Shock!

Az alapeset szerint kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, illetve az élet árnyoldalát tekintve létezik a szólásnak egy kevésbé szalonképes változata is. A Def Leppard példája fényesen igazolja, hogy mindez nem általános érvényű: minden idők egyik legsikeresebb rockcsapata az áttörést meghozó Pyromania után már túlélt egy tragédiát Rick Allen csaknem végzetes autóbalesete képében, ám a Hysteriával még erősebben tértek vissza – hogy aztán a lehető legszörnyűségesebb csapás sújtsa őket, ami zenekart csak érhet. A banda ugyanakkor bebizonyította, hogy elpusztíthatatlan, és a huszonöt éve megjelent Adrenalize albummal még a grunge-korszak hajnalán is simán lenyomták a komplett szakmát.

A Def Leppard az 1987-es Hysteria lemezzel felkerült a világ tetejére, pedig ép ésszel úgy tűnt, hogy már a négy évvel korábbi Pyromania eredményei sem fokozhatók. A lemez a vártnál lassabban indult be, de miután áttört, Joe Elliotték előtt tényleg leomlott minden fal, különösen Észak-Amerikában, ahol a Bon Jovi és az épp felfutott Guns N' Roses mellett ők számítottak a rockszíntér leghatalmasabb attrakciójának ezekben az években. Az ötösfogat a turné után úgy határozott: nem engedhetik meg maguknak, hogy megint négy év szünet teljen el az új albumig, így gyorsan neki akartak fogni a folytatásnak.

Csakhogy ismét közbejött valami, amit váratlannak persze nem lehetett nevezni. Steve Clark gitáros alkoholizmusa senki számára nem jelenthetett újdonságot, problémáinak súlyossága azonban ekkorra vált kezelhetetlenné. A helyzet végül odáig fajult, hogy miután Clark több sikertelen elvonó után 1990 derekán ismét visszaesett, a többiek azt mondták: fél év szünetet tartanak, míg összeszedi magát. Mint tudjuk, az ebbéli remények hiúnak bizonyultak: Steve 1991. január 8-án, álmában elhunyt, miután ipari mennyiségű gyógyszerre ivott ipari mennyiségű szeszt. Ekkorra reálisan nézve senki sem gondolhatta a csapatból, hogy az új lemez gyorsan elkészül, ezen a ponton viszont minden bizonytalanná vált.

Pedig a Def Leppard egyébként két tervvel is rendelkezett a folytatásra. Az egyik ezek közül egy korábban befejezett, de megfelelően sosem véglegesített dalokból álló kollekció lett volna, amely áthidalja az űrt a következő rendes sorlemezig. Emellett további turnékat terveztek, a Hysteria ugyanis még mindig folyamatosan ott csücsült a Billboard Top 200-as listáján. A másik elképzelésben pedig egy hagyományos új sorlemez szerepelt, és a négyesre fogyatkozott csapat végül emellett döntött, miután magukhoz tértek a sokkból, mert úgy érezték: mind saját ép elméjük, mind a zenekar túlélése érdekében gyorsan össze kell szedniük magukat.

Ezen a ponton ugyanakkor újabb nehézséggel kellett szembenézniük: az előző három lemez producere, a banda áttörésében kulcsszerepet játszó Robert John „Mutt" Lange producer némi alapozás után, még a demózási fázisban közölte velük, hogy ezúttal nem szeretné zenei rendezőként igazgatni a munkálatokat. Mondani sem kell, a zenekart először sokkolta a producer bejelentése – egy ideig konkrétan fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek magukkal. Rick Savage: „A Hysteria megjelenése után nagyon sokáig turnéztunk, és csodálatos idők voltak azok, de nagyon kifacsarták a zenekart. Elkezdtük írni a dalokat, de egy idő után észrevettük, hogy Mutt valahogy... nem akarom azt mondani, hogy kiveszett belőle a szenvedély, de szerintem akkorra már belefáradt abba, hogy minden egyes zenekar minden egyes tagjával külön kell foglalkoznia, pedig épp ez jelentette az egyik fő erősségét. Emlékszem, már a dalszerzés korai fázisában elkezdtünk dolgozni a Tonighton, ami még a Hysteria idején született, amikor közölte: srácok, inkább Mike Shipley-vel kellene megcsinálnotok a lemezt. Ekkor vált számunkra egyértelművé, hogy nem kívánja olyan szinten felvállalni producerként az albumot, mint az előzőeket. Ehelyett azt mondta: ti is tudjátok, hogy mit kellene csinálnotok, felejtsétek el a Hysteriát, és készítsetek inkább egy olyan albumot, mint a Guns N' Roses. Nekünk viszont fogalmunk sem volt róla, hogyan kellene hozzáfognunk ehhez, egyszerűen nem jött volna természetesen a dolog. Igazából baromi könnyű beleragadni a mókuskerékbe, ha sikeres vagy: még ha maguk a dalok mások, akkor is rendelkezésedre áll egy formula mind a dalszerzéshez, mind a felvételekhez. És ezektől a beidegződésektől baromi nehéz elszakadni."

Ebben a helyzetben viszont rákényszerültek, és ahogy teltek a hetek a stúdióban Mike Shipley-vel, aki az előző három albumon hangmérnökként dolgozott Lange mellett, az emberileg teljesen maga alatt lévő csapat rádöbbent: talán nem is akkora gond Mutt távozása, mint amilyennek elsőre tűnt. Lange egyébként nem tűnt el teljesen a képből, executive producerként felügyelte a munkálatokat. „Ha már úgy alakultak a dolgok, hogy Mutt nem vállalta producerként a munkálatokat, el is akartunk távolodni az ő módszereitől", idézte fel később Phil Collen. „Mutt hangszerelési ötletei, zenei megoldásai azonnal megismerhetők, és éppen emiatt például Bryan Adams 1991-es Waking Up The Neighbours albuma, amit vele vett fel, pont olyan, mint egy Def Leppard-lemez, amin nem Joe Elliott, hanem Bryan énekel. Túl sok zenekar vette le a Hysteria hangzását, gondolok itt Adams mellett például a Wingerre is, és ez egy kicsit sematikussá vált mára."

A csapat persze most sem kapkodott különösebben, és válogatni is bőségesen tudtak az elmúlt években rögzített demók és egyéb stádiumban lévő felvételek között. Az albumra felkerülő tíz dalból hatban még Clark keze is benne volt szerzőként, de a gitáros által feljátszott témákat végül nem emeltek át a lemezre, minden gitárrészt Collen játszott fel. Ami saját bevallása szerint nehezebb feladat volt, mint előzetesen hitte volna: „Életem legfurcsább élményének bizonyult Steve-et pótolni a felvételek során. Olyan volt, mintha egy kísértettel társalognék, miután felnyomtam a saját részeimet, és elkezdtem megtanulni az övéit, pontosan úgy, ahogy ő játszotta ezeket. Így aztán hiába nem játszott végül a lemezen, rajtam keresztül valahogy mégis rajta volt, bár van ebben némi skizofrénia is... A személyisége mindenképpen átjött a témákon." Mindez különösen annál a hosszú, epikus számnál okozott érzelmi hullámvasutat Philnek, amelyet még Clarkkal közösen kezdtek írni, végül azonban White Lightning címmel a gitáros emlékdala lett.

A furcsa hangulat persze a többieket sem kímélte. Savage: „Steve halála után gyakorlatilag mind egyfajta kábulatban lebegtünk, teljesen lezsibbadtunk. Onnantól kezdve semmi sem lehetett ugyanolyan, mint előtte: fáradtak voltunk, sokkolt minket Steve elvesztése, és fogalmunk sem volt, milyen albumot kellene készítenünk. Totálisan összezavarodtunk. A mai napig olyan, mintha alvajáróként készítettük volna a lemezt." Ebből a szempontból szerencsének bizonyult, hogy nem kellett kapkodniuk, bár érdemes megjegyezni, hogy a Def Leppard még az egészen régen készre csiszolt számokkal is megint lehetetlenül sokat dolgozott a stúdióban. Három dal, a Stand Up (Kick Love Into Motion), az említett Tonight és a Tear It Down már a Hysteria periódusában megszületett. Az első végül azért nem került fel a '87-es albumra, mert a csapat megítélése szerint túlságosan is közel állt az akkori címadóhoz, a középsőt kislemez B-oldalnak szánták, de végül valami miatt másként alakult, az utolsó viszont meg is jelent az Animal single brit kiadásán. Utóbbit természetesen újravették az albumra, a Tonight gitárrészeivel pedig konkrétan még további fél éven át variáltak, mire sikerült véglegesíteni.

A banda korábban már megtapasztalta, hogy saját maximalizmusuk néha igencsak megnehezíti a dolgukat például a koncerteken, így ebből a szempontból egyszerűsíteni akartak, de mindez tehát csak módjával jött össze. Collen: „Amikor a Hysteriára felvettük a Love Bitest, igazából sosem voltunk mindannyian együtt ugyanabban a helyiségben. Mind énekeltünk benne, de a háttérvokálok többségét Mutt nyomta fel, aki egészen fantasztikus énekes. Aztán kijött a lemez, a Love Bites felkerült a listák első helyére, de egyszerűen annyira nehéz lett volna egyszerre nyomni a gitártémákat azokkal a vokálokkal, hogy soha nem tudtuk volna albumváltozatban eljátszani élőben. Mindenféle hibrid megoldással kellett előrukkolnunk. Ha például valahol nyolc gitársáv szólt, ki kellett választani a legmeghatározóbbakat, és azokat összerakni egyfajta kollázzsá, és a vokálokra is ugyanez állt. Emlékszem, két napon át kísérleteztünk a stúdióban csak azzal az egy nótával, hogy megfelelően gatyába rázzuk és összegyakoroljuk a koncertekre..."

Mindez persze ezen a ponton másodlagosnak bizonyult. Elliott: „A legtöbb bandának gyorsan be kell fejeznie a felvételeket és ki kell adnia a lemezt. Amennyiben valami hibát találnak az utolsó pillanatban, már nem javíthatják ki. Mi megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy nem sürgetjük egy nóta befejezését, még akkor sem, ha emiatt a lemez esetleg három hónapot késik. Ha úgy érezzük, hogy a dal még nem érett meg és tudnánk rajta javítani, akkor megtesszük. Együtt kell élni és lélegezni az albummal. Inkább késsen egy kicsit a megjelenés, mintsem olyasmit adjunk ki a kezeink közül, amivel nem vagyunk teljesen elégedettek, hiszen a lemezek megjelenési időpontja végső soron csak egy dátum. Nekünk a High'N'Dry óta nem volt határidős munkánk. A kiadó elégedett a munkánk minőségével és az eladott lemezek számával, úgyhogy azt mondják, hogy nyugodtan csináljunk, amit akarunk."

A munka idegőrlő voltát persze valamivel azért oldani kellett, így az album nyitószáma például puszta bohóckodásból született, méghozzá a The Simpsons epizódjainak hatására. Joe: „A Let's Get Rocked volt az utolsó dal, ami összeállt a lemezhez, és magunkhoz képest nagyon gyorsan, két hét alatt összeraktuk és felvettük. Defleppardosan szólt, de a versszakoknak van egy kis Prince-hangulata mind az ütemét, mind a hangszerelését tekintve. Meggyőződésem, hogy amennyiben például Prince nyomna egy ilyen fehér funknótát, mindenki tök másként állna hozzá, és ez a példa még csak nem is annyira elképzelhetetlen. A White Lightning jelentette a mi lelki megtisztulásunkat Steve halála után, és emellett szükségünk volt egy kis humorra is az albumon, kicsit oldani kellett azt a feszült atmoszférát. Menekültünk, az az igazság. És mivel minden nap este hat körül ettünk, amikor a tévében éppen a Simpson család ment, valahogy adta magát, hogy ebben a formában engedjük ki magunkból a gőzt. Lehet, hogy nem jelölnek érte Grammyre, de azért szórakoztató..."

Az Adrenalize címet kapott album végül 1991 őszére készült el, a csapat pedig elérkezettnek látta az időt, hogy elkezdjenek meghallgatásokat tartani a potenciális gitárosjelöltek számára. Amennyiben hinni lehet a korabeli információknak, ebben a körben négy komoly jelöltjük volt: Vivian Campbell, John Sykes, Gary Hoey és Adrian Smith. Utóbbi már csak azért is pikáns választásnak bizonyult volna, mert annak idején Collen is felvételizett az Iron Maidenbe, amikor viszont ő kapta meg az állást. Viszont a befutó végül mégis Campbell lett, aki a Leppardhoz hasonlóan, a Sweet Savage révén maga is NWOBHM-veteránnak számított, majd a DIO-val szerzett magának igazi nevet, később pedig a szakma csúcsait is megjárta a Whitesnake 1987-es turnéfelállásának egyik oszlopaként. Vivian ekkoriban éppen Lou Gramm-mel közös bandája, a Shadow King felfuttatásán dolgozott, ám a motor nem nagyon akart beindulni, így amikor a Leppardtól igenlő választ kapott, gyakorlatilag egyből lelécelt a másik formációból.

Collen egy interjúban tréfásan megjegyezte, hogy a közismerten futballmániákus zenekar csakis azért döntött Vivian mellett, mert a gitáros amellett, hogy technikailag tökéletes játékos, zseniális dalszerző és remek énekes, még kiváló focista is. A végső szempont persze aligha ez lehetett, de tény, hogy a Def Leppardban Campbellnek lényegesen kevesebb terepe nyílt gitárosként kibontakozni, mint akármelyik korábbi bandájában, és Phil szerint mindez akárkire igaz lett volna: „Ugyanúgy a Def Leppard hangzása maradt volna a megszólalásunk, ha történetesen mondjuk Adrian Smith kerül be hozzánk. Sokan kérdezték, mit változtatott Vivian a hangzásunkon, de igazából elsősorban a gyilkos vokálokat említeném. Szerintem az meghatározóbb volt nála, mint amit gitárilag hozzátett a csapathoz." „A Def Leppard nagyban eltér a DIO-tól, a Whitesnake-től vagy a többi korábbi zenekaromtól, ez ugyanis egy tényleges zenekar", mondta évekkel később maga Campbell. „Öt ember, nem pedig a kulcsot folyamatosan egymásnak adó zenészek sora. A Whitesnake-ben például mára több mint ötven zenész fordult meg, ami egyenesen nevetséges, és a DIO-ban is egy rakás gitáros, dobos, basszer meg billentyűs játszott, miután elmentem. A Def Leppardban viszont a mai napig Steve Clark gitározna, ha élne."

Az Adrenalize végül 1992. március 31-én jelent meg. Az albumot a maga idejében a legtöbb lap azzal fogadta, hogy voltaképpen a Hysteria folytatása – ebben a tekintetben egyébként nincs nagyon mit vitázni, stílusát és hangulatát tekintve a két lemez mindenképpen testvéri viszonyban áll. Viszont ezzel együtt sem nevezném őket egyformának. Lehet, hogy csak egy hangyányival, de a '92-es lemezt mindig is direktebbnek, kicsit talán egységesebbnek is éreztem közvetlen elődjénél. Mindebben persze az is benne lehet, hogy a Leppard által '83-ban szabadalmaztatott, majd '87-ben továbbfejlesztett megoldások ekkorra zenekarok százai által szétcincált és újrafeldolgozott panelek lettek, így az Adrenalize már nem hathatott olyan izgalmasnak, kísérletezőnek, mint a két korábbi album legprogresszívebb pillanatai. Mert bizony ezt sincs értelme vitatni: a Billy's Got A Gun, a Rocket, a Gods Of War, de még akár a Pour Some Sugar On Me is elképesztően előremutatónak számított a maga idejében. Ami ugyanakkor a dalok színvonalát illeti, ez az anyag is maximális pontszámot érdemel, megszólalását tekintve pedig épp annyival jobb a Hysteriánál, amennyit a köztes fél évtizedben fejlődött a stúdiótechnika.

A nyitó Let's Get Rocked esetében egyáltalán nem hülyeség Joe Prince-párhuzama: a szimpla, ám a megavokálok és a csilivili atomhangzás miatt már-már valószínűtlenül monumentális, himnikus refrént felvezető verzék valóban kissé prince-esen funkosak, sőt, Elliott előadásmódja is ilyen – már amennyire persze az ilyesmi összefér a Def Lepparddal. A „let's get the rock outta here" sorért és társaiért valóban nem érdemel dicséretet a csapat, de a szám ettől még emblematikus Leppard-sláger, amely ismét egy komplett új rajongói réteget hozott a bandának. A Make Love Like A Man pontosan ugyanez az iskola: nagy terű, szellősnek ható, valójában azonban igazi szőnyegként egymásra rétegelt gitártémák húznak előre Rick Allen védjegyszerű elektromos dobjainak hátán, a refrént pedig már a második körben zengi az ember a csapattal. A kettő közé ékelődő Heaven Is pedig amolyan laza, autóvezetős nóta, száz százalékig pozitív és életigenlő – pikáns módon nekem mindig Bryan Adams jutott róla eszembe, aki ugye Mutt-tal karöltve gyakorlatilag tényleg egy az egyben levette a Leppard-hangzást a pár hónappal korábban kiadott Waking Up The Neighboursön.

A döngicsélő, dús vokálokkal induló Tonight a lemez első power-balladája. A Def Leppard mindig is nagyon érezte az ilyesmit, ennek a dalnak is egészen zseniális a hangszerelése, és nyilván az énekharmóniáknak sem nagyon akad párja – a bridge és a kórus kiirthatatlan, igazi mestermű. Viszont ha csak egy számot mondhatok, amely miatt ez a lemez örökérvényű, hát az bizonyosan Clark emlékdala, a hétperces White Lightning, ami nemcsak az Adrenalize csúcspontja, de egyben a banda valaha írt három-négy legjobb száma között is simán ott van. A Collen clarkos futamaiból kibontakozó, áradó főtémára épülő, tényleg epikus megközelítésű dal igazi zsenialitása abban rejlik, ahogy összefésülték benne a drámai zenei alapokat Elliott szinte beszéd-szerű verzéivel és az énekessel felelgető libabőrös vokálokkal. „It's a no-win situation, and there's no way out / And no one will ever hear you scream and shout" – összegzi Steve reménytelen harcát az alkoholizmussal Joe, a hatalmas refrén pedig tényleg a sztratoszférába emeli a számot. Collen gitárilag tényleg minden fájdalmát belepakolta ebbe a dalba, hatalmasakat játszik – méltóbb megemlékezést szegény Steamin' sem kívánhatott volna magának. (Itt jegyezném meg, hogy a Tesla '91-es Psychotic Supperén szintén kapott egy hasonlóan briliáns emlékszámot a Song & Emotion képében.)

A White Lightning súlya és komorsága után mindenképpen jól oldja a hangulatot a Stand Up (Kick Love Into Motion), amely valóban közeli rokona a Hysteriának, szóval jó döntés, hogy a '87-es albumról lemaradt. Romantikus hangulatban fogant, finom félballada ez is, a Tonight testvére, bár annál egy fokkal lendületesebbre vették – a csilingelő gitárok és a hatalmas vokálok mindenesetre ismét feledhetetlenek, nálam mindig is hatalmas kedvenc volt. Akárcsak a Personal Property, amely az album kevésbé ismert pillanatai közé tartozik, viszont ezzel együtt is minden benne van, amitől ez a csapat ekkorára tudott nőni, a kórus megint már-már valószínűtlenül gigantikus. És ugyan az ember egy tízszámos rocklemezen alapesetben túlzásnak érezne három balladát, a Have You Ever Needed Someone So Bad megint annyira erős, hogy még így sem tudok belekötni. Míg a Stand Upnál a Hysteria, ennél a Love Bites kísért érzés szintjén, és a két líra lazán egy kategóriában is játszik, a dallamok és a hangszerelés egyaránt iskolaszerű. Ezt a refrént sem nagyon lehet elfelejteni, ha valaha meghallottad...

A lemez végére két direktebb darabot hagytak, az I Wanna Touch U jellegzetesen szellős-tapsoltatós-arénaénekeltetős rockhimnuszát – nyilván kitalálod, erős-e a refrénje vagy sem –, a korábbról kislemez B-oldalról már ismert Tear It Down pedig az album leghúzósabb darabja. Itt még a makulátlanra suvickolt leopárdbunda alól is kiviláglik az egykori NWOBHM-banda fésületlensége a gőzgépként dohogó tempóknak és a karcosabb ritmusgitároknak köszönhetően. Rock'n'roll defleppardosan, újabb bombakórussal... A japán verzióra ezek mellé még két további dal került, a később a Make Love Like A Man maxi B-oldalán is elsütött, majd később egy átdolgozott változatban a Retro Active gyűjteményen megint kihozott Miss You In A Heartbeat ballada – ezt 1991-ben már Paul Rodgersnek is odaadta Collen, ami abból a szempontból kevésbé érthető, hogy a dal briliáns. Elliot She's So Toughjáról, amely szintén helyet kapott a Retro Active-en, már nem tudnám elmondani ugyanezt, ez inkább tényleg csak egy jó átlagos Leppard-nóta.

Hangzatos, csak éppen valótlan lenne azt állítani, hogy a Seattle felől fújó, új zeneipari szelek közepette senki sem tudta, mire számíthat a Def Leppard az Adrenalize-zal. Tény, hogy a Nirvana áttörése már megtörtént, és a Pearl Jam nevét is nagyban tanulgatta a világ, viszont ekkor még nem esett le mindenkinek, hogy az új mozgalom felfutása hosszabb távon egyben a teljes '80-as évek-beli rockszíntér kisöprését is jelenti majd. Pláne, hogy a Nevermind is csak a Guns N' Roses Use Your Illusion I-II lemezei, illetve a Metallica fekete albuma mellé sorolt oda aktuális szenzációként. Így aztán valójában a papírforma következett be, amikor az Adrenalize hatalmas, több mint 380 ezer példányos első heti eladással azonnal a Billboard Top 200 élén nyitott, leszorítva onnan Bruce Springsteen kettős albumát, a Human Touchot és a Lucky Townt – és aztán összesen öt héten át az élen is maradt, méghozzá megszakítás nélkül. Nagy-Britanniában szintén lazán hozták az első helyet az albummal. Innentől fogva egyetlen kérdés sem merülhetett fel azt illetően, változott-e bármit is a Def Leppard státusza.

A banda egyből bedobta Campbellt a mélyvízbe a legendás londoni Freddie Mercury-emlékkoncerten az év áprilisában, habár ezen a rangos eseményen még meglehetősen rozsdás formát mutattak, és saját bevallásuk szerint soha életükben nem játszottak még olyan rosszul, mint akkor. Mindenesetre a rendes turnén már nyoma sem volt formán kívüliségnek, és a csapat iránti igényt jól mutatta, hogy innentől fogva gyakorlatilag 1993 második feléig meg sem álltak, és Észak-Amerikában, illetve Európában két teljes turnékört is nyomtak az album kapcsán. A szokásosan látványos, nagy látványosságokkal kísért koncerteken mindenki megbizonyosodhatott róla, hogy Clark halála nem ölte ki a spirituszt a csapatból, Campbell pedig minden tekintetben tökéletesen beilleszkedett hozzájuk. Collen: „Steve-vel rengeteget kísérleteztünk a Hysteria munkálatai során, így nagyon sokat tanultunk. Folyamatosan együtt voltunk, aprólékosan dolgoztunk a gitárrészeken. Így mire eljutottunk az új albumig, már pontosan tudtam, mit kell csinálnom. Ami a koncerteket illeti, az adott részt mindig az nyomta, akinek a keze alatt jobban szólalt meg. Sosem versenyeztünk, és nem volt olyan sem, hogy van egy szólógitáros, meg mellette egy ritmusgitáros. Inkább egységben, tényleg zenekari hangzást kialakítva dolgoztunk, és ebben a tekintetben Viviannel sem változott a munkamódszerünk. Ha a lemezen szól egyszerre mondjuk nyolc gitársáv, abból csak három-négy van nagyon előtérben, a többi inkább csak az atmoszférához járul hozzá. Így ki kell választani a legfontosabb elemeket, és megfelelően összekombinálni őket, aztán leosztani két gitárra. Mankósávokat például sosem használtunk a koncerteken, mert a stúdióban annyit csalunk, hogy élőben mindig a teljes ellentétére törekedtünk. Ha élőben játszol, az legyen tényleg élő..."

A lemezről eközben hat kislemezsiker (sorrendben a Let's Get Rocked, a Make Love Like A Man, a Have You Ever Needed Someone So Bad, a Stand Up, a Heaven Is és a Tonight) került ki, amelyek közül a Let's Get Rocked Nagy-Britanniában egyenesen a banda történetének legmagasabbra jutott dala lett a maga második helyével, de az Egyesült Államokban is felkapaszkodtak vele a tizenötödik pozícióig. A lemez legerősebben teljesítő listás számának azonban ismét egy ballada bizonyult, amely Amerikában a tizenkettedik helyre került. Elliott: „A Have You Ever Needed Someone So Bad szerintem a legjobb lassú dalaink egyike, én például jobban is szeretem a Love Bitesnál. Utóbbi valamiért magasabbra mászott a listákon, Amerikában első lett, de a Have You Ever Needed kislemezből igazából ezzel együtt is több fogyott."

A csapat egy pillanatnyi szünetet sem tartott: miközben ezerrel pörgött körülöttük minden, még a korábban tervezett, régi dalokat rejtő speciális kiadványt is kihozták 1993 októberében, kislemezes felvezetésként a Two Steps Behind balladával, amelynek akusztikus változata ismét hatalmas sikernek bizonyult az év nyarán Az utolsó akcióhős egyik betétdalaként. A Retro Active nyersebb, direktebb megközelítésén ugyanakkor már hallatszott, hogy az ekkorra mindent átalakító zeneipari forradalom a Def Leppardot sem hagyta érintetlenül. Joe: „Az Adrenalize pontosan olyan lett, mint amit mindenki várt tőlünk, és kiválóan működött is. Lenyomtuk Springsteent az első helyről, aztán öt hétig vezettük a listát – a '90-es években talán egy tucat előadónak, ha sikerült véghezvinnie ilyen bravúrt. A lemez baromi jól fogyott, hiszen a grunge igazából csak úgy '92 végére, '93 elejére vert igazán gyökeret. Olyan volt ez, mint 1979-ben, a punk felemelkedése idején, amikor már kijött a Sex Pistols lemeze, és a The Clash is a világuralom felé haladt, a legjobban mégis a Supertramp Breakfast In America albuma fogyott. Magánrepülővel turnéztunk az Államokban, a lemezből pedig milliókat adtunk el – vagyis beütött a grunge, de mi csak annyit kérdeztünk: na és? Viszont pont esedékes volt kicsit másfelé elvinni a hangzásunkat, és ha más nem is, hát a grunge megadta ehhez a kezdőlökést."

Az Adrenalize végül háromszoros platinalemez lett az Egyesült Államokban, Japánban és olyan, lemezértékesítési szempontból egyre jelentősebbé váló területeken pedig, mint például a dél-amerikai országok, még a Hysteriánál is jobban fogyott. Az album világszerte összesen végül mintegy 7 millió példányban kelt el – beszédes, hogy ennek csaknem felét aztán a speciális Retro-Active-ből is eladták, vagyis a banda megőrizte pozícióit a hagyományos rockcsapatok számára nehéz időkben is. Noha a látszat szerint nem volt sok félnivalójuk, végül még így is kibekkelték a grunge-érát, és az 1995-ös karácsonyi piacra kihozott Vault: The Very Best Of Def Leppard kollekcióval újabb brutális, sokmilliós eladásokat produkáltak. Az 1996 tavaszán kihozott Slang lemez ugyanakkor náluk is megtörte az ívet. Campbell: „A grunge épp akkortájt ütött be, amikor az Adrenalize kijött, szóval valahol már azzal a lemezzel is az árral szemben úsztunk, mire pedig eljutottunk a következő rendes lemezig, a Slangig, már nagyon furcsa idők jártak. Nem is igazán tudtuk, mit csináljunk, vagy mit csinálhatunk. Egy dolog tűnt csak biztosnak: hogy a lemez nem lehet igazán Def Leppard-ízű, mert keresztre feszítenek, ha egy hatalmas harmóniavokálokkal teli, dús hangzású albumot készítünk. Emellett akkoriban jutottunk el magánéletileg is oda, hogy mindenkit elkezdtek foglalkoztatni a felnőttkor tényleges problémái: a halálesetek, a válások... Sav apja a stúdiózás első napján hunyt el, Joe és Phil pedig éppen váltak. Ilyen légkörben készült az album, és emiatt nyilvánvaló volt, hogy nem lesz rajta újabb Let's Get Rocked. Én egyébként a mai napig szeretem azt a sötétebb lemezt, legyen szó a hangzásáról, a technológiai megoldásokról vagy bármiről."

A zeneileg és hangzásilag is földközelibbre vett Slang a maga borongósabb, modernebb megközelítésével szerintem nagyon is jó album, amit a zenekar ma is simán kitehet a kirakatba, de tény, hogy a közönség nem ezt várta tőlük. Ők ugyanakkor a mai napig felvállalják a lemezt. Collen: „A Hysteria meg az Adrenalize nagyon hasonlóan szólt, aztán jött a grunge, ami tulajdonképpen Amerika punkmozgalma volt. Láttuk, hogy a robbanás teljesen helyénvaló okokból történt, és megláttuk a lehetőséget is benne arra, hogy elkezdjünk kicsit másképp közelíteni a dolgokhoz. Viszont sem a rajongóknak, sem a zeneiparnak nem jött be ez az irányváltás." Elliott: „Igazából mindannyian tudtuk, hogy a Slang kereskedelmi öngyilkosságot jelent, de elégedettek voltunk a lemezzel. Nem a pénzért készítettük, arra ugyanis nem volt szükségünk. Kicsit ki akartunk bújni a bőrünkből, meg akartuk mutatni egy másik oldalunkat is. Egyszer minden zenekar eljut erre a pontra. A KISS-nek is ott volt például a The Elder lemeze, de a Slanggel ellentétben az például egy pocsék album."

A Def Leppard az 1999-es Euphoriával végül vissza is táncolt a klasszikus hangzásvilághoz, de a zenekar aranykora már soha többé nem tért vissza – ma is arénacsapatnak számítanak, mint régi nagy sztárbanda, de nem kérdés, hogy legnagyobb korszakuk igazi záróakkordját az Adrenalize jelentette. Érdekes ugyanakkor, hogy a huszonöt éve kiadott lemezről a bandán belül is megoszlanak a vélemények. Collen: „Szerintem az Adrenalize igazából tökösebb lemez, mint a Hysteria volt, mert erőteljesebbek rajta a gitárok. De maguk a dalok is lényegretörőbbek, velősebbek. Sokkal homogénebb lemez a Hysteriánál, ami így utólag kicsit túl kísérletezősnek tűnik számomra." Savage: „Így visszatekintve biztosan nem az Adrenalize a kedvenc albumom. Megpróbáltuk vele felülmúlni a Hysteriát, ami hiba volt... Ott zajlott körülöttünk minden szarság, és mivel Steve meghalt, négyesben raktuk össze a lemezt, ami aztán végül nem is tudom, milyen lett. Valahogy rossz forrásból született... Mind a motivációink, mind az érzéseink vegyesek voltak a lemez készítési körülményei miatt. Így hiába lett végül kereskedelmi szempontból nagyon sikeres az album, nem igazán tudok rá jó szívvel visszaemlékezni."

Nem kérdés, hogy az Adrenalize jelentősége szerényebb a '80-as évek amerikai rockhangzása szempontjából alapvető Pyromaniához és minden idők egyik legsikeresebb rocklemezéhez, a Hysteriához képest, a dalok minősége tekintetében azonban méltó harmadik felvonás volt a csapat központi trilógiájában. Bevallom, nem nagyon tudnék egyértelmű favoritot választani a három lemez közül – nálam igazából így, együtt örök kedvencek.