legzseniálisabb szólistája, akkor fülelj!

A záró, kilenc és fél perces címadó egy hatalmas, éjsötét gyémánt ezen a súlyos koronán. Hallgatva Schuldiner érzéssel teli szólóit, és az olyan sorokat, mint „no time for self-pity", az ember elmélázik, mi jöhetett volna még ettől a párját ritkító muzsikustól. Mert Chuck valóban nem adott időt az önsajnálatra, miután megtudta a szörnyű hírt, és a kezelések mellett sem szűnt meg vérbeli zenésznek lenni: „Szeretnék visszatérni a stúdióba. Imádok zenét felvenni, és szeretem a nyomást. És bizony elég nagy a nyomás a The Fragile... után. De ez az új lemez tényleg meg fogja döbbenteni majd az embereket. Igazi meglepetés lesz. Nagy falat lesz felülmúlni az előző albumot, de mindenképp meg akarom próbálni. És persze turnézni is szeretnék még."

Chuck azonban már nem érhetett meg még egy turnét. Az első Control Denied-album megjelenését követően ugyan bejelentették a kötelező kört, ám a zenész agytumora miatt abból végül semmi sem lett. Viszont még volt ideje nekiállni a The Fragile... folytatásának, és le is szerződött hozzá a Hammerheart kiadóval. Miután állapota egyre rosszabbodott, s a kezelési költségek is emelkedtek, zenész barátai és kollégái jótékonysági koncertet szerveztek, hogy így segítsék harcos társukat. Ám 2001. december 13-án a mindössze 34 éves Chuck Schuldinert végleg legyűrte a rák, és ezzel egy újabb zenész-zseni távozott közülünk.

A hírek szerint pár éve Schuldiner egykori fegyvertársai elhatározták, hogy befejezik a fiatalon elhunyt dalszerző félbemaradt anyagait, amelyeket a második, When Man And Machine Collide munkacímű Control Denied-lemezre szánt. Itt egyelőre mindenféle jogi bonyodalmak nehezítik a helyzetet, így a munka és a kiadás hosszú évek óta húzódik, de nagyon kíváncsian várom, mi sül ki belőle, ha egyszer megjelenik. Már csak azért is, mert Chuck Schuldiner azon kevesek közé tartozott, akik ritkán hibáztak.