Shock!

Harminc évvel ezelőtt jelent meg a Testament első nagylemeze, és gyakorlatilag hónapok leforgása során alapozott meg egy olyan pályafutást, amely azóta is tart. A mára Chuck Billy és Eric Peterson zenekarává vált csapat karrierje persze nem volt mindig töretlen és zökkenőmentes a The Legacy után, de visszatekintve látható: már korai időszakukban is előfordultak náluk elég kellemetlen tagcserék, váltások, sőt, az undergroundban jól bejáratott első nevüket is le kellett cserélniük gyakorlatilag az utolsó pillanatban. Ennyi idő elteltével persze az ilyesmi nem sokat számít: a három évtizede megjelent album a thrash műfaj egyik alapklasszikusa, amely lehet, hogy mai füllel hallgatva nem szól éppen tökéletesen, ereje azonban 2017-ben is letaglózó.

A Testament történetének kezdetei a '80-as évek elejére nyúlnak vissza, amikor is a San Franciscó-i öböl, a Bay Area különböző részeiről, Berkeleyből, illetve Oaklandből származó zenészek egyesítették erőiket. A zenekar eredetileg Legacy néven alakult Eric Peterson gitáros és Derrick Ramirez gitáros/énekes jóvoltából, akikhez hamarosan Louie Clemente dobos és Greg Christian basszusgitáros is csatlakozott. Mivel Ramireznek sok volt egyszerre a gitározásra és az énekre koncentrálnia, a formáció hamarosan Steve „Zetro" Souzában találta meg fix frontemberét.

A hely és az idő egyaránt kedvezett a kezdeti szárnypróbálgatások után fokozatosan egyre súlyosabb, horzsolóbb muzsikákban utazó Legacynek: noha a két vezérbika mögött némi fáziskéséssel, de ők is ott voltak a Metallica és az Exodus vezetésével formálódó thrash irányzat születésénél. Zetro: „Igazság szerint a színtér részeseiként nem nagyon tudtuk akkoriban, mennyire különleges a mozgalom, csak azt érzékeltük, hogy valami nagyon új ez az egész. A thrash tulajdonképpen a helyi punkszíntér természetes továbbfejlődését jelentette, csak éppen a metalosok vették át a hatalmat a mozgalomban. A glambandák elhúztak Hollywoodba, és sorra alakultak a thrashcsapatok: mellettünk ott volt a Death Angel, a Vio-lence, a Forbidden... És ezek a csapatok támogatták is egymást. Nyilván volt közöttünk egyfajta barátságos versengés is, de mindenki ugyanazokra a bulikra járt, és utána együtt is buliztunk. Tényleg nagyon fasza kis színtér jött létre."

A zenekar utolsó fogaskereke akkor került a helyére, amikor Ramirez helyére egy roppant fiatal szólógitárost vettek be Alex Skolnick személyében. Az életkor ugyanakkor ebben az esetben mit sem jelentett, Alex ugyanis igazi őstehetségnek és már ekkor is képzettebb muzsikusnak számított, mint autodidakta társai. Zetro: „Alex 15 éves volt, amikor bekerült a Legacybe. Még az apjától is engedélyt kellett kérnie, hogy beléphessen hozzánk, annyira fiatal volt. Minden próbára nekem kellett elugranom érte, mert még vezetni sem tudott..." Alex: „9 éves koromban fogtam először gitárt a kezemben, 14 évesen kezdtem el Joe Satrianinál tanulni, és nem voltam még egészen 16, amikor bekerültem a Legacybe. A többiek akkor már mind a húszat közelítették, viszont úgy két év alatt emberileg és zeneileg is nagyon sokat fejlődtem, ők pedig még mindig amolyan kamaszosan gondolkodtak. Ez aztán később problémákat is okozott, mert én továbbra is változtam, ők viszont nem nagyon. Sok velünk dolgozó arctól hallottam utólag vissza, hogy a korom ellenére valójában mindig is engem tekintettek a csapat felnőtt tagjának..."

Skolnickkal új megközelítés érkezett az intenzitását tekintve addig is figyelemre méltó, ám zenei szempontból nem igazán kiművelt bandába, hiszen Alex kivételes tehetsége, egyéni látásmódja húzta magával a többieket is: „Már akkoriban is rengeteg különféle zenét hallgattam, bár persze alapvetően gitáros muzsikákat. Ironikus, hogy később pont ez okozott nézeteltéréseket a többiekkel, de az első időszakban többek között épp emiatt is különböztünk a zenekarok nagyrészétől. Annak idején még nem gyakoroltam annyit, mint később, de magánéletem már így sem nagyon volt a zenélés mellett. A fő példaképemnek Yngwie Malmsteen mellett Eddie Van Halen számított, de a tappingtől tudatosan távol tartottam magam, mert akkoriban mindenki ezt másolta. Én ehelyett inkább a bluesos fogásait lestem el tőle. De ugyanígy imádtam Jeff Becket, Eric Claptont, Johnny Wintert és Randy Rhoadsot is."

A Legacy gyorsan a Bay Area-i klubélet egyik vezető erejévé nőtte ki magát. Ugyan Clemente 1985 elején átadta helyét Mike Ronchette-nek, a csapat megállíthatatlannak tűnt, és első demójuk végre az öböl környékén túlra is elvitte a hírüket. A négy dal – Burnt Offerings, Reign Of Terror, Alone In The Dark, Raging Waters – egyértelművé tette: a csapattal számolni kell. Mivel ekkoriban már olyan albumoktól volt hangos az amerikai underground, mint a Ride The Lightning, a Hell Awaits és a Bonded By Blood, a kiadók is elkezdtek nyüzsögni a Legacy körül. A banda a Megaforce-szal kötött előszerződést, és nagyjából mindent le is papíroztak az első lemez felvételeihez, amikor 1986 derekán beütött náluk a krach: Zetro visszautasíthatatlannak tűnő ajánlatot kapott az Exodustól, akik ekkoriban már jóval előrébb tartottak, és úgy tűnt, semmi sem állhatja útjukat. Souza pedig igent mondott nekik. Skolnick: „Zetro távozása nagy sokkot jelentett, főleg annak fényében, hogy amikor beléptem a zenekarba, ő volt a fő húzóerő. Soha senkit nem láttam még, aki annyi energiát fektetett volna valamibe, mint ő a Legacybe, így aztán azt hittem: ő lenne az utolsó, aki kilépne a csapatból. Aztán nem sokkal a felvételek előtt bejelentette, hogy belép az Exodusba, szóval mindenki lepadlózott. Közölte, hogy nagykiadós szerződésük lesz, és jobban jár, ha csatlakozik hozzájuk. Úgy gondolta, az Exodus messzebbre jut majd, hiszen nekik addigra már megjelent egy lemezük. Nem akarta kivárni, hogy a Legacy is felfusson, mert azt hitte, az Exodusszal azonnal készen kapja majd a sikert, és végre otthagyhatja a napi melóját. Aztán a vége az lett, hogy mi jobb szerződéshez jutottunk náluk, és Zetro sem mondhatott fel a munkában..."

Zetro becsületére szóljon, hogy nem a semmibe távozott, hanem ajánlott maga helyett megfelelő utódot is a pomo indián felmenőkkel is rendelkező Charles Billy személyében. A mindenki által csak Chuckként ismert, hegyomlásnyi méretű énekes a friscói színtér ismert szereplői közé tartozott Rampage, majd Guilt nevű zenekarai révén (utóbbiban egyébként gitározott is), vagyis pontosan tisztában volt a thrash mibenlétével: „Amikor felnőttem, még a Bay Areában is elsősorban a glam metal meg a punk rock ment, főleg utóbbi számított igazán lázadó, agresszív muzsikának. Aztán miután felbukkant a Metallica meg az Exodus a '80-as évek elején, hirtelen minden megváltozott. Az általuk elindított mozgalom nagyon gyorsan nőni kezdett, a glambandák pedig otthagyták San Franciscót, és inkább leköltöztek Los Angelesbe. Így aztán azon vettük észre magunkat, hogy kialakult egy punk rockos, heavy metalos közösség, ami robbanásszerűen növekedett. Rengeteg helyen lehetett játszani és koncerteket nézni: a The Stone-ban kezdted az estét, aztán éjfélre átmentél az utca túloldalára, a Mabuhay Gardensbe, netán a Rock On Broadwaybe. A sarkon túl pedig további klubok működtek. Az emberek csapatostul jártak át a bulikra, így mindenütt ugyanazokat az arcokat lehetett látni, és létrejött egy kis közösség. Utána pedig gyilkos afterpartykat tartottunk: mindenki elment bulizni mondjuk Paul Baloffhoz."

A zenekar meglehetősen demoralizált állapotban leledzett Zetro távozása után, de Billyvel gyorsan helyrerázódtak a dolgok: noha öblösebb, durvább hangja eltért elődje hisztérikusabb stílusától, mindössze egyetlen próbára volt szükség ahhoz, hogy mindenki lássa, mennyire működőképes a banda így is. Chuck: „Természetesen ismertem a Legacyt, mivel Zetro az öcsém egyik legjobb barátja volt, és egy környéken nőttünk fel. Gyakran láttuk őket játszani, és igazán súlyosnak tartottam őket. Viszont abban az időszakban én éppen fősulira jártam, és énekelni is tanultam. Aztán Zet kilépett a Legacyből az Exodus miatt, és tudta, hogy énekes szeretnék lenni, így egyszerűen odaadta Alex Skolnick számát, meg mellé a demót. Meghallgattam, és nagyon mély benyomást tett rám, mennyire előrehaladottak voltak dalszerzési szempontból. Aztán felhívtam Alexet, és egy nagyon kicsi helyiségben jöttünk össze próbálni Oaklandben. Annyira fiatalok voltak, hogy még nem is ihattak, így én vettem meg mindenkinek a sörét... Levittem a cuccomat, viszont a terem olyan kicsi volt, hogy csak a folyosón fértem el. Beállítottam a hangfalaimat az ajtóba, és megtoltam... Előtte egy hétig gyakoroltam, és rögtön meg is kaptam a melót, bár azóta sem tudom, hogy csak mert ennyire leitattam őket, vagy mert rájuk ijesztettem... De innentől már minden könnyen ment."

A Megaforce ugyan hallani akarta a demót Chuck énekével is, de Jon Zazula is meggyőzőnek találta a végeredményt, így semmi akadályát nem látták a megállapodás véglegesítésének. Chuck: „A Legacy demója nagyon jól fogyott, különösen Európában, szóval arrafelé eleve komoly pezsgés volt a zenekar körül, és elkezdtek nyüzsögni körülöttünk a kiadók. A Megaforce-nál Maria Ferrero nagyon meg akart szerezni minket, és mivel a Metallica, a Raven, az Anthrax meg az S.O.D. is náluk dolgozott, azt mondtuk: na, ez a mi helyünk! Szerintem jó időben kerültünk kapcsolatba a legjobb emberekkel." Alex: „Igazság szerint sokkal több figyelmet kaptunk a kiadóktól, mint előzetesen gondoltuk volna. Ezek persze főleg kisebb cégek voltak, de ez is sokat segített, mert mindegyik rá akart ígérni a többire, mi pedig kicsikarhattuk magunknak a lehető legjobb ajánlatot. A Megaforce mellett végül az is nagyon komoly érvnek számított, hogy az Atlantic kiadóval álltak terjesztési megállapodásban, és erre egyszerűen nem tudtunk nemet mondani. Főleg, hogy ezt leszámítva is az ő ajánlatuk bizonyult a legkecsegtetőbbnek." Mire eljutottak a lemezfelvételekig, Clemente is visszatért Ronchette helyére. Alex: „Mike-kal sok problémánk akadt: sokszor piásan jött le próbálni, és általában abban sem értett egyet, milyenek legyenek a tempók. Ha rajta múlik, minden dal folyamatosan 300 mérföldes sebességgel vágtázik, mert kizárólag a gyors témákat szerette. Így viszont úgy szóltunk volna, mint az összes többi zenekar, miközben mi inkább ki akartuk tolni a határainkat, hogy rátaláljunk a saját stílusunkra. Louie először személyes problémák miatt ment el, de aztán ismét egyenesbe jött az élete, így tudtuk, hogy vissza kell vennünk a zenekarba."

Ezek után mindenki abban reménykedett, hogy a zenekar végre nekiláthat első albuma felvételeinek, ám egy újabb hidegzuhany még hátra volt: kiderült, hogy a Legacy elnevezésből később problémák származhatnak. Alex: „Nem igazán akartuk megváltoztatni a nevünket, és hogy mégis rákényszerültünk, igazság szerint legalább annyira rosszul érintett bennünket, mint Zetro távozása. Először csak annyit hallottunk, hogy működik egy másik zenekar is Legacy néven, de némi tanakodás után abban maradtunk: csak emiatt nem váltunk. Amikor azonban kiderült, hogy rajtuk kívül még további két másik Legacy is létezik, és az egyik elkezdett feltünedezni a soullistákon is, a Megaforce választás elé állított bennünket: azt mondták, oké, maradhatunk Legacy, de ha emiatt valamelyik másik zenekar beperel, a mi járandóságunkból vonják majd le a költségeket. Így aztán gyakorlatilag választanunk kellett: vagy a nevünk, vagy a karrierünk..." Ezek után persze keresni kellett egy új nevet és logót a bevált régiek helyére. Skolnick: „A Testament nevet Billy Milano javasolta, és eleinte nehezen szoktuk meg, de aztán vettünk egy nagy levegőt, és azt mondtuk: ez a csapat már túlélt gitároscseréket, doboscseréket és két énekescserét is, szóval túl fogja élni azt is, ha megváltoztatjuk a nevünket. A közönség pedig lassan, de biztosan megtanulta a Testament nevet is."

Billy Milano egyébként áttételesen más szempontból is hatást gyakorolt a zenekarra, ugyanis az S.O.D. Speak English Or Die albuma után nem lehetett vita tárgya, hogy ők is Alex Perialas producerrel szeretnének dolgozni. Viszonylag gyorsan eldőlt az is, hogy ha már a nevüket meg kellett változtatni, azért logikus, hogy a majdani első albumnak The Legacy legyen a címe. Ugyanakkor a csapat rutintalansága még eléggé rányomta a bélyegét a New York-i Ithacában megejtett lemezfelvételekre. Chuck: „Szerintem sokan az S.O.D. lemezén hallottak először tényleg nagyon erőteljes, súlyos gitárhangzást, így aztán minden korabeli banda Perialast kereste meg, mert abban reménykedtek, hogy az ő albumuk is úgy szól majd. Mi is így voltunk ezzel, viszont nálunk nem sikerült elkapni a dolgot annyira, mert igazából semmit sem tudtunk a stúdiómunkáról, a mikrofonozási trükkökről, netán arról, milyen mikrofonokat érdemes használni. Ezért aztán ha ma meghallgatom a The Legacyt, állandóan arra gondolok, hogy elég kongóan szól, aminek a gitárfelvételek módja volt az oka. Kondenzátor-mikrofonokat használtunk valami hülye, ruhaakasztó-szerű tákolmányon. Mindig az jut eszembe: vajon mire gondolhattunk közben? Mert emiatt nem szóltak igazán jól a gitárjaink... De aztán ki tudja? Alex Skolnick akkoriban még nagyon fiatal volt, tanulgatta a dolgokat, és állandóan kísérletezett. És egyébként pontosan ez is a lényeg: mindig sok különböző dolgot kell kipróbálnod. Maguk a dalok ugyanakkor adottak voltak, és a demóhoz képest nem is nagyon változtattunk rajtuk azt leszámítva, hogy még alaposabban összepróbáltuk őket."

A The Legacy végül 1987 áprilisában került a boltokba. A Testament első albuma mai füllel, mai sztenderdek szerint valóban nem szól jól, de a korszak viszonyainak simán megfelelt: kissé bárdolatlan, visszhangos és – valóban – cseppett kongó ez a sound, de azért némi szódával simán élvezhető. Maga a hangszeres játék is a '80-as években megszokott spontánabb, természetesebb, stúdiós sterilitástól mentes irányt követte: nem feltétlenül szól mindig minden óraműpontossággal, inkább lélegző, koncerteket idéző húzás érvényesül a dalokban. Amelyek erejével tényleg nem nagyon lehet vitatkozni. Ahogy például az album elején belecsapnak az Over The Wallba, az felér egy adrenalin-injekcióval: Peterson fortyogó riffelése pörölyként vágja fejbe az embert, az alaptémák helyből gyilkosak, viszont amennyire agresszíven kiabál Billy, annyira a fülbe ülnek ezek a markánsan ritmizált üvöltések. Simán előttem van, milyen lehetett annak idején frissen hallani ezt a dalt: lefogadom, hogy sokan már akkor új kedvencet avattak, mire először eljutott a csapat a „Restart my life or self-destruction..." refrénig. És akkor még a heroikus szólóbetétről nem is beszéltünk, amihez fogható egyszerre dallamos és okos megoldásokat ekkoriban az H-Teamet leszámítva nem nagyon lehetett hallani a műfajban. Elég sokat elárul Skolnickról, hogy a futam kulcsmotívuma a lemez talán leggyorsabban rögzülő része... És már itt is hallatszik, hogy a Testament is ugyanúgy a közérthetőbb oldaláról fogta meg a thrasht, mint mondjuk a Metallica.

A The Haunting címéhez méltóan lidérces gitárdallamokkal indít, majd ismét zúzós, kiabálós thrash/power-himnuszba vált – eszenciális Bay Area thrash, amit hallunk, ha valakinek el kellene magyarázni a műfaj mibenlétét, simán lehetne szemléltetésként használni a lemez gyakorlatilag akármelyik dalát. A középrész alapriffjei nekem mindig is a korai Megadeth világát idézték fel, Skolnick pedig újabb haladó szintű szólót biggyeszt a ritmusgitárok tetejébe. A Burnt Offerings finom, torzítatlan hangokra érkező, szólisztikus bevezetője elég leplezetlenül a Mercyful Fate-et idézi, mint ahogy a kezdés drámaisága és a fineszesen hajigált-váltogatott riffek is – ez a fajta heavy metalos megközelítés, ami például itt is érvényesül, még a Bay Areában sem számított általánosnak, és tökéletesen példázza, mitől is számított annyira különlegesnek ez a banda. Az enyhén galoppos rész szintén remekül ül Skolnick szólójával.

A Bermuda-háromszögről írt Raging Waters a témához méltó módon valamelyest továbbviszi a Burnt Offerings vészjósló, sötét hangulatát, de egyszerre képesek benne gyorsabbak és dallamosabbak lenni. Billy persze nem éppen dalospacsirta, de még az itt alkalmazott kevésbé agresszív sorok is ülnek, bár azért persze mindig is az a bizonyos ritmikus kiabálás jelentette a fő erősségét, amiről elhíresült. A csordavokálos refrén a lemez egyik legfogósabbja. A C.O.T.L.O.D., azaz Curse Of The Legions Of Death viszont nemcsak az album legrövidebb darabja, de egyben a legnyaktörőbb tempójú is, igazi sikálós-darálós Bay Area thrash zúzda riffekkel és fájdalmasan sivító szólókkal (bő évtizeddel később, a The Gathering albumra elkészült egy méltó folytatása is Legions Of The Dead címen). A First Strike Is Deadly is folytatja a brutalizálást, bár összességében azért némileg kiműveltebb, szofisztikáltabb darab a Curse-nél, egyébként pedig méltán számít a banda egyik legnagyobb korai klasszikusának betonozó riffjeivel, ólomsúlyú belassulásaival és Billy durván elrikoltott, egysoros refrénjével. Skolnick is itt sütötte el egyik legjellegzetesebb, legtökéletesebben felépített korai szólóját.

A Do Or Die újabb szökellő ütemű power/thrash-téma kapkodós gitárokkal, ritmuscentrikusságában ragadós refrénnel – itt érdekes megfigyelni, hogy például az Iced Earth is elég sokat tanult a Testamenttől, ez a dal egyáltalán nem áll messze attól a stílustól, amit aztán Jon Schaffer is művelt pár évvel később. Kétségtelenül erős nóta, de a lemez legdallamosabb szerzeményével, az Alone In The Darkkal nem versenyezhet. Hagyományos értelemben vett slágerességre persze itt sem kell gondolni, a szám szövegét és hangulatát tekintve is inkább beteges, mintsem könnyed, viszont Billy itt hozza a leghagyományosabb minimáldallamokat, amelyek a sodró lendületű riffeléssel érdekes kettősséget teremtenek. Mondanom sem kell, a szólóbetét itt is hibátlan és óriási, egészen más dimenzióba emeli az amúgy is kiváló számot. A végén pedig az Apocalyptic City viszi be a kegyelemdöfést, amely szintén igazi csúcspont, ám ennek ellenére valamiért nem kapaszkodott meg a koncertprogramban úgy, mint a lemez vele egy kategóriában leledző dalai. Ezt igazat megvallva sosem értettem, mert az ismét vészjóslóan higgadt kezdésből szépen kibontott, örvénylő thrash-riffelésre épülő zúzda hibátlan, akár a gitáralapokat, akár Billy szuggesztív előadásmódját és a pszichopata szöveget tekintjük. A bridge és a csordavokálos refrén megint egyből ragad, a kifejtős szólóbetét pedig ismét messze túlmutatott mindazon, ami ekkoriban a thrashben jellemző volt, Alex futamai a végén egyenesen himnikus magasságokba emelik a nótát. Parádés zárás egy gyakorlatilag csont nélküli lemez végén.

A demóról csak a Reign Of Terror nem került fel az anyagra, pedig ezt is felvették a többivel együtt a stúdióban, de végül a kiadó túl hosszúnak ítélte volna vele együtt az albumot. (A szám végül egy évvel később, a Trial By Fire maxi B oldalán kapott helyet.) Ami az egyéni teljesítményeket illeti, Skolnickot és a védjegyszerűen ritmusozó Petersont kell elsődlegesen kiemelni, de Billy is abszolút etalon teljesítményt nyújt ezen a vonalon. Greg Christiannek akadnak finom futamai, de ez a muzsika ekkoriban elsősorban még nem a basszusgitár kidomborításáról szólt, Clemente meg hozza, amit kell, ám igazság szerint inkább csak jól belesimul az összképbe, mintsem nagyon feltűnő lenne, amit művel. Nem játszott rosszul nyilván, de messze nem olyan jellegzetes és erőteljes, mint mondjuk Gar Samuelson vagy pláne Dave Lombardo volt a korszak nagy thrashdobosai közül.

Mivel a Legacy demója után a Testament lemezét komoly várakozás előzte meg a színtéren, igazából senkinek sem okozhatott meglepetést, hogy az album valódi underground szenzációnak bizonyult. A metallapok és fanzine-ek ódákat zengtek a lemezről, rendszerint külön kiemelve az okosan megírt dalokat, illetve Skolnick kivételesen fiatal korához párosuló ritka tehetségét, a banda pedig kivételes lehetőségként betársulhatott nyitószámnak az Anthrax Among The Living turnéjának amerikai körére. Igazából azonban akkor tudatosult bennük, hogy valami megmozdult, amikor 1987 nyarának elején, karrierjük során első ízben átruccantak az eindhoveni Dynamo fesztiválra. Chuck: „Akkor hagytuk el először az Államokat, amikor átmentünk Európába a Dynamóra. Ott tombolt 25 ezer ember, akik mind ismerték a zenénket, mi meg álltunk ott fiatal kölyökként, és csak lestünk: ez hihetetlen! Európában egy teljesen más kultúra fogadott bennünket. Ott például már a többiek is legálisan ihattak alkoholt, mert az Államokban akkoriban még csak én tehettem meg ezt, a többiek még nem töltötték be a 21 éves korhatárt. Alex meg még csak valami 17 éves volt... Ha ezzel szemben Európában feléred a bárpultot, már nyert ügyed van. Így aztán természetesen baromira bejött mindenkinek a környezet: ilyen a külföld? De hát ez óriási! Mintha egy másik bolygóra kerültünk volna. Szabadon ihattunk, lehetett szívni is, és mindenki imádta a zenénket. Nem is akartam hazamenni. Európát nekünk találták ki!"

De azért persze végül hazamentek (a hollandiai koncert anyaga az év végén kijött egy Live At Eindhoven című minialbumon), és további sikeres koncertsorozatok következtek Észak-Amerikában az Overkill-lel, majd ismét Európában megint az Anthraxszel. Mire mindez 1988 elejére lement, a Testament már a thrash-színtér egyik legnépszerűbb bandájának számított: a The Legacy csak az Egyesült Államokban több mint 150 ezer példányban talált gazdára, ami óriási sikert jelentett. Chuckék hirtelen azon vették észre magukat, hogy népszerűségüket tekintve mindössze egyetlen lemezzel a tarsolyukban odaigazoltak a Big Four nyomában loholó amerikai thrash-másodvonal éllovasai, az Overkill és az Exodus mellé.

Mindez annyira gyorsan történt, hogy a második lemez, az 1988 májusában megjelent The New Order rohammunkában készült el, és emiatt nem is kapott olyan kedvező kritikákat, mint a The Legacy. Nekem később érkezett rajongóként ugyanakkor sosem volt bajom a második albummal: a debütöt összességében erősebbnek tartom egy hajszálnyival, de ugyan ki vitatná el, hogy a címadó, az Into The Pit, a Trial By Fire, a Disciples Of The Watch vagy a The Preacher ugyanolyan Testament-klasszikusok, mint a The Legacy alapvetései? Nem is kaptak gellert vele: ebből a lemezből már több mint 250 ezer példány ment el az Államokban, így az Atlantic átvariálta a szerződéseket a Megaforce-szal, és a csapat közvetlenül is a nagykiadó istállójába igazolt. A hármas lemez, a két elődjénél egy fokkal dallamosabbra vett, 1989-es Practice What You Preach már ebben a konstellációban jelent meg, és egy új réteggel ismertette meg a csapatot. Chuck: „A harmadik lemez előtt direktben is leszerződtünk az Atlantic kiadóval. Akkor találkoztunk életünkben először igazi A&R-osokkal, akik meg is mondták, melyik dalokat kellene kihozni kislemezként. Így lett aztán klipes dal a The Balladből, és valahol szomorú, hogy a nagyközönség először a zenekar lágyabb oldalát ismerte meg. Ha valaki a The Ballad, vagy később a The Legacy vagy a Return To Serenity alapján megvette a lemezünket, joggal gondolta, hogy nem ezt várta... Abból a szempontból persze jól jött a dolog, hogy nyilvánosságot kaptunk, de ezek a dalok sokakban eléggé téves képet alakítottak ki a zenekarról."

Noha szerintem mind a dalokat, mind a hangzást tekintve a Practice a Testament legkevésbé erős lemeze, végül ez bizonyult a legsikeresebbjüknek: több mint 450 ezer példányban ment el a tengerentúlon, vagyis tényleg csak egy leheletnyi választotta el attól, hogy bearanyozódjon. A csapat ezekben az években a színtér egyik húzóerejének számított, és a jó széria az 1990-es, elődjénél sokkal erősebb, összefogottabb Souls Of Blackkel is folytatódott. Aztán a '90-es évek elejének őrségváltása, megváltozott szemléletmódja persze őket sem hagyta érintetlenül, és a dallamosabbra vett, 1992-es The Ritual végül a klasszikus felállás hattyúdalát jelentette. Ami valahol kár, mert a The Legacy mellett szerintem egyértelműen ez a hihetetlenül kiérlelt, letisztult, fantasztikusan megírt dalokkal telepakolt album jelentette a Billy / Peterson / Skolnick / Christian / Clemente ötös csúcsalkotását.

A folytatás nagyjából ismert: ugyan Billy rákos megbetegedése, valamint mindenféle háttérkavarások miatt a Testamentnek akadt egy hosszabb lemez nélküli periódusa a 2000-es évek elején, ma is a metalmezőny stabil pontjának számítanak. A The Legacy alapdalai természetesen napjainkban is a koncertprogramjuk fontos részét képezik, és itt muszáj kitérni a 2001 őszén kiadott First Strike Still Deadly gyűjteményre, amelyen az első két album dalait vette újra Billy és Peterson John Tempesta, Steve DiGiorgio és Skolnick segítségével, de két dal erejéig még Zetrót is visszacsalogatták. Ugyan az ilyesfajta vállalkozások mindig neccesek, ez a kollekció rendszerint pozitív ellenpéldaként jön elő a hasonló újrajátszós anyagok sorában: a képzettebb ritmusszekció, a még előrehaladottabban gitározó Skolnick, illetve a zseniális hangzás révén ebben a formában talán még jobbak is a dalok, mint az eredeti lemezeken. (Pedig alapvetően ez a kiadvány is jogi okokból készült.) A The Legacy jelentőségét ugyanakkor természetesen semmi sem homályosíthatja el így sem: ez bizony itt a valaha kiadott egyik legjobb és legérettebb thrash-debüt!