Shock!

Harmincöt év tényleg nem semmi, a Moby Dick pedig épp ezt az évfordulót ünnepli idén, és mi mással is tehetné ezt, mint egy speckó koncerttel. Smiciéktől eddig sem állt távol, hogy a különleges eseményeket, megjelenéseket különleges, vendégekkel kiegészített happeningekkel tegyék még érdekesebbé, így tulajdonképpen már meg sem lepődtem rajta, hogy ezúttal sem csupán egy sima koncertben gondolkodtak.

Amellett, hogy a Dick monstre műsorral készült, előzenekarnak sem akárkiket hívtak. Mikor megérkeztem az ekkor még elég szellős Barba Negrába, épp a Remorse tolta a kompromisszummentes thrash metalt. Ózdi hőseinkről, illetve vezérükről, Oláh Zsoltiról simán meg lehetne mintázni a kitartás szobrát, hiszen jövőre már a Remorse is betölti a harmadik ikszet, úgy pedig különösen nagy dolog mindez, hogy sosem sikerült kitörniük az undergroundból. Pedig megérdemelték volna, a régisulis, klasszikus thrash metalt ugyanis nem tolják kevésbé jól, mint akár ezen este főhőse. Most is hozták a Rockmaratonon mutatott kiváló formát, sajnos azonban a kásás hangzás sokat elvett a buli erejéből. Különlegességként ezúttal is színpadra invitálták Köhler Ágit, hogy a Kín című opuszban elővezetett hörgésével megtámogassa Ráczkevi Imit.

Az Auróra már jobban szólt valamivel, de az ő hangzásuk sem volt az igazi, viszont ez a kutyát sem zavarta, mivel igazi slágerparádét toltak a rendelkezésükre bő egy órában. A magam részéről általában ennyit kifejezetten soknak tartok Vigiék muzsikájából, ezúttal azonban valóban igazi best of volt műsoron, csakis legemblematikusabb dalaikkal, így annak ellenére is végig élveztem a bulit, hogy számomra továbbra is kicsit egydimenziós a muzsikájuk.

Az Auróra a magyar színtér megkerülhetetlen legendája, ráadásul kifejezetten laza, jó arcok, akikről messziről látszik, mennyire élvezik és szeretik még mindig ezt az egész cirkuszt. Ahogy Vigi fogalmazott, ezen a koncerten is jelen volt vagy 3-400 ember, akit személyesen is a barátjának nevezhet, ez a szám pedig valószínűleg ezzel a koncerttel is csak tovább nőtt, egyszerűen nem lehetett nem szeretni őket. Az eredetileg a Moby Dick vendégeként jelenlévő Szasza nem is bírt a lelkesedésével, és többször is felment a színpadra némi pálinkázás meg szelfizés erejéig. Utóbbinál mondjuk kissé túltolta a jópofizást, de neki ezt még nyugodtan elnézhetjük. Nem mondom, hogy azonnal rohanni fogok az év végén érkező, tizennyolc tételes, dupla Aurora-nagylemezért, de élőben bármikor szívesen megnézem őket, főleg, hogy mióta Kisróra ül a dobok mögött, a zenekar soha nem hallott feszességet produkál.

Utólag visszatekintve nem a teljes egészében elővezetett Kegyetlen évek volt számomra a jubileumi Moby Dick-koncert csúcspontja. Persze jó volt elejétől a végéig, egyben hallani a magyar thrash klasszikusát, másrészről azonban volt már ilyen (és DVD-n is kijött), illetve a lemez nagyját egyébként is rendszeresen játsszák élőben. Az ős-Moby Dick blokk viszont, ami utána következett Rozsonits Tamással és Giczy Kurttal, valóban igazi különlegességnek számított.

Magát a koncertet tökéletesen építették fel: a nyitó Ugass kutyát követően az újjáalakulás utáni, frissebb dalok vezették fel a Kegyetlen évek-részt, amely elé még befért a zenekar diszkográfiájában mai napig kakukktojásnak számító, részemről azonban abszolút kedvenc Legyél jó is. A Kegyetlen évek dalairól pedig mit is lehetne mondani? Egytől-egyig megkerülhetetlen darabok, amelyek egy akkoriban megkérdőjelezhetetlenül csúcsformában lévő zenekar műhelyében kovácsolódtak 30 percnyi tökéletes thrash metallá, nem véletlen, hogy a mai napig ez a Moby Dick-rajongók kedvenc nagylemeze (a magam részéről azért inkább a Fejfa helyettre szavazok.)

A koncertre beígért vendégek sorát Szijártó „Szupermen" Zsolt kezdte meg, aki a címadóban tekert egy remek szólót, a többi meghívott azonban csak a következő részben lépett színre. Mikor a Köszönöm, jól vagyokkal véget ért a huszonötödik életévét betöltött második Dick-korong megidézése, érkezett Szasza, hogy Smicivel duettben énekeljék el a Prometheust. Sajnos azonban az öreg gengszternek láthatóan fingja sem volt sem erről, sem pedig a már Giczy Kurttal és Rózsival eltolt Zokog a lelkemről: többször is rosszkor és rosszat énekelt, illetve sokszor csak Smicire bambulva próbálta kikövetkeztetni, vajon hol is járunk. Ezért kár volt eljönnie, csak rontott ugyanis azon a produkción, amire a többiek láthatóan becsülettel felkészültek. Rozsonits Tamás dobolása mára kissé darabos lett, de egyértelmű volt, hogy sok energiát tett a buliba, Kurt kezében pedig olyan szépen szólt a bőgő, mintha még a mai napig is aktívan muzsikálna. Smici és Mentes Norbi velük négyesben vezetett elő egy rövid részletet a Zeppelin Moby Dickjéből, illetve ezúttal Hobo nélkül ugyan, de eltolták a Tobacco Roadot és a Johnny B. Goode-ot is, magyarul. Amit e három tétel alatt hallhattunk, az pedig igazi örömzenélés volt. Az egy csapásra kialakult családias hangulatot a zenekar felköszöntésével tették még meghittebbé: három házi készítésű, speciális torta mellett még Szupermentől is kaptak egy Kegyetlen évek „óriásbakelitet", bármi is legyen az.

Jó érzés volt együtt látni a színpadon a Moby Dick régi és jelenlegi tagjait, egyvalaki azonban nagyon hiányzott: Hoffer Péter ugyanis nem volt jelen a koncerten, távollétének oka pedig szóba sem került, pedig ha valakinek, neki abszolút helye lett volna a színpadon. És bár minden tiszteletem a Rómeó Vérzik dobosáé, Sanchóé, a Gazember bizony nem úgy dörrent meg vele, ahogy anno Hofival. Ha viszont már a dobosoknál tartunk: ha már Hofi nem tud/nem akar a Moby Dickben játszani, a jelenlegi ütős Budai Bélánál keresve sem találhattak volna megfelelőbb embert a helyére. Amellett, hogy fiatalos lendülettel, marha feszesen játszik, a lehetőségekhez képest mégis igyekszik maximálisan tiszteletben tartani a klasszikus dobtémákat. Egy ilyen csapatba pedig pontosan ez is kell.

A Moby Dick vendégekkel és különlegességekkel felturbózott műsora végül a két órát is meghaladta, ráadásul olyan jól szólt a koncert, amilyen csaknem tökéletes hangzással még talán senkit sem hallottam itt. Lehet persze fanyalogni, hogy az ilyen őskövületeknek ideje lenne már átadni a stafétát a fiatalabbaknak, de amíg a zenekar ilyen minőségű koncerteket ad, a magam részéről csak helyeselni tudom, hogy nem hajlandók letenni a lantot.

Fotó: Barba Negra Music Club