Shock!

Bizony ideje volt már, hogy a Relapse kiadó ismét komolyabb figyelmet fordítson a metal műfaj egyik legjelentősebb zenészének munkásságára. A 2001. december 13-án rákban elhunyt Chuck Schuldiner a szélsőséges muzsikák egyik legfontosabb alakja, aki nagyban hozzájárult a death metal kialakulásához, valamint annak formálásához. Az 1991-es Human albummal egy meglepő fordulatot véve jóval technikásabb irányba terelte a stílust, s e vonal utolsó lépcsőfokát az eredetileg 1998-ban megjelentetett The Sound Of Perseverance című opusz jelenti.

Az 1995-ös, bődületesen nagy Symbolic album és turné után (de most komolyan, melyik Death lemezre nem lehet minimum a kiváló jelzőt ráaggatni?) Schuldiner elérkezettnek látta az időt az addig mindössze tervben létező Control Denied projekt beindításához. A tagok beszervezésekor került a képbe Shannon Hamm gitáros, aki egyébként e pazar újrakiadás bevezetőjében emlékszik vissza erre az időszakra. Tőle tudhatjuk meg, hogy az ekkoriban készülő dalok közül már ebben a munkaszakaszban kiválogatták azokat, amelyek egy esetleges új Death albumra kerülhettek volna. A pletyka tehát, miszerint a The Sound Of Perseverance-re olyan darabok kerültek volna fel, melyeket a Control Denied egy évvel később kiadott The Fragile Art Of Existence albumához túl gyengének találtak, teljességgel alaptalan.

Időközben a rajongók egyre hangosabban követeltek egy új Death lemezt – aztán már a kiadó is –, Schuldinernek pedig nem kellett kétszer mondani a dolgot. Hamar neki is állt hát, hogy embereket verbuváljon egy új Death albumhoz. Hamm adott volt, dobosra pedig egy házibulin akadtak: a bámulatos tehetségű Richard Christy bármit eljátszott, amit csak Schuldiner próbaként kért tőle, így már csak a basszusgitárosi poszt maradt üresen... De nem sokáig, Steve DiGiorgio basszusfenomén neve adta magát, hiszen Schuldiner már korábban is játszott vele a Humanen. Néhány demót készített is aztán ez a felállás, ám DiGiorgio egyéb elfoglaltságai miatt végül mégsem tudta vállalni a további munkát, így Schuldiner azt a Scott Clendenint kérte fel, akivel a Control Deniedban is játszott. Tehát Chuck ismét az egyik lehető legjobb felállással foghatott neki az új Death műnek, amely végül egyben a csapat hattyúdalát is jelentette.

A nyolc dalt és egy feldolgozást tartalmazó korongon hihetetlenül technikás zenét hallunk, mely éppúgy merít a jazzes improvizációk izgalmas világából, mint az extrém death metal agresszivitásából. Ugyanakkor talán itt, ezeken a vörösbe foglalt dalokon érezni leginkább a klasszikus heavy metal hatását. Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy a lemezt hallva sokakban felmerülhetett a kétely, miszerint ez valójában egy Control Denied lemez, nem pedig Death, holott tüzetesebb odafigyeléssel mindenki számára nyilvánvalóvá kell válnia annak, hogy ez itt nem más, mint a természetes fejlődés következő állomása, mely teljes erejében mutatta meg a világ egyik legjelentősebb death metal csapatát.

Teljesen mindegy, melyik dalt ragadjuk meg, képtelenség gyenge pontra tapintani. Így a nyitó, majd' hét perces Scavenger Of Human Sorrow olyan erős kezdés, amilyet egy efféle lemezhez csak elképzelni lehet. Bámulatosan technikás dobjáték fonódik össze hasonlóan parádés basszusfutamokkal, s minderre feszül rá a két gitáros ihletett játéka. Rendkívül összetett darab, végletekig csiszolt, ám mégsem érezni unalmasnak vagy épp túlzásnak a sok témát, váltást, köszönhetően a gitáros/énekes vezér roppant érzékeny dallamírói vénájának. A gitártémák azonnal rögzülnek az agyban, dúdolhatóak, zeneiek. Csodálatos gitárjátékkal nyit a Bite The Pain, mely egy igen súlyos tétel, hasonlóan mély mondanivalóval, és ha már dalszövegek, e téren számomra a lemez csúcspontja a Story To Tell, ahol azt a tragikus hangulati élt érzem kitüremkedni, ami egyébként is jellemző az összes Schuldiner-alkotásra úgy a Human óta. Persze tény, hogy a Death utolsó négy lemezének legjava pszichológiai témákat boncolgatott, ám erre a korongra mégis jellemző valamiféle végzetszerűség, ami az előzőekből ennyire erősen tán nem világlik ki. „To you I am past / A story to tell / Tell it", szól a dal egyik strófája, amit mind a mai napig hátborzongatónak találok, ismerve Schuldiner későbbi tragikus sorsát.

Az olyan bivalyerős dalokon túl, mint a klipes, sötét Spirit Crusher és az élet leglényegét tökéletesen megfogó Flesh And The Power It Holds, akad olyan kakukktojás is, mint a Voice Of The Soul, mely egy instrumentális tétel, s ez valóban mutat némi hasonlóságot a dallamosabb vonalú Control Denieddal. Bónuszdalként pedig a végére jutott a híres Painkiller feldolgozás, amely eléggé megosztotta a rajongókat, főképp Schuldiner vokalizálása miatt. Természetes folyamat eredményeként Chuck a korai mély hörgésből jóval magasabb tartományba eső, már-már károgó stílusba váltott, mely sokaknak okozott negatív meglepetést. Mindezzel együtt érdemes meghallgatni ezt az átiratot is, mert rengeteget elmond arról, honnan is érkezett Schuldiner, aki egész életében határozottan elutasította a zenei skatulyákat, s a mércét nem stílusok, hanem minőség szerint állította fel.

A Relapse régóta tartozott már ezzel az igényes, papír dísztokkal ellátott kiadvánnyal, és nemcsak a rajongóknak, de magának az idejekorán eltávozott zseninek is. Tényleg érdemes minden igaz rajongónak beszereznie, és nem csak az újragondolt borító és a Jim Morris által újrakevert hangzás miatt, hanem az érdekes információkat és képeket tartalmazó füzet okán is, melyet öröm kézbe venni. Ha pedig mindehhez azt is hozzávesszük, hogy a kiadvány kétlemezes verzióban érhető el, ahol a második korongon 1997-es és 1998-as demók kaptak helyet még Steve DiGiorgio játékával, sőt, némelyik dal instrumentális változatban is hallható (még a vokálokkal ellátott demókon is akadnak érdekességek, mint például tiszta ének Schuldinertől), akkor véleményem szerint nincs helye habozásnak. Ha minden igaz, a soron következő Death mű a Human lesz, melyet a Relapse hasonló módon tervez megjelentetni. Mit is lehetne mindezek után még mondani? Már alig várom!

A Death szintén klasszikus Scream Bloody Gore albumáról itt írtunk.