Shock!

Érdekes, hogy ezt a felkérést annak ellenére is megkaptam szerkesztőnktől, hogy szerinte „az 1987-es Dream Evilt még vitte a lendület, de végül mind zenei színvonalában, mind anyagi eredményeiben messze elmaradt az elődöktől". Persze lehet, hogy valamikor beszéltünk róla, mekkora kedvenc nálam – természetesen három elődjével együtt – a most harmincöt évessé érő, a klasszikus DIO-korszak utolsó állomását jelentő lemez. Na meg persze nem feltétlenül kell, hogy ebben a rovatban közmegegyezéses alapművek foglaljanak helyet – igaz, a szóban forgó album már csak megjelenésének évszáma miatt is annak kell, hogy számítson, tekintve hogy mind a zenekar, mind a műfaj ekkoriban élte abszolút csúcskorszakát.

Valahol talán még ma is megvannak azok az unokatesómtól megörökölt 1988-as német Hammerek, amelyekben a sokoldalas pólóhirdetések között előkelő helyet foglaltak el a DIO- és konkrétan Dream Evil-minták az Among The Living-, Appetite-, Scream Bloody Gore-, The Legacy-, satöbbi-nyomásúak között. Nem kérdés tehát, hogy bármi, ami annak az időszaknak a terméke egy nagynevű előadótól, az klasszikus, még ha megítélése vegyes is.

Tehát még egyszer: „a Dream Evilt még vitte a lendület". Ez kétségtelenül igaz, hiszen a nagykiadói politika „addig kell ütni a vasat, amíg meleg" elve alapján biztosan nem sajnálták a pénzt stúdióidőre, producerekre, artworkre, promócióra, turnéra, amire csak kellett. És 1987 tényleg csúcsév volt, simán belefért a kötségvetésbe egy esetleges bukta – de amennyire tudom, a lemez azért többé-kevésbé sikeres volt, talán nemcsak a lendület, hanem valamennyire a dalok miatt is, hiszen ezek nem kérdés, hogy jók. Igaz, itt már nélkülözni kellett Vivian Campbell szerzői vénáját és sziporkázó játékát, de azért a helyére leszerződtetett Craig Goldy sem volt akárki, elvégre a Giuffria zenekar két lemeze már akkor igazi gyöngyszemnek számított AOR-körökben (hát még ma, a Del Vecchio-futószalag fénykorából visszatekintve!). A ritmusszekció ugyebár maradt, Jimmy Bain basszusa és Vinny Appice dobolása révén tehát továbbra is megvolt a zene húzása, komoly változást jelentett viszont Claude Schnell billentyűinek előtérbe kerülése, amely tendencia már a két évvel korábbi Sacred Hearton is érződött valamennyire, de ott még csak színesítő elemként. '87-re viszont kimondottan domináns lett ez a hangszerelés.

Kérdés persze, hogy Goldy hozta-e magával a hatást vagy a korszellem (ne feledjük, 1987 a „nyálas" hajbandák aranykora is volt), esetleg a kettő együtt érvényesült, ezzel együtt nem mondanám, hogy a kelleténél AOR-osabb vagy „nem eléggé kemény", ami itt hallható, mert továbbra is nagyon heavy metal az egész. Elvégre Appice odaver és pörget jellegzetes stílusában, Goldy riffjei is erőteljesek, viszont a DIO zenei világában már a Rainbow-időktől jelen lévő misztikumhoz nagyon sokat hozzá is tesz ez a „lágyabb" hangzás és ahogy mondani szokás: a változatosság gyönyörködtet. Személy szerint hozzám az első négy DIO-lemez közül pont a Holy Diver és ez jutott el utoljára – együtt, egy kazettára pénzért másolva (a The Last In Line / Sacred Heart páros a már említett unokatesótól jött ugyanígy nem sokkal ezelőtt, de az „pro bono", kölcsönbe) – a két album zeneiségének egy tőről fakadó jellege, mégis erős kontrasztja tehát magától értetődően meghatározónak bizonyult az évek során a zenei ízlésemet illetően.

Hozzáteszem, a legeslegelső DIO-szám, amit hallottam, a Hear'N'Aid válogatás Hungry For Heaven koncertfelvétele volt – a Sacred Heartról származó, már a finomabb húrokat pengető dal rögtön elvarázsolt és nagy hatással volt rám Ronnie elegáns konferálási stílusa is, melyet később szerencsére többször élőben is volt szerencsém megtapasztalni. Pár éve még a nálunk teljesen ismeretlen, Vision Quest című filmet is előtúrtam valami orosz torrentről, csak mert ez a szám is szerepel a betétdalok között, illetve az említett konferanszban említi meg Ronnie (megrögzött 80s coming of age rajongóknak amúgy megér egy misét maga a film is, de azért nem véletlenül nem lett akkora kult, mint a Footloose vagy a Meglógtam a Ferrarival). És ha már a filmeknél tartunk, ekkoriban más alkotáshoz is szállított dalt a DIO: a Vasmadarak (Iron Eagle) betétdalai közé a Hide In The Rainbow került be (hogy aztán az 1992-es Diamonds válogatáson, majd több évtizedes kallódás után éppen a Dream Evil deluxe újrakiadásán bukkanjon fel ismét). A Sacred Heart turnéja pedig, amelyen a fentebb említett Hungry For Heaven felvétel készült, az addigi legnagyobb szabású DIO-koncertsorozat volt, és Goldyt már itt csatasorba kellett állítani, mert Campbell menet közben ...khm, került ki a bandából (a teljes sztorit lásd a fentebb említett és linkelt The Last In Line klasszikban). Visszatekintve kimondottan meglepő lehet, hogy a túráról csak egy EP és nem teljes koncertlemez készült.

Persze az Intermission című kiadvány nevéhez híven két lemez közötti időszakot volt hivatott áthidalni, és magát a cserét akarták vele dokumentálni, egyszersmind legitimizálni. Utóbbit erősítette az a húzás, hogy egy új, immár Craiggel felvett dalt is rátettek Time To Burn címmel, rossz nyelvek szerint pedig a még Vivvel készült élő felvételekre is rá kellett játszania némi ritmusgitárt. Talán így nem is annyira baj, hogy nem hosszabb anyagot hoztak ki, ahogy az akkoriban szokás volt, de az is igaz, hogy 1986-ban VHS-en azért kijött egy Sacred Heart – The Video című hivatalos koncertfelvétel. Ez természetesen DVD-n is megjelent később, tehát bárki bátran csekkolhatja ma is, mekkora volt a zenekar a '80-as évek közepén, és mennyire jól nyomták Viv nélkül is. A turnéról hazatérve, összeszokottan, friss ötletekkel a tarsolyban és persze nyilván némi kiadói presszió alatt pedig rá lehetett fordulni az új albumra, amely 1987 júliusában meg is jelent végül. Közben a nem kicsit munkamániás Ronnie-nak mindeközben még belefért a fentebb már említett Hear'N'Aid projekt összegründolása, amely tulajdonképpen a Live Aid és a We Are The World rockmegfelelője volt, és szintén megemlékeztünk róla a fentebb hivatkozott cikkben. Könnyen elképzelhető, hogy Ronnie és új gitárosa itt találtak emberileg-szakmailag igazán egymásra, ami miatt Goldy végül még egy másik ígéretes projektet is visszamondott – és valljuk be, jobb is, hogy inkább Tony MacAlpine, nem pedig ő csatlakozott a Tommy Aldridge-Rob Rock-Rudy Sarzo trióhoz, tekintve, hogy a M.A.R.S. név sokkal jobban hangzik, mint a G.A.R.S. (valami apropót a Project Driver lemezre is fogunk találni egyszer).

1987 nyarán tehát végre kijött az új DIO-album. A fentebb taglalt zenei változások jegyében, rögtön az elején egy „üres" billentyűtémával indít a Night People, a gyors téma és harapós riff alá pedig egy elegáns szőnyeg kúszik be, és azonnal világossá válik, hogy itt most ugyanarra, mégis valami másra számíthat majd a hallgató. A misztikumot már a második, címadó dalban csúcsra járatják, ez szerintem minden idők leghatásosabb DIO-szerzeményei között foglal helyet, igazi mestermű Rainbow-ízű riffjével, menetelős tempójával és azonnal ragadó refrénjével – még a végén a „gonosz" énekeffekt sem (nagyon) nevetséges. Érthető, hogy Goldy 2000-es évek eleji visszatérése után újra be-bekerült a koncertműsorba, a Sunset Supermannel egyetemben, amely a nyitáshoz hasonlóan gyors tétel, viszont ehhez később tényleg kevésnek bizonyult Simon Wright, ugyanis Appice pörgetései itt meghatározóak, akárcsak Jimmy Bain basszusa. Ha pedig esetleg az embernek olyan érzése kezdene támadni, hogy némi progresszív behatás is érte a zenekart a dalszerzés során, legkésőbb az All The Fools Sailed Away-nél leesik a tantusz, hogy tényleg, ez most merőben más: ez a The Sign Of The Southern Crossra, vagy hogy ne ássunk ennyire vissza, az Egypt (The Chains Are On)-ra hajazó eposz igazi csúcspont. Egyébként egy erősen megvágott klip is készült hozzá, mert hát ugye a hétperces dalhossz nem volt MTV-kompatibilis, és persze pont a szólórészeket kurtították meg – a dalban amúgy rendhagyó módon Schnell is kapott egy betétet, de Goldy is nagyot megy itt.

A Naked In The Rain bekerült a korabeli koncertprogramba is, ami slágeressége révén érthető is, baromi jó a szaggatott riff és alatta a dús szőnyeg, amire aztán élőben remekül ráépíthették az időhúzó témázgatást, de a bridge és a refréndallam is kitörölhetetlen, a szólórész pedig az egyik kedvencem Goldy munkásságából. Érdekes, hogy bár játszották élőben, nem ez lett a másik kislemez, hanem az amúgy nem kevésbé fogós I Could Have Been A Dreamer, utóbbit viszont nem nyomták koncerteken. Azt, hogy a Dreamerhez is készült klip, csak akkor tudtam meg, amikor e cikk kapcsán kutakodtam – egyébként ez egy teljesen vállalható, a korszak standardjeinek megfelelő filmecske, műtermi erdővel, idomított farkasokkal, cuki kislányból szőke modellé változó főszereplővel. Talán ez a dal a legerősebben AOR-os, simán el tudom képzelni, hogy még a Giuffriának írta a témát a gitáros.

A lemez leggyorsabb tétele a Stand Up And Shout második részének is tekinthető Overlove, melyet Goldy ujjgyakorlat-intrója tesz igazán érdekessé. Maga a nóta nem túl különleges, de sose léptettem még. Az abszolút csúcspont számomra viszont mindenképpen a két utolsó szám: a Faces In The Window harapós riffel induló, húzós darab, diszkréten hammondos színezéssel a háttérben, kicsit a címadó horror-misztikumát hozza vissza (Appice itt is nagyot alakít), a When A Woman Cries pedig megint kicsit progrockosan hangulatos. Ezt a dalt semmihez sem tudom hasonlítani, és ha egyetlen kedvencet kellene megnevezni a Dream Evilről, ezt mondanám: ellenállhatatlan, kissé talán funkos lüktetése van, kitörölhetetlen dallamai és tele van zenei finomságokkal, mindezt 4 perc 44 másodpercben – zseniális. Izgalmasan zár egy izgalmas zenei világú albumot – és egy korszakot. A turné után Ronnie ugyanis az egész zenekart lecserélte, és bár nagyon szeretem az 1990-es Lock Up The Wolves lemezt is, arra már én is azt mondom, hogy visszalépést jelentett, és nem hozta a korábbi szintet.

Akárhogy is, ha csak a Dream Evil utáni időszakot nézzük, szinte hihetetlen, hogy Ronnie micsoda pörgésben volt, és mennyire kreatív maradt utána is. A Lock Up kifuttatása után Black Sabbath-reunion következett az elképesztő Dehumanizerrel, majd jött a DIO zenekar ′90-es évekhez igazítása a kiváló Strange Highways lemezzel – mindezt pár év leforgása alatt. Sőt, ha a Holy Divertől számoluk, összesen egy évtized telt el eddig idáig, és ha végiggondoljuk, egyik lemezanyag sem hasonlít a másikra, teljesen külön világ mindegyik. Ez attól függetlenül megsüvegelendő, hogy személyes ízlésünk szerint mennyire jó vagy nem jó akármelyik mű (mert ugye még a Dehumanizerről sem egységes a vélekedés ma sem, hát még a maga korában mennyire megosztó lehetett). Az pedig, hogy Ronnie szellemisége tovább él az utódzenekarok révén, és ez néha még új zenét is eredményez (Last In Line, Resurrection Kings), baromi jó dolog – egyszer talán pedig majd a Dream Evilről is bekerül egy-egy dalt a repertoárokba.