Shock!

Ősborzalom, avagy felfedezésre váró black metal klasszikus? Néhány esetben csupán viszonyítási pont kérdése az egész. A norvég Gorgorothot teljes pályafutása során végigkísérő szélsőséges megítélés jegyében, pro és kontra alapon, 15 évvel a lemez megszületése, és korabeli, nagy port kavart kritikánk megjelenése után most arra vállalkozom, hogy a rajongó szemével is megismertessem a tisztelt érdeklődőkkel az általam valaha hallott legbarátságtalanabb albumok egyikét. Másképpen: megkísérlek kalapáccsal a kézben filozofálni.

Történetünk az előző évszázad végén játszódik, amikor a black metal, mint vérrel és egyéb testnedvekkel vastagon átitatott, erdők mélyéről szóló megfoghatatlan muzsika, már visszavonhatatlanul kezdte elveszíteni kezdeti ártatlanságát. A műfaj (és a hozzá eltéphetetlenül kapcsolódó szűklátókörű hozzáállás) meglehetős gyorsasággal merítette ki tárházát, a színtér vezéralakjai ezért ekkor már javában dolgoztak a falak lebontásán, miközben lassanként a sötétből is előbújtak, és egyre szaporodó közönségüknek mind többet mutattak meg magukból és eredendő hatásaikból. A necro black metal, mint a műfaj hagyományosnak érzett értékei felett őrködő stílus és attitűd azonban például éppen az olyan zenekarok minden evilági áldást nélkülöző tevékenységének köszönhetően nem halt ki, mint a Roger „Infernus" Tiegs által 1992-ben alapított Gorgoroth, mely okkal sorolható az első generációs norvég black metal alapcsapatai közé.

A banda mindenkori felállását jellemző átjáróház-effektusról, no és persze a mindennemű kompromisszumra hegyeset köpő, sátánista világnézetéről hírhedtté vált brigád már a kezdeti időktől fogva intenzíven koncertezett, ezzel is kilógva némiképpen falkatársaik közül. Első oslói fellépésük alkalmával, 1994-ben máris olyan legendákkal oszthatták meg a színpadot, mint a Dark Funeral (akik szintén ekkortájt adták ki első albumukat), a Dissection, az Enslaved, vagy a Marduk (akik pedig itt játszották első külföldi koncertjüket). A Gorgoroth beköszönő triptichonja, a Pentagram / Antichrist / Under The Sign Of Hell hármas egyenként is külön méltatást érdemel, e helyen legyen elég annyi, hogy a fent említett triász megalapozta hírnevüket és alátámasztotta szándékaikat a zenekarvezető/dalszerző/gitáros Infernus által favorizált művészi ösvényen. Ennek okán 1997-ben már headlinerként indulhattak európai turnéra, ahol végül az akkoriban még csak izmosodó, később hatalmasra nőtt német kiadó, a Nuclear Blast is felfigyelt rájuk.

Előrenyomulásukat megnehezítő problémáik gyökere konokságukon kívül minden bizonnyal az állandó tagcserékben lelhető fel. Ami a puszta tényeket illeti: alakulásuktól az 1998-as Destroyer kiadásának napjáig négy dobos, öt basszusgitáros, és nem mellesleg három énekes fordult meg soraikban. A banda sorsa szempontjából leginkább meghatározó tagcserék 1995-'96 során történtek: előbb a frontember Thomas „Pest" Kronenes csatlakozott az Antichrist felvételét követően, majd Bjørn „Tormentor" Telnes személyében egy második gitáros is belépett a képbe. Egyikük sem rendelkezett korábban komolyabb zenekari tapasztalattal, jelenlétük azonban annak ellenére is alapvetően formálta a banda képét, hogy a dalok összegyúrásakor továbbra is Infernus mondta ki a végső szót, ahogy az alapötleteket is zömmel ő hozta. Annyi bizonyos, hogy a Nuclear Blast számára leszállított első Gorgoroth album, egyben a zenekar klasszikus korszakának összegző és lezáró kiadványa Pest és Tormentor nélkül nem sikerült volna ennyire maradandóra.

Bár a Destroyeren kizárólag addig sosem hallott szerzemények kaptak helyet, a folyton változó hangzásról már első hallgatásra is feltűnik a lemez „válogatás" jellege. Egészen egyértelműnek tűnik – annak ellenére, hogy tudtommal a zenekar ezt sosem mondta ki ilyen direkten –, hogy e tételek az első három album felvételei során kerültek rögzítésre, de azokra azután mégsem kerültek fel. Az újabb frontember-váltás közepette (Pest helyére ekkor lépett Kristian „Gaahl" Espedal, a Gorgoroth későbbi emblematikus figurája) az anyag kiadása két funkciót volt hivatott betölteni. Egyrészt biztosította, hogy az átmeneti időszakban se maradjanak a rajongók hallgatnivaló nélkül, másrészt a címadó dallal alkalmat teremtett Gaahl számára is a bemutatkozásra. Utóbbi és a Blodoffer (Blood Offering) valószínűleg az összes naprakész tétel a lemezen, ahol Tormentor mindkét esetben dalszerzőként szerepel, míg a szöveget Infernus hozta. A további (értsd: korábbi) dalok esetében a zenéért Infernus, a szövegekért Pest felelt. A borítón nem jelölt nyolcadik tétel egy Darkthrone feldolgozás (eredetileg Fenriz tollából, a Transilvanian Hunger albumról), egyben bizonyság arról, hogy még az überkult necro hangzás terén is lehet szintet lépni – lefelé.

Hiába áll ott a közreműködők listáján Eirik „Pytten" Hundvin hangmérnök és Peter Tägtgren keverős neve, a Destroyer cseppet sem hallgatóbarát. A már említett két újonnan született, és vélhetően azon melegében fel is vett tétel (Destroyer, Blodoffer) például gyakorlatilag mentes minden produkciós munkától, az itt hallhatónál nyersebb, gorombább megszólalású a black metal aligha lehet. Mindössze a nóták körvonalai ismerhetőek fel valamennyire, Gaahl és Infernus széttorzított hörgése pedig csak fokozza a pusztító hatást. A Gorgorothban sosem tevékenykedtek olyan dalszerző zsenik, mint akik például az Emperor vagy az Enslaved ázsióját az egekig emelték, ez a banda mindig is inkább az atmoszférateremtésben volt erős. Ha innen nézzük, a banda mindenképpen hírnevéhez méltóan teljesít, és a nyitó és címadó tétellel mindjárt meg is adja az alaphangot. Az efféle, vonuló tankokat idézően fülbemászó nóták azonban nincsenek túlsúlyban a lemezen.

A Pest és Infernus jegyezte további öt dallal kapcsolatban aligha fejezheti ki elégedetlenségét bárki, akit e zord stílus szele valaha is igazán fültövön csapott. A norvég black metal virágkorát idézik e szerzemények, és bár külső kérgük keményre fagyott és barátságtalan, mint a jeti bundája, számos szép, tipikusan skandináv, szélbekiáltó melódiát tartalmaznak – ezek zömét minden bizonnyal Tormentor hozta. Különösen a The Devil, The Sinner And His Journey és az epikus The Virginborn tételekről merem állítani, hogy a stílus gyöngyszemei között a helyük. Előbbiben Torgrim „T-Reaper" Øyre (Malignant Eternal) szárnyaló, tiszta dallamai komoly meglepetésként érhették a tábort. E dalok nagyobbik részében Infernus az Aeternus ritmusszekcióját állította munkába, Ares és Vrolok (ekkor még mindketten a Gorgoroth teljes jogú zenészei) pedig az elvárásoknak megfelelően, hatékonyan alapoz. Ha az adott helyzet éppen nem tette lehetővé ezt a leosztást, a főnök bármilyen hangszer feljátszását elvállalta, avagy a dobgépre hagyatkozott. Infernusnál a cél mindig szentesítette az eszközt, a Destroyer pedig remek példa erre.

Az album nem adja magát könnyen, ez nem is célja ennek a csúf, mégis számos értéket rejtő dalgyűjteménynek. Teljes átlátásához a zenekar kompromisszummentes felfogását és az alkotó szándék kíméletlenségét egyaránt magunkévá kell tenni, és abban az esetben az album zord szépségei is feltárulnak. Necro black metalban sokkal többet mondani, mint amit a Gorgoroth az első négy lemezével elmondott, nemigen lehet – és ezt éppen Infernusék későbbi története igazolja legfényesebben. A Nietzschétől örökölt alcímmel ellátott Destroyer ezen túlmenően is képes a stílus igazi néhány dalklasszikusát felsorakoztatni, így megkerülhetetlenül és menthetetlenül felkerül a színtér dicsőségtáblájára.