Shock!

Az Innuendo az a lemez, amit akkor is szeretnénk, ha szar lenne. Mert ez az utolsó Queen stúdióanyag, ami még Freddie Mercury életében jelent meg, és ugyan mi lehetne felemelőbb, egyben tragikusabb annál, mintha egy művész legutolsó munkáját hallgathatjuk meg. Ráadásul úgy, hogy a negyvenöt éves Farrokh Bulsara pontosan tisztában volt azzal, hogy záros határidőn belül meg fog halni, és minden valószínűség szerint az Innuendo lesz a hattyúdala. Zenésztársain és a hozzá legközelebb álló személyeken kívül viszont másnak nem lehetett pontos tudomása a helyzet súlyosságáról, hiszen Freddie hivatalosan a halála előtti napig titkolta, hogy AIDS-es lenne. Rosszindulatú célozgatások, kétes utalások persze mind gyakrabban övezték személyét, a közélettől és a turnézástól való távolmaradását – nem is találhattak volna hát jobb címet az éppen ezekre a rossz szájízű pletykákra utaló innuendónál.

Ráadásul az Innuendo egyáltalán nem szar. Nem mondom, hogy a csapat legjobb munkája (arról már korábban írtam), de az tuti, hogy a The Game óta nem adtak ki ilyen jó lemezt, sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, a 80-as korong óta ez volt az első, amit jobb napjaimon akár elejétől a végéig (tán a Delilah kivételével) meg tudtam hallgatni. Minimum négy örökbecsű Queen slágert tartalmaz, ami bármely Királynő válogatásra felkerülhetne (a néhány hónappal később piacra dobott Greatest Hits II-re rá is kerültek), és ezek mellett van öt-hat további dal, amelyekben maradéktalanul ott van az a Queenre mindig is jellemző jóleső, baráti és pozitív életszemlélet, ugyanakkor a '80-as évek-beli túlkapásokhoz képest már kevésbé bombasztikus és megalomán, éppen ezért sokkal emberközelibb zenei világ. Emellett Freddie (és elvétve Roger Taylor) szövegei sokszor olyan szívbemarkolóak, amik garantálják, hogy egy életre nem felejtse el senki a These Are The Days Of Our Lives, az All God's People, a Don't Try So Hard, pláne a The Show Must Go On sorait. Tényleg a legmélyebb, legérzelmesebb (ugyanakkor helyenként bizony kissé dagályos) Queen anyag húzódik meg itt, a diszkográfia végén, a halál árnyékában.

Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy egyben halálra váltan komor is lenne. Pedig nem biztos, hogy túl sok kedvük volt az olyan vidámabb tételek felvételére, mint a Freddie macskájáról szóló (és általam szívből utált) diszkós Delilah, az érdekes muzikális megoldásokkal telepakolt, az őrületről valló I'm Going Slightly Mad, vagy a „fordított dal" szerkezetét követő Bijou, amiben a gitár játssza a verzéket, és szöveg csak a „versszakok" között található. De az olyan adrenalintól duzzadó tételek, mint a Headlong, a The Hitman, vagy az I Can't Live With You sem arról vallanak, hogy ez egy végnapjait élő zenekar végső dalcsokra lenne, nem is beszélve Taylor daláról, a szabadságot megéneklő Ride The Wild Windről. És hát ugye ott van még a címadó tétel, ami egy összetett, komoly darab az önmegvalósításról, a folytonos küzdelemről és a szabad akaratról, de azért a középrészében csak elfér egy vidám, flamenco betét is. És ez, mármint hogy a búcsúzás hangulata nem nyomja rá teljes mértékben a bélyegét a dalokra, csak jót tesz nekik.

Így válik az Innuendo méltó búcsúvá egy énekes legendától, aki excentrikus személyiségével, dalszerzői és szövegírói tehetségével, mindenekelőtt pedig kolosszális hangjával képes volt egy kicsit megváltoztatni a körülötte lévő világot, és elérte azt, hogy az embereknek a Királynő szó hallatán ne egy női uralkodó képe ugorjon be, hanem egy bajszos pacáké. Nyugodj békében, Freddie Mercury!