Shock!

2016 egyik legfontosabb hazai thrash-eseménye volt a Moby Dick október végi, harmincötödik születésnapi bulija volt, melynek keretében a teljes, szintén jubiláló Kegyetlen évek lemezt eljátszották. A csapat második eredetileg 1991-ben jelent meg, és ugyan volt egy reprintje az Ez volt a XX. század sorozatban, az egyrészről meglehetősen fapados volt egylapos borítójával, másrészről pedig szintén ezer éve elfogyott már a boltok polcairól. Azóta pedig a zenekar folyamatosan azon volt, hogy valahogy visszaszerezze a lemezhez kapcsolódó jogokat, sajnos azonban nem jártak sikerrel: régi kiadójuk, az EMI ugyan nem látott fantáziát egy újrakiadásban, de arra sem volt hajlandó, hogy eladja a jogokat. A Kegyetlen évek így tehát hosszú évekig csak a torrentoldalak és fájlcserélők világában, illetve a YouTube-on volt elérhető. A zenekar végül egy huszáros mozdulattal átvágta a gordiuszi csomót, és diszkográfiájának legnépszerűbb darabját teljesen új köntösbe csomagolva és ismét felvéve dobta piacra. A Kegyetlen évekkel tehát a jubileum és az újrakiadás kapcsán is igencsak időszerű volt foglalkozni végre a Klasszikushock rovatban.

A Moby Dick legnépszerűbb és legtöbbször hivatkozott nagylemeze a magyar heavy metal történelem ugyanolyan megkerülhetetlen alapköve, mint a klasszikus Pokolgép- vagy Ossian-anyagok, és bár nem volt előzmény nélküli, mégis igen komoly váltást jelentett az 1990-es debüt, az Ugass kutya! után. A zenekar honlapján igen részletes és komoly biográfia olvasható, amiből minden érdeklődő kedvére csemegézhet, így ezen megemlékezés keretében legyen elég csak annyi, hogy a csapat még 1980-ban, azaz a magyar metal zenekarok közül elsőként alakult meg Sopronban, méghozzá Schmiedl Tamás és Mentes Norbert jóvoltából, akik másodunokatestvérek volt, és egy évvel korábban kezdtek gitározni. Bár ekkor még bőven húsz alatt jártak mindketten, hamar koncertezésbe kezdtek, és az első dalok is megszülettek, köztük a ma is kihagyhatatlan Pokolrockkal vagy a Patkányirtással. Bár igen hamar nagy rajongótáborra tettek szert, lemezt mégsem készíthettek, sőt, az 1985-ös Rocktábor vizsgakoncertje után egyedüliként még az ORI-engedélyt sem kapták meg. (Az Országos Rendező Iroda szervezte anno a koncerteket, folyósította a művészek fizetését, így rajta keresztül valósult meg a könnyűzene cenzúrázása is, ami elsődleges feladata volt.)

Mindez azonban nem szegte a csapat kedvét: Gőbl Gábornak köszönhetően megismerkedtek, majd össze is barátkoztak Nagy Feróval, a Moby Dick pedig a következő években rendre felbukkant a Beatrice mellett. Gőbl aztán 1988-ban váltotta az addigi basszusgitárost, Giczy Kurtot, de az év abból a szempontból is eredményes volt számukra volt, hogy Ausztriában felvettek egy kétszámos kislemezt (ami aztán soha nem jelent meg), szerepeltek a Magyar Televízió Rockstúdió című műsorában, Nagy Feró Garázsában, és előzenekarként játszottak a Stormwitch magyarországi turnéján. Fentiek hatására a csapat iránt akkorára nőtt az érdeklődés, hogy innentől kezdve csak idő kérdése volt, mikor lesz már végre saját hangzóanyaguk is. Az első lépés a Garázs válogatásán való szereplés volt (A oldal, nyitószám: Moby Dick – A kiválasztott), majd az egyre hangosabb élő sikerek hatására végre összejött a lemezszerződés is. A Proton kiadó főnöke, Enyedi Ernő látta Smiciéket a Ricse előtt, a közönségsiker pedig meggyőzte, hogy érdemes egy esélyt adni a Moby Dicknek.

Az Ugass kutya! felvételei végül 1989 decemberében kezdődtek, a lemez pedig 1990-ben látott napvilágot, és természetesen óriási sikert is aratott, hiszen ekkorra a zenekar már egy évtizede koncertezett, építve maga köré a rajongótábort, akik két kézzel kapkodták a hosszú évek után végre megjelenő LP-t. És bár az Ugass kutya! is kihagyhatatlan hivatkozási alap, tény, hogy egy évtized nótáit tették fel rá, így meglehetősen heterogén, azaz nincs olyan egységes és karakteres hangulata, mint az egy évre rá, már az EMI bábáskodásával megjelenő folytatásnak, a Kegyetlen éveknek. A Schmiedl-Mentes-Gőbl-Rozsonits felállású zenekar ugyanis kétségtelenül hatalmasat fejlődött ez alatt az egy év alatt, minek köszönhetően a Kegyetlen évek minden szempontból érettebb és komolyabb anyag lett elődjénél. Míg az Ugass kutya! néhol még kissé bátortalan és útkereső volt, addig a Kegyetlen évek már egy elszánt, felnőtt és tudatos zenekart mutatott, mely a gyermekbetegségeket maga mögött hagyva készen állt az ország meghódítására.

Amellett, hogy a zene is sötétebb ás egyértelműen thrashesebb lett (a Helloween-hatásokat felváltották a Kreator-ízek), komoly fejlődés volt érezhető a szövegek terén is. Az Aurórával ekkor már régóta együtt dolgozó szövegírót, Pusztai Zolit csaklizta el a lemezhez a gárda, aki később hosszú éveken keresztül, gyakorlatilag konstans ötödik tagként funkcionált a zenekarban. Zoli jellegzetes és erőteljes képei tökéletesen passzoltak a Moby Dick zenéje által megidézett nyomasztó világhoz, melynek eredménye egy kifejezetten sötét és barátságtalan, ízig-vérig thrash-lemez lett. Az Ugass kutya! sikerét látva persze már többen is ringbe szálltak, azaz próbálták megszerezni maguknak az ország legígéretesebb fiatal thrash-csapatát.

Schmiedl „Smici" Tamás a Kegyetlen évek megjelenése után így foglalta össze a kiadóváltás indokait: „A Protonék is kezdték komolyan venni a zenekart a sikerek hatására, és rádöbbentek végül is arra, hogy ha a Moby Dick első lemezét komoly reklámmal támogatták volna meg, akkor jóval nagyobb példányban mehetett volna el. A kettes lemezre ennek fényében már sokkal komolyabb ajánlatot tettek, viszont az akkor még a Hungarotonnál dolgozó Wilpert Imre is megkeresett minket és nagyon kecsegtető feltételeket ajánlott. Mi is sokat agyaltunk, hogy összességében melyik ajánlatot fogadjuk el, és tudni kell azt is, hogy akkoriban nagyon sok pletyka keringett arról, hogy több kiadó is a csőd szélén áll. Végül a Hungaroton mellett döntöttünk, egyrészt azért, mert a Protonban csalódunk az első lemez kapcsán, másrészt pedig a Hungaroton anyagainak volt a legjobb terjesztése az országban. Ráadásul az első lemez kapcsán egyetlen protonos TV-műsorban szerepeltünk, Wilpert Imre viszont már a szerződés aláírása előtt is négyszer beszerkesztetett minket olyan műsorokba, mint a Rock-kalapács. Imre nem tizedrangú senkikként kezel minket a cégnél, hanem kiemelten foglalkozik a zenekarral. Később aztán mégis az EMI-Quint-nél kötöttünk ki, mivel a Hungarotonnál komoly problémák voltak, így aztán az a két ember, aki a mi utunkat egyengette, Imre és Csala Mária átment a Quint-hez." Gőbl Gábor: „Épp Miskolcon koncerteztünk, amikor ez kiderült, és két napig agyaltunk azon, hogy mi legyen. Mire hazaértünk, otthon várt minket Imre levele, hogy az ajánlata még mindig áll, csak már nem a Hungaroton nevében." Smici: „Rizikós volt a dolog, de bíztunk Imrében. Leginkább attól tartottunk, hogy a lemez megjelenése csúszhat, illetve az is kérdéses volt, hogy mennyire lesz majd megoldott a terjesztés. Attól nem féltünk, hogy nem találunk kiadót a zenekarnak, de nem akartunk hónapokat veszíteni, mert nagyon sokan várták már a lemezt." Rozsonits Tamás: „Míg a Protonnál az volt a divat, hogy egyszerre vagy húsz zenekar lemezét is piacra dobták, addig a Quint, mikor elkezdett a komolyzenén túl a könnyebb műfajokkal is foglalkozni, akkor is csak pár előadót szerződtettek: Koncz Zsuzsát, a Bikinit, a Beatricét, a Pokolgépet és minket."

A mindösszesen alig több mint félórás LP-t az E-stúdióban vette fel a zenekar Rozgonyi Péter és Madarász Gábor zenei rendező segítségével. Smici: „Rozgonyi Péternek elég furcsa munkastílusa van, amit meg kellett szoknunk. Végül megtaláltuk a közös hangot, és pár nap alatt kialakult egy nagyon emberi, barátságos hangulat, ami sokat számít egy három hétig tartó közös munkánál. A felvételeknél ő dominált, de azért igyekezett figyelembe venni a mi érveinket is. A legnagyobb probléma, hogy itthon hiányoznak a szakosodott hangmérnökök. Kint minden stílusnak megvannak a saját producerei, és ha egy bizonyos irányba szeretnél indulni, akkor csak meg kell keresned a megfelelő személyt, s ha ki tudod fizetni, nyert ügyed van. Itthon csak néhány embert találni, akik kiismerik magukat egy modern stúdióban, és közülük is csak néhányan értenek magához a zenéhez is. Szerencsénk volt, mert pont egyikükkel dolgozhattunk." Gőbl: „Itthon nincs lehetőség arra, hogy a stúdióban találd ki a dolgokat, ahol már komolyan ketyeg az idő. A magyar piac annyira kicsi, hogy 150-200 óránál többet nem lehet kigazdálkodni. Ennyi idő alatt kell felvenni egy lemezt."

A zenekar pedig Rozgonyiék irányításával igen jó munkát végzett: a súlyos, sokszor pedig emellett kifejezetten gyors dalok a korabeli magyar viszonyokhoz képest okésan szóltak, bár a világviszonylatban is jellemző azon tendencia, miszerint thrash-lemezeken alig hallhatóak a mélyek, a Kegyetlen évektől sem idegen, ahogy a szintén a korra jellemző száraz dobhangzás sem. Ennek köszönhető, hogy a 2016-os, bivaly újrakiadás után hallgatva az eredeti verzió meglehetősen erőtlennek tűnik, bár akkoriban egyáltalán nem volt gyenge ez a sound. Az viszont egyértelmű, hogy Smiciék remekül döntöttek, mikor újra felvették az anyagot, ezzel friss vért pumpálva a mára klasszikussá érett dalokba.

A korong ellentmondást nem tűrően indul a szélvész Ilyen ez a századdal, amely amellett, hogy egy vérbeli thrash-gránát, szövegileg az Ugass kutya! címadójának világát hozza vissza. A Pusztai Zolira oly jellemző, erőteljes társadalomkritika (vagy ha úgy tetszik: kor- és kórkép) a maga teljességében tündököl itt, megadva ezzel az egész lemez alaphangulatét. Az olyan sorok, mint a „Zuhansz a mélybe, nincs vigasz!", tökéletesen festik le a lemez hangulatát, illetve írják körül a Moby Dick üzenetét is. Rozsonits Tamás: „Smici együtt dolgozott a szövegeken Pusztai Zolival. A végleges csiszolásnál ő is keményen kivette a részét a dolgokból, sőt, a próbákon még mi többiek is beleszóltunk a sorokba." Smici: „Zoli rengeteg szövegváltozatot készített piszkozatban, és ezek közül többnyire én választottam ki, hogy melyiket kellene kidolgozni. Három-négy szöveget én magam is össze tudtam volna hozni, de akkor ki írta volna meg a többi hatot? Ráadásul a zenével is volt épp elég dolgom. Zoli viszont azt mondta, szívesen vállalja a feladatot, de csak akkor, ha az összes szöveg tőle jön. Az első lemeznél több kritikát is kaptunk a szövegek miatt, és szerintünk sem passzoltak mindig a karakteres zenéhez. Zolit azért kerestük meg, mert ő ekkor már régóta az Auróra szövegírója volt, és tetszettek a munkái. Azt akartuk, hogy a zenénkhez ugyanolyan erős szövegek is társuljanak, és szerintem elégedettek is lehetünk a végeredménnyel."
Göbl: „Egyikünk sem költő, egy jó lemezt pedig nem szabad rossz szövegekkel elszúrni."

A kettes Good Bye gyilkos tempója ellenére is a lemez legfogósabb tételei között van, köszönhetően emlékezetes énektémáinak. A harmadikként érkező címadó a nyitó kettős után egy középtempós, kimért darab, döngölő riffeléssel, és jól is esik a fülnek végre ez a visszafogottabb súlyosság. Szövegét tekintve egyfajta eszenciaként is felfogható, nem véletlenül nevezték el róla a nagylemezt.
Smici: „Nekem a címadó a kedvencem, bár a felvétel nem igazán tetszik. Nem minden esetben sikerült elég dinamikussá tennünk az éneket, és ennél ezt érezni is. Koncerten viszont imádom. Kiemelkedően slágergyanús, dallamos refrénű szám nincs a lemezen, de ettől függetlenül a Happy End biztos, hogy siker lesz. A refrén bár nem slágeres, de olyan megkapó, hogy nem lehet elfelejteni. A középtempós számok lesznek a legnagyobb közönségkedvencek szerintem, ezekre nagyon be fog indulni a közönség, de van pár gyors tétel is a pogózóknak."

Smici megérzése természetesen bejött: a korszellemnek maximálisan megfelelő, hibátlan thrash-pedigrével rendelkező Happy End kihagyhatatlan ékköve a Moby Dick-életműnek, ahogy a soron következő darabok gyakorlatilag bármelyike is az. A málházós Élsz vagy meghalsz, a sodró lendületű S.O.S. vagy a szövegének szépségében csak az Akela Fenevadjához mérhető Beteg a Föld mind a magyar thrash metal kitörölhetetlen klasszikusai. Az én kedvencem mégis a gyors riffelést ökölrázós refrénnel kombináló Kiképzés; a lemez egyik leggyorsabb tétele, melyet a refrénjében kifejezetten tördelt Ne köss belém, és a koncerteken ritkábban előkapott, pusztító riffelésű Köszönöm, jól vagyok követ, színvonalcsökkenés nélkül zárva ezzel a lemezt. Végighallgatva a Kegyetlen évek 32 percét, Smici alábbi korabeli megállapításaival nehéz lenne vitába szállni: „Minden szempontból sokkal egységesebb lett ez a lemez, mint az elődje. Az énekhangom is erősebb, határozottabb, keményebb lett. A gitár is vaskosabban szól, mások a szólók is kicsit: korábban voltak kétszólamú, dallamos szólóink is, ezeket most elhagytuk."

A Kegyetlen évek megjelenését követően a zenekar tovább folytatta azt a rendkívül tudatos építkezést, melynek következtében a fentebb részletezett kedvezőtlen előjelek és a sorra felmerülő akadályok dacára 1991-re az ország legnépszerűbb metalcsapatai közé sikerült emelkedniük. Az akkori viszonyokról pedig álljon itt egy idézet Gőbl Gábortól, amely enged egy kis bepillantást a dolgok monetáris részébe is: „Szeptemberben indul a lemezbemutató turné, összesen körülbelül huszinöt-harminc állomással, szerte az országban. Ennél több városban sajnos nem lehet gazdaságosan fellépni, egy rentábilis bulihoz kell ugyanis minimum 350 néző. Sokan kérdezik tőlünk, hogy miért nem megyünk el kisebb helyekre is. Egyszerűen azért, mert ha eljön 200 ember, akkor 3-400 forintos jegyárakkal kellene dolgozni, hogy kijöjjön belőle az összes költség: technikusok, fény, hangcucc, szállítás, terembérlet. Ez pedig teljesen irreális ár."

A magyar thrash metal talán legelső és egyben legklasszikusabb lemezének folytatására szerencsére nem kellett sokat várni. A Moby Dick nagyon komoly fordulatszámon pörgött, így 1992-ben már érkezett is a folytatás. Ráadásul a Körhinta szintén méregerős lett: úgy tűnt, a Moby Dick valóban megállíthatatlan. Később aztán sajnos az ő lendületük is megtört, illetve megjelent néhány, a közönség által finoman szólva is megosztóként aposztrofált lemezük is (élükön természetesen az 1997-es Tisztítótűzzel), véleményem szerint azonban rossz anyagot sosem adtak ki, és ugyan valóban eltávolodtak néha attól az iránytól, amelyet a rajongók többsége elvárt a zenekartól, a Moby Dick név mindig is igen komoly minőségi garanciát jelentett. Erre pedig a legmeggyőzőbb bizonyíték maga a huszonöt éves Kegyetlen évek album, amely friss kiadásának köszönhetően végre olyan köntösben jelenhet meg újra, amely méltó a rajta található dalokhoz. Mivel pedig mind a hármas Körhinta, mind pedig a negyedik Fejfa helyett (de gyakorlatilag a visszatérő Golgota előtti összes albumot felsorolhatnánk, az első kivételével) ma már szintén totál elérhetetlen, remélhetőleg a zenekar végül csak talál majd valamilyen megoldást ezek ismételt megjelentetésére is. A Kegyetlen évek 2016-os verziója ugyanis egyrészről teljes mértékben hű maradt az eredeti kiadáshoz (még akkor is, ha zeneileg azért változtattak néhány apróságon), azonban sikerült egy nagy adag adrenalint is pumpálni bele.

Végezetül pedig álljanak itt Smici gondolatai az újrakiadásról: „Sajnos a régi albumok folyamatos hozzáférhetőségére nem tudtunk soha igazi megoldást találni. A legkézenfekvőbbek az újrakiadások lennének, de a jogok több kiadónál vannak és az ezek megszerzésére tett lépések csak részeredményeket hoztak. Így jelenhetett meg például a Memento vagy az Ugass kutya. A Kegyetlen évek a legkedveltebb Moby Dick album, hosszú évek óta hiánycikk, számunkra is nagy vérveszteség, hogy nem lehetett beszerezni. Az EMI által volt egy kis példányszámos, booklet nélküli kiadás, ami így is örömteli, de az is elfogyott. A jelenlegi kiadónk, a Hammer folyamatosan tesz lépéseket a kiadói jogok megszerzésére, mi ebbe nem látunk bele, ez nem a mi asztalunk, csak annyit tudunk, a fentebb említettek kivételével egyelőre nincs más eredmény. A Kegyetlen évek album megjelenésének huszonöt éves évfordulója olyan alkalom volt, amire vétek lett volna nem lépni. Az évforduló közeledtével javasoltam a kiadónak, ha nem megy másképp, vegyük fel a dalokat újra, ők pedig üdvözölték az ötletet és teljes támogatásukról biztosítottak. Az újrafelvételek koncepciója az volt, hogy a lehető legeltökéltebben ragaszkodjunk az eredeti verzióhoz. Ezt elég jó hatásfokkal sikerült is megvalósítani, apróbb hangszerelési változtatásokon kívül lényegi változás nincs a lemezen. A korabeli stúdiózásra természetesen hatalmas élményként emlékezem, a mostani azonban teljesen más körülmények között és formában zajlott, így teljesen másfajta élményt jelentett. Felemelő, izgalmas, ugyanakkor felelősségteljes feladatként a legjobbat akartam kihozni magunkból, és ezért keményen is dolgoztunk. A Kegyetlen évek újrafelvétele és kiadása pedig talán új lendületet ad a régi kiadványok megjelentetéséért folytatott próbálkozásoknak is, de az sincs kizárva, hogy valamelyik másik klasszikus albumot is újra rögzítjük végül."