Shock!

A Meshuggah-t ma a teljes színtéren, sőt, a metálvilágon túl is innovátorként szokás tisztelni, ez azonban nem volt mindig így. Amikor a zenekar pontosan huszonöt évvel ezelőtt megjelentette karrierje alighanem legfontosabb és legnagyobb hatású albumát, a Destroy Erase Improve-ot, még számos rockzenei lapban is csak valami bizonytalan „a Pantera komplexebb változata"-típusú hasonlattal intézték el őket. Aztán persze hamarosan ráébredt a világ, hogy a svédek esetében valami egészen másról beszélünk, de addig még éveknek kellett eltelnie. Negyed évszázad távlatából azonban már jól látszik a banda második lemezének jelentősége, így nyugodtan kijelenthetjük: az egész évtized egyik legfontosabb underground alkotásáról beszélünk.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a svédországi Umeå városából elstartolt Meshuggah 1991 legelején kiadott debütálása, a Contradictions Collapse különösebb feltűnést keltett. A zenekar voltaképpen a senkiföldjén alkotott összetett, nem túl könnyen fogható, thrash-alapú muzsikájával egy olyan érában, amikor a műfaj régi nagyjai már a dallamosodás vagy a színesítés felé tapogatóztak, az underground legfelkapottabb irányzatának pedig a death metal számított. Kiadójuk, az akkoriban még kis cégnek számító Nuclear Blast is elsősorban efféle muzsikákat dobott piacra, így nem csoda, hogy az album csak nagyon szűk körben vált kultikus kedvenccé.

Persze kár lenne tagadni, hogy a Meshuggah ekkoriban még nem volt teljesen „készen", habár már a debüt is tartalmazta a zenekar számos jellegzetes későbbi fogását. Sőt, ha hihetünk a banda dobosának, Tomas Haakének, a helyi színtéren már a banda első, független kiadású EP-je, a még Niklas Lundgren által felütött Meshuggah – vagy közhasználatú nevén Psykisk Testbild – is keltett némi feltűnést. Haake: „Mårten Hagströmmel egy olyan városban nőttünk fel, amely nagyjából egy órára van kocsival Umeå-tól. Már az első EP megjelenése előtt is hallottunk a Meshuggah-ról, amikor pedig kijött a minialbum, egyből meghallgattuk, és nagyon tetszett. Tök jó volt az egész, ráadásul korábban nem hallottunk hasonló zenét. Nyilván érezni lehetett benne a Metallica, a Bay Area thrash vagy az Anthrax hatását, mégis más kicsengése volt az egésznek."

A muzsika még inkább változott, miután Tomas bekerült Fredrik Thordendal gitáros, Jens Kidman énekes/gitáros és Peter Nordin basszusgitáros mellé. Haake: „Amikor bevettek, még közel sem voltam olyan jó dobos, mint Niklas. Valójában el sem tudtam pontosan játszani az EP dalait, így aztán az első emlékeim azok, hogy tényleg, szó szerint őrültek módjára próbáltunk, akár napi tíz-tizennégy órán át is, és közben nem is ettünk. Szerencsére a többiek látták, hogy van bennem valami, de az elsé évben elképesztően sokat kellett gyakorolnunk, hogy tényleg összeálljon az első lemez. Én pedig teljesen más dobos lettem abban az egy évben, mert korábban inkább heavy metalosan közelítettem a zenéhez, noha játszottam azért thrasht is. Persze volt dupla lábgépem, de soha azelőtt nem nyomtam vele olyan összetett figurákat, mint amilyenek az ő dalaikban szerepeltek." A kollaboráció azonban működött. Nem mondom, hogy a Contradictions Collapse minden ízében hordozza a banda későbbi kiadványainak súlyát, de amellett, hogy a legkönnyebben fogható anyaguk, rejtett pár igazán kiemelkedő pillanatot is: a Paralyzing Ignorance, az Abnegating Cecity, a We'll Never See The Day vagy a Greed mellett nem lehetett szó nélkül elmenni.

A csapat felállása csak az albumot követő időszakban lett teljes a többiek gyerekkori barátja, az említett Mårten Hagström gitáros csatlakozásával, miután Kidman úgy döntött, innentől kizárólag az énekre szeretne koncentrálni. A Meshuggah hosszú időre eltűnt a próbaterem mélyén, élték hétköznapi életüket, és közben szabadidejükben fanatikusan dolgoztak a hangzásukon. Haake: „Mårten csatlakozása fontos állomást jelentett a hangzásunk letisztulása szempontjából, főleg, hogy egyből bevontuk a zeneszerzésbe is. Onnantól fogva már nem azt figyeltük, mit csinálnak más zenekarok, hanem azon gondolkodtunk, hogyan tehetnénk még egyénibbé a saját hangzásunkat, a saját dalainkat." A csapat folyamatosan írt, bár nem voltak éppen szerencsések: a polgári foglalkozásaként ácsként dolgozó Thordendal egy munkahelyi balesetben lenyeste bal középső ujjának végét, amit aztán vissza kellett varrni. Emiatt óhatatlanul szükség volt némi kényszerszünetre, míg felgyógyult, a biztosítási pénzt azonban visszaforgatták a csapatba. Nem sokkal később Haake is munkahelyi balesetet szenvedett, az ő keze egy esztergapaddal való találkozás során sérült meg súlyosan. Ha pedig mindez nem lett volna elég, a zenekarnak beázott a próbaterme, és rengeteg felszerelésük tönkrement. Mások talán égi jelnek vették volna a kellemetlenségeket, és feladják, a Meshuggah azonban nem így tett: ekkor már mindannyian érezték, hogy ráleltek valami olyan hangzásra, ami azelőtt ebben a formában nem létezett.

A fentiek fényében nem meglepő, hogy az 1994 őszén kiadott, ötszámos None EP zeneileg sokkal inkább beillik a későbbi művek közvetlen előfutárának, mint a debüt. Itt bömbölt fel először az az új fajba sorolható, még nem törzskönyvezett vadállat, amely formabontó megközelítésével később elég rendesen átalakította a súlyos zenék világát. A hangzás változásában az érési folyamat és Hagström csatlakozása mellett egyébként komoly szerepet játszott, hogy – a Contradictions Collapse-szel ellentétben – ezek a dalok már javarészt héthúros gitáron születtek. Thordendal: „Mióta csak az eszemet tudtam, szerettem volna héthúros gitárt, hogy el tudjam játszani azokat a tényleg mély hangokat is, amelyeket a fejemben hallottam, és végül az Ibanez előrukkolt egy ilyen modellel a '80-as évek végén. Nem sokkal később vettem is egyet, bár persze Svédországban baromi drága volt, egy kisebb autót is vásárolhattam volna az árából. Viszont szerencsére apám éppen Amerikában járt, és nagyjából harmadannyiért beszerezte nekem New Yorkban. A mai napig megvan az a gitár."

A Meshuggah már a Contradictions Collapse-en is elutasította a kliséket dalszerkesztés vagy ritmika tekintetében, a None-on azonban lelassultak, emellett pedig tényleg földrengető, a korábbinál jóval korszerűbb, sőt, egyenesen futurisztikus brutalitással telt meg a zene. Ha pedig valaki a későbbi lemezek kapcsán arról beszélt, hogy a zenekar nem elég dalcentrikus, itt éppen ennek ellenkezőjével szembesülhet: legyenek bármilyen elvetemültek, de a Humiliative, a Sickening, a Ritual, a Gods Of Rapture vagy az Aztec Two-Step a csapat mércéjével nézve lazán nevezhetők slágertémáknak. Hagström: „Amikor kijött a Contradictions Collapse, és először meghallgattam, arra gondoltam: ez egy fenomenális thrash metal album. Ugyanakkor nem kétséges, hogy bizonyos szempontból még volt egyfajta szárnypróbálgatás-jellege is. A sok csavar ellenére sem volt még annyira egyéni a zene, hiszen tisztán érezni benne a Metallicát, az Anthraxet, tehát a klasszikus old school thrash hatásait. A Meshuggah igazából a None-on találta meg önmagát, bár persze nem csak azért, mert én ezen szerepeltem először. Ott már jóval ritmusközpontúbb, ridegebb, sötétebb lett a végeredmény, ami a basszusgitár hangsúlyosabb szerepének is köszönhető. Még technikásabb, még fejlettebb, még futurisztikusabb – a Meshuggah igazából a None-nal lépett ki a hagyományos thrash keretei közül."

Az érési folyamathoz az is hozzátartozott, hogy a dobos által jegyzett szövegek is még egyénibbek, még mélyebbek lettek. Haake: „Elég fiatalon kezdtem megismerkedni az angol irodalommal, és rengeteget fejlődtem ennek köszönhetően. Ezért is szerepel a szövegeinkben egy sor olyan kifejezés, amit az amerikaiak például kevésbé használnak. Mindig is nagyon szerettem a költészetet, és a versek ritmizálása is roppant izgalmas szempont, amely óriási hatást gyakorolt a szövegeimre. Ezen a téren persze Neil Peart befolyását is muszáj megemlítenem, hiszen ő nyitotta fel a szememet. Neil munkásságának hatására döbbentem rá, hogy nem kell feltétlenül »csak« dobosnak lenned, és az sem mindenáron törvényszerű, hogy az énekes írja egy adott zenekar szövegeit. Általában minden évben van egy-két hét, amikor megjön az ihlet, és szövegeket írok. Olyan sosincs, hogy egy készülő vagy befejezett dal miatt kezdek neki. Emellett pedig van egy természetes ritmusérzékem, és ez nálunk különösen fontos, szóval a kellő ritmikusságra is mindig odafigyelek, legyen szó sima négynegyedes ütemről vagy másról. De valójában soha nem ez határozta meg a szövegeket."

Érdekesség, hogy a zenekar eleinte nem igazán lelkesedett az EP ötletéért, szívük szerint már eleve a következő nagylemezt adták volna ki, a Nuclear Blast azonban ragaszkodott a felvezetéshez. Ennek következtében a None és a majdani második album voltaképpen egybefügg, még azon a téren is, hogy a lemezre került dalok között akadnak régebbiek is az EP egyes darabjainál. Persze a világ nem döbbent rá azonnal, hogy valami újat hall: a Meshuggah-t ekkoriban még több magazin is annyival írta le, hogy a Pantera jellegzetes szaggatott riffelését vegyítik a maguk sajátos, komplex és furmányos ritmizálású megközelítésével. Utólag voltaképpen érthető, miért reagáltak rájuk sokan így, hiszen azokban az években a metálszíntéren gyakorlatilag mindenkin érezhető volt kisebb-nagyobb mértékben a Pantera hatása. A Meshuggah-ra azonban direkt módon biztosan nem gyakoroltak befolyást a texasiak: ők a klasszikus thrash felől indultak el valami egészen sajátos felé.

A Daniel Bergstrand társproducerkedése mellett rögzített második nagylemez végül 1995. május 12-én jelent meg Destroy Erase Improve címmel. Haake: „A lemez címe a Future Breed Machine egyik sorából jött, mert ebben a formában lazán kapcsolódott a többi szöveghez is. De egyébként is logikusnak tűnt, mert az elejétől egyértelmű volt, hogy ez a szám lesz az album központi tétele, a felvezetés és minden egyéb. Így aztán a dizájn is hozzá kapcsolódott." Érdekesség, hogy a borító egyes képeit Kidman különböző könyvtári könyvekből vágta ki, ugyanakkor az anyag egészét tekintve szó sem volt sufni-tuningról. A még mindig elsősorban death metalos vonalon jegyzett Nuclear Blastnél azonnal érezték az illetékesek, hogy kincs van a kezükben, így aztán a súlyos zenei színtéren egyből komoly hátszéllel tolták meg az albumot.

A Future Breed Machine gépi pittyegéshez passzintott kezdőriffje után az ember egyből kapkodja a fejét, hogy konkrétan milyen ritmus is ez itt most. Annak idején, amikor senki sem játszott így, csak a Meshuggah, elhiheted: hatványozott volt a hatás... Viszont ahogy aztán halad előre a dal, gyorsan rá lehet akadni a banda hullámhosszára, sőt, a végig gyilkos, staccato thrash/groove riffeléssel pusztító, csordavokálos szerzemény beül a fülbe, a bontásos, atmoszférikus középrész pedig csak megdobja a zúzda súlyát, ahogy visszahozzák. Thordendal jellegzetes, improvizáció-szerű szólódíszítései szintén egészen szokatlanok ebben a közegben: „Apám rengeteg dzsesszt hallgatott, és szerintem ennek hatására ástam bele magam jobban az improvizációkba. Meggyőződésem, hogy egy improvizált szóló mindig sokkal jobban szól, mint egy pontosan kidolgozott. Valójában alapból sem szoktam sokat gondolkodni a gitározáson, csak hallgatok a belső hangokra. Hagyományos oktatásban sem részesültem... Amikor felveszem a szólóimat, általában csak az érzéseimre hallgatok, és totálisan figyelmen kívül hagyom a zeneelméleti szabályokat, hiszen ahogy említettem, azt játszom, ami belőlem jön. Nem szorítom magam keretek közé. Persze tudom, milyen skálákhoz nyúlhatok, hogy kövessem az akkordváltásokat, és mivel nem vagyok túl jó ebben az egészben, néha én is leírom, megtervezem előre a dolgokat. De ilyenkor is az a jellemző, hogy a szóló elejét improvizálom, utána következik az előre megírt rész, majd a végén megint improvizálok. Ez persze néha még számomra is zavaros így, de bármire képes vagyok, hogy úgy tűnjön: pontosan tudom, mit csinálok..."

Már ezen a ponton is fülbeötlő, hogy ennyi év távlatából is mennyire töményen, ugyanakkor kristálytisztán, érthetően szól az album. Jól körvonalazott minden hangszer, a gitársoundnak valami iszonyatos alja és ereje van, és Tomas Haake dobhangzása is tökéletes. Nem véletlen, hogy már a következő években is zenekarok egész sora ment stúdióba a hóna alatt az anyaggal, hogy valami ilyesmit szeretne... Ami az egyéni teljesítményeket illeti, Thordendal ugrik ki elsőként, hiszen annyira formabontó a műfajban, amit csinál (igen, mai füllel is), de aztán elkezd az ember odafigyelni Haakére is, aki egészen elképesztően játszik az egész lemezen. És a technikai tökéletesség, ami élőben is maradéktalanul jellemző rá, csak a dolgok egyik oldala, mert íze, stílusa van annak, ahogy üt, szó szerint élvezet hallgatni minden pillanatban. Jens Kidman üvöltözése pedig, ahogy mondani szokás, valóban extra hangszerként funkcionál itt, mintsem hagyományos vokalizálásként. Ugyanakkor Kidman is nagyon érzi, mikor kell megnyomni egy-egy szótagot, vagyis a hatás ezen a téren is letaglózó.

A Beneath a kezdés után olyan groove-ot hoz, amely szinte üvölt egy ízes, '90-es évekbeli Pantera-riffért – meg is kapjuk, csak éppen olyan kifacsart, megtekert módon, hogy amikor először hallottam, újfent csak lestem. Érdekes ugyanakkor, hogy Thordendal nem igazán szereti, amikor állandóan a bizarr ritmusokat emlegetik a zenekar munkássága kapcsán: „Valójában sokkal ritkábbak nálunk a különleges ritmusképletek, mint sokan hiszik. Persze értem, miért alakult ki az emberekben ez a kép, ugyanis másképp csoportosítjuk a hangokat, mint a többség. De ettől még rengeteg nóta négynegyedben van." Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire szokatlanul hatott mindez akkoriban, amikor megismertem a lemezt, hiszen ismétlem, szó szerint senki sem játszott így... Thordendal ismét perfekt, éterien dzsesszes szólót villant, aztán a végén teljesen más irányba kanyarítják az egészet, mint ahonnan indultak. Ennyit arról, hogy a Meshuggah-nál csak a zúzda megy, és nem tudnak játszani a hangulatokkal az agyszaggatás közepette... A Soul Burn az album egyik legalattomosabb, lopadodós-vonszolós riffjével startol, amely később többször is visszatér a nóta folyamán. Maga a szám a Destroy Erase Improve egyik legfogósabb, a Meshuggah mércéjével mérve leghagyományosabb darabja, bár a középrészben Fredrik beteg szólója alá hajított precíziós thrashriffet azóta sem sikerült minden ízében felfognom...

A zenekar többször is elejtette, hogy bizonyos dalok alapjait még a Contradictions Collapse idejéből mentették át. Tippem szerint a Transfixion ezek egyike lehetett, a megtekert thrashelés itt egyértelműen a '91-es lemez irányába mutat, bár a megvalósítás és a forma előrehaladottabb. Az anyag egyik legrövidebb dala ez újabb klasszikus Thordendal-szólóval, ahol az utolsó perc doomos belassulásával megint valami mást mutatnak, főleg, hogy itt Kidman a maga mércéjével szinte dallamokat üvölt. A Vanished a védjegyszerű zúzda után szinte epikus, filmzenés hatású magasságokba emelkedik a középrészben, és érdemes megfigyelni, mennyire más pályára állítja ez az amúgy teljesen tökéletesen illeszkedő kis blokk a dalt a nyitáshoz képest. A csordavokálos finálé szintén roppant ragadós. Az Acrid Placidity törékenyen szép, atmoszférikus, valahol halványan mégis vészjósló, Thordendal köré épített instrumentális darab, pihenő az agynak és a fülnek az eddigi rengeteg információ után. Az Inside What's Within Behind érzésem szerint megint korábbi ötletek köré épülhet: önmagából kifordított thrash-témák és precíziós szaggatott riffek kelnek birokra Kidman üvöltözése alatt, a nyugtalanító szövegelősdi pedig csak fokozza a hatást. Rendkívül jellegzetes Meshuggah, ha valakinek meg kéne mutatnom, mi is a zenekar eszköztárának lényege, akár ezzel is lehetne érzékeltetni. A kalapáló riffelésével, Fredrik ide-oda folyó szólóival tényleg a legvégsőkig elvitt, pattanásig feszített Terminal Illusions azonban mindenképpen meghatározóbb dal a lemez egésze szempontjából.

A roppant nyomasztó darab aztán szinte észrevétlenül folyik át a Suffer In Truth-ba, amely a csapathoz képest szinte mulattatóan magától értetődő, itt nem kell jegyzetelni, milyen fura ütemezésben érkeznek a hangok, egyből felkap a szikla riff, és visz a hátán, miközben azért persze rendesen üvegesedik is a szem Haake hipnotikus játéka hallatán. Hangulatteremtés terén ezzel a nótával is nehéz versenyre kelni, és első haverkodáshoz talán az egész életmű egyik legalkalmasabb tételéről beszélünk, mert nagyon könnyű belekapaszkodni. A műsor legvégére tartogatott Sublevels ezzel szöges ellentétben mindenféle józan észtől megszabadított szerzemény, ahol a dzsesszes elemekkel gazdagon átszőtt belassult, dallamos blokkok határozottan álomszerűek Kidman szövegmondásával és Fredrik nem evilági gitározásával, ám amikor már éppen belefeledkeznél, irgalmatlan pusztítással szaggatják ízekre a látszólagos békét. És a végén sincs feloldozás, ahogy igazi katarzis nélkül leúszik a dal – a hallgató utána még jó sokáig gondolkodhat rajta, miféle utazásra is vitték az elmúlt bő háromnegyed órában...

Mint fentebb említettem, a Nuclear Blast rendesen megtolta a bandát a lemezzel, így a Meshuggah már a kiadás előtt, április elejétől betársulhatott a Burn My Eyes lemez hatalmas sikere után ügyeletes szenzációnak számító Machine Head első headlineri európai turnéjába. Ekkori státuszukat jól jellemzi, hogy másodelőbandaként csatlakoztak a körhöz Peter Dolving első komolyabb csapata, a Mary Beats Jane mellett, akikre ma már szó szerint senki sem emlékszik. A turnén azonban így is igen komoly visszhangot váltottak ki, és a főzenekar tagjainak is elég rendesen csattant tőlük az álla a padlón. Mindennek ékes bizonyítéka, hogy amikor Robb Flynn csuklója menet közben megsérült, egyből Hagströmöt kérték fel beugró gitárosnak néhány állomásra. (Mårten egy éjszaka alatt, a buszon tanulta be a repertoárt.) Amikor pedig Peter Nordinnak támadtak fülproblémái, és haza kellett utaznia, Adam Duce maga ajánlkozott, hogy kisegít náluk basszusgitáron – más kérdés, hogy a Meshuggah végül inkább négyesben fejezte be a kört, hol egy gitárral, Thordendallal a bőgőn, hol két gitárral, basszus nélkül. Ezután további koncertek következtek az ekkoriban szintén népszerűsége csúcsán álló Clawfingerrel, majd a Hypocrisyvel. E bulikon már Gustav Hielm basszusgitározott a bandában a fülproblémái miatt távozni kényszerült Nordin helyén, státuszát pedig hamarosan véglegesítették.

A Meshuggah ezt követően nem turnézott éveken át (a zenei világ és az underground turnébiznisz is másképp működött még, mint az utóbbi években), a Destroy Erase Improve pedig a következő időszakban szépen, lassan megkezdte kifejteni hatását a színtérre és a jövő zenészgenerációira. Az album utóélete e tekintetben a szintén '95-ös Slaughter Of The Souléhoz hasonlított: nem volt instant siker, nem támadt körülötte hatalmas pörgés a megjelenése idején, ám a következő évek során szó szerint zenészek ezrei kattantak rá fanatikusan az Atlanti-óceán mindkét partján. Friss volt, zeneileg újat hozott, és olyan szemszögből villantotta fel a régi fogásokat, amire korábban nem volt példa. A csapat legközelebb a The True Human Design című EP-d dobta piacra 1997-ben, majd 1998 őszén, Chaosphere címmel érkezett a harmadik rendes sorlemez. Utóbbi album szakított a Destroy Erase Improve megközelítésével, és sokkal nehezebben fogható, még komplexebb, még töményebb, még kísérletezősebb anyag lett. Kidman: „A Destroy Erase Improve-ot évek alatt írtuk meg, és utána azt akartuk, hogy a folytatás másmilyen legyen. A Chaosphere három-négy-öt hónap folyamatos munkájával állt össze, és emiatt már eleve eltért az elődjétől. Egyetlen zenekar sem szeret beskatulyázódni, mi sem. Ugyanakkor sosem tűztük ki célul, hogy most egy adott stílusban írunk majd. Agresszív zenét akarunk játszani, ami ugyanakkor minőségi – ezen túl semmiféle megkötés vagy terv nincs. Elég sokat fejlődtünk a Contradictions Collapse óta, és nem szeretnénk újra és újra ugyanazt a lemezt megírni. Az elején úgy álltunk hozzá, hogy minél őrültebb a végeredmény, annál jobb, de ma már egyáltalán nem érdekel bennünket az ilyesmi."

A csapat csillaga ekkoriban indult igazán emelkedésnek, konkrétan azután, hogy a Slayer elvitte őket egy amerikai turnéra, és odaát is elkezdtek rájuk szélesebb körben odafigyelni. Ezután már szinte forgószél-sebességgel követték egymást az események: 2001-ben a Tool hívta meg a svédeket egy arénaturnéra, majd a következő évben a csúcsra járatott OzzFesten is bemutatkozhattak. Így esett, hogy a 2002-es Nothing lemezzel a csapat végül áttörte a plafont, és beért az elmúlt bő évtized kőkemény munkája. Az album – a Nuclear Blast történetének első kiadványaként – bejutott a Billboard Top 200-ba a 165. helyen, és csak az Államokban több mint 100 ezer példányban talált gazdára. (A Destroy Erase Improve és a Chaosphere egyenként nagyjából harmadekkora eladásokat produkáltak a tengerentúlon.) A korábban sokak által csak kísérleti, emészthetetlen zenész-zenének bélyegzett Meshuggah ezzel eredményeit tekintve is sikersztorivá fejlődött az undergroundban. Felettébb vicces, hogy mindezt pont egész pályájuk legelvetemültebb, legbetegebb, leginkább kompromisszummentes munkájával, a Nothinggal sikerült abszolválniuk...

A zenekar nevét ekkoriban már tényleg a legmagasabb szinteken mantrázták áhítattal a Metallica tagjaitól kezdve dzsesszmuzsikusokon át egészen egyes kortárs komolyzenészekig. A banda ugyanakkor természetesen a metálszíntérre tette a legmélyebb befolyást: jellegzetesen elvadult, poliritmikus megoldásaik, sajátos ütemezésű riffelésük bekerült a stílus eszköztárába. A 21. században gyakorlatilag olyan mélyen beleivódtak a köztudatba ezek a nagyon tipikusan Meshuggah-ízű riffek, hogy ma már szinte maguktól értetődőnek tűnnek, ha valahol felbukkannak, ugyanakkor ezzel együtt is annyira jellegzetesek, hogy egyből mindenki rávághatja a svédek nevét, ha meghall egy ilyet. A jobb híján djentnek nevezett alstílust egy személyben hozzájuk lehet kötni, de a Meshuggah valójában legalább érintőlegesen szinte minden mai modern, brutál muzsikában ott van. Ennél nagyobb elismerés pedig aligha létezik.

Bevallom, én viszonylag korán kiestem a képből fanként: már a Chaosphere-t sem hallgattam annyit, mint az első két albumot, a 2002-es lemez bátorságát pedig bármikor elismerem, de az élvezeti értéke számomra alapvetően a nullát közelíti. Pár dalt leszámítva a későbbi lemezekért sem vagyok különösebben oda, bár az utolsó kettőre néha azért rá szoktam fanyalodni, ha épp olyanom van. Ez azonban nem a-demók-még-jók-voltak sznoboskodás, mert bármikor elismerem az érdemeiket, illetve azt is, hogy megérdemlik a jelenlegi pozíciójukat. Kitartásukról pedig csakis a legnagyobb tisztelettel lehet szólni. Ők maguk is pontosan tudják: hosszú távú egységük ritka kincs a színtéren. Hagström: „Pontosan tudom más zenekarok példájából, mennyire nehéz együtt maradni, miközben utazgatsz ide-oda a világban. Noha maga az életstílus könnyed, egyszersmind sok stresszel is jár, az emberek igényei, céljai pedig eltérnek egymástól. Amennyiben ezek a különbségek egy tízhetes nyári amerikai kisbuszos turné közepén törnek felszínre, az bizony elég rendesen megviselheti a viszonyokat egy fiatal és rutintalan, feltörekvő zenekarban. Mi szerencsések vagyunk, hiszen Tomasszal hatéves korunk óta ismerjük egymást, és ugyanez a helyzet Fredrikkel is Jensszel is. Tizenévesen pedig már mind barátok voltunk. Tényleg szerencse, hogy együtt tudtunk maradni, másokat elnézve ugyanis nem ez a normális eset, hanem a zenekari változások. Valószínűleg úgy van rendjén, hogy mondjuk nyolc év elteltével másképp gondolkodsz a karrieredről, mint a többiek."

Tomas Haake úgy látja: a zenekart jellemző baráti viszonyok abban is óriási szerepet játszottak, hogy egyáltalán létrejött a jellegzetes Meshuggah-hangzás, majd ennyi zenekarra gyakorolt befolyást. Mert a banda munkásságának utóéletével természetesen ők is tisztában vannak: „Én is látom, hogy valamiféle előfutárai voltunk egy zeneszerzési irányzatnak a saját furcsa megközelítésünkkel. Tény, hogy nem sok zenekar alkot úgy, mint mi. De ennél talán sokkal fontosabb az egyéni stílus tekintetében, hogy alapvetően mindig mindent magunk csináltunk. Ha csak egy producert tennénk bele a képletbe, már az is számos módon befolyásolná a megszólalásunkat. Mi éppen ezért a stúdióban is mindig egyedül dolgoztunk, sosem volt külső producerünk, és biztos vagyok benne, hogy ez is sokat számított. Emellett pedig az is óriási szerencse, hogy megtaláltuk egymást, és kialakítottunk egy nagyon egészséges zeneszerzési metódust. Mindnyájunkat inspirálnak a többiek ötletei, ami különösen fontos manapság, hogy a turnékon kívül már nem találkozunk annyit személyesen, mint régen. Valahogy tényleg tápláljuk egymást ebből a szempontból: rengeteg ötlet kering a zenekaron belül, és már csak ezért sincs szükségünk arra, hogy bárkit is bevonjunk a folyamatba. Tényleg rengeteg hihetetlenül tehetséges zenész alkot mindenfelé, csak éppen nem találja meg azt a négy-öt embert, akivel alapvetően egy irányba szeretne haladni, vagy megtalálja, csak nem képesek úgy együtt fejlődni hosszú éveken át, mint mi. Ha belegondolunk, ez a legritkább, és szintén óriási szerepe van abban, hogy saját hangzásunk van. Mi soha nem balhéztunk egymással a turnékon sem. A mai napig jól érezzük magunkat együtt, hasonló a zenei ízlésünk, és mind ugyanazt akarjuk. Az ilyesmi nagyon ritka, és természetesen beszűrődik a zenébe is, amit írunk."

A Meshuggah emellett a mai napig kényesen ügyel rá, hogy senkire se emlékeztessenek, beleértve ebbe saját magukat is. Hagström: „Szerintem nálunk sosem volt egyetlen olyan meghatározó zenekar, amelynek a hatása rányomta volna a bélyegét a csapatra. Nyilván sok elem jött abból, hogy mindannyian a Bay Area thrash színtér bandáin nőttünk fel, aztán mindannyian elkezdtünk nyitni más stílusok felé is. Később pedig már elsősorban nem is a zenéből merítettünk inspirációt, hanem könyvekből, filmekből, az életünk eseményeiből, hangulatokból, ilyesmikből. És persze egymásból. Soha nem határoztuk meg előre, hogy na, most ezt és ezt fogjuk megvalósítani a következő albumon. A lemezeink mindig afféle reakciók voltak ez előzőre: a Contradictions Collapse még hagyományosabb volt, a Destroy Erase Improve egy dinamikus, előrehaladott thrash metal lemez, aztán a Chaosphere nem lett annyira arcbamászó és agresszív, a Nothing pedig a maga zúgásával tényleg semmire sem hasonlított."

Ennek megfelelően a banda minden lemeze másmilyen, és másért értékelhető. Azt viszont elég magabiztosan ki merem jelenteni, hogy hatását, utóéletét tekintve egyik sem vetekedhet a negyedszázada kiadott Destroy Erase Improve-val. Ez az album a maga idejében tényleg valami teljesen újat hozott nemcsak a Meshuggah fegyvertárába, hanem a teljes műfajba, és ebbéli minőségében egyértelműen a '90-es évek egyik legfontosabb underground metállemeze. Ebből a szempontból mellékes, de számomra a mai napig a legjobbjuk is egyben. Ha valami megkerülhetetlen, hát ez a lemez tényleg az.