Shock!

Szinte hihetetlen, de idén húszéves lesz a lemez, amelynek megjelenését, majd igen gyorsan lezajlott köztudatba kerülését követően ellepte a nagyobb városok középületeinek falait a Méné, Tekel-féle kinyilatkoztatás: „Az élet a legjobb méreg." Romantikus lelkületű ifjak százai kérték arra aktuális barátnőiket, hogy gyűrje össze a lepedőt velük, a kevésbé széplelkűek pedig arra, hogy vagy forduljon a fal felé, vagy forduljon fel. Az ország lakosságának rockzenére fogékony része pedig – ha korábban még nem tett volna így – egy csapásra megjegyezte a debreceni Tankcsapda nevét. Hogy mennyire jól, azt jelzi, hogy a Tankok még mindig itt vannak, jócskán megváltozva ugyan (közben persze mi magunk is jócskán megváltoztunk), de talán erősebben, mint valaha. És a tény, hogy Lukács Laciék '89 óta, a legcsekélyebb megszakítás nélkül folyamatosan aktívak, és az elmúlt bő húsz év alatt népszerűségük nem hogy csökkent volna, hanem – egyetlen kisebb hullámvölgyet nem számítva – lemezről lemezre egyre csak nőtt, és manapság is röhögve képesek megtölteni a legnagyobb arénákat, a magyar rockzenében egészen egyedülálló és mindenképpen elismerésre méltó dolog.

Ez a diadalút – az én értelmezésemben legalábbis – igazából azzal a húsz évvel ezelőtti lemezzel indult meg, amelynek borítóján egy fiatalember halántékához egy töltött fegyvert szorítanak, és amelynek anyagát a banda a november elején startoló, Rock a nevem címre keresztelt turnén elejétől végéig el is fogja nyomni. Mi pedig ismét kályha előtt karosszékben pihenő bölcs öreget játszunk, és mesélünk a lelkesen figyelő csimotáknak a régmúlt napokról.

A cívis városi trió állócsillag-mivolta tényleg igazi kuriózum. Tekintsünk csak végig az egykori nagyobb pályatársakon: némelyik már régesrég földbe állt (Sing-Sing, Southern Special, Carmen), mások igen nehezen követhetően, hatalmas fekete lyukakkal tarkítottan tevékenykednek (Sex Action/Action, Akela, Black-Out), és hát vannak olyanok is, akik inkább a néhány évre eltűnés, majd visszatérés útját követték (Moby Dick, és most vegyük ide az amúgy teljesen más lapra tartozó Ossiant is). Vagy kukkantsunk át más stílusokra: az anno igen nagy sikerrel futó Hazudós Zenekarok Versenyének többi résztvevője közül a mind hatalmas népszerűsége alapján, mind száz másik okból remek összehasonlítási alapot jelentő Kispál és a Borz néhány éve szintén leállt, a Pál Utcai Fiúkról talán még Leskovics „Lecsó" Gábor sem tudná megmondani, hogy mi van velük (hála az égnek, teszem hozzá gyorsan), Czutor Zoli pedig manapság a Belmondóval gyilkolja a zenei közízlést, és talán már azt is letagadja, hogy valamikor, a Nyers egészen korai időszakában thrash metalt játszott. Mindennek kontrasztjaként Lukácsék új gitárossal kiegészülve készülnek egy új album kiadására.

A Tankcsapda számomra igazi fiatalkori szerelem volt – Szandi hal(lgat)hatatlan slágerét idecitálva igazi tínéddzserlamúúúúr, úgyhogy objektív írást itt ne is várjon senki. Ezt ma már persze nem feltétlenül szokás felvállalni, pedig úgy gondolom, hogy aki a '90-es években volt tizensok-huszonpár éves, annak nagyon nehéz volt kivonnia magát a csapat csúcsalkotásait jelentő A legjobb méreg / Jönnek a férgek / Az ember tervez triász bűvköréből. Szinte mindenki zsákszámra tudna olyan sztorikat mesélni, amelyek ilyen-olyan módon a Csapdához kötik, és én is tisztán emlékszem rá, ahogy társaimmal igazgatói intőt kapunk, amiért nagyszünetben lejátsszuk a címadó dalt az iskolarádióban, vagy amikor életem első Tankcsapda koncertjén (1994 – Tele a tankot turné) elhűlve láttam, amint Béka névre hallgató ismerősöm a kezében vitte kifelé fülcimpája egy véres darabját, mert a Baj van!! alatt a kissé túl vérmesre sikerült pogó közben valami barom kiszaggatta füléből a karikát. Vagy ahogy a ránézésre alig középsulis, Tankcsapda pólós, ártatlan képű kiscsajok a rockklub sarkában isszák a vízzel felhigított körömlakklemosót (Caola-koktél, mint később megtudtam a szakkifejezést), mert nincs pénzük töményre. Vagy amikor egy tokaji rocktáborban végre személyesen is találkozunk a zenekar tagjaival, és Lukács tőlünk kér szigszalagot, hogy azzal rögzítse nem kicsit leharcolt sportcipője talpát, és mindeközben a tökrészeg Buzsik sutyiban fel is issza a pálinkakészletünket. Nem túl szép történetek ezek, de hát a rock'n'roll nem széplelkeknek való. De elég is lesz ennyi, hiszen – ahogy Pálinkás Vince barátunk előszeretettel szokta felhívni rá a figyelmet – a nosztalgia veszélyes dolog.

Úgy is nézhetjük persze, hogy a Tankcsapda jó időben művelte a jó dolgot a jó helyen. 1989. október 14-i megalakulásuk szinte egybeesik a rendszerváltással, megnyílnak a határok, nyakunkba szakad a szabadság, és három fiatalember – leszerelve a katonaságtól – úgy dönt, hogy egy olyan punk rock zenekart alakít, amiben a szövegeknek legalább akkora szerep jut majd, mint a zenének. Számottevő zenei előéletük nem nagyon volt, az énekes/gitáros Lukács Laci a kivétel, ő ugyanis egy rövid ideig basszusgitárosként erősítette a szintén debreceni PG Csoportot (játéka az 1990-es Alföldi zene kazettán is hallható). „Aztán Lukács elment, mert rocksztár akart lenni. Senki nem gondolta volna, de tényleg összejött neki a dolog", mondta egy interjúban a később polgármesterként is közszereplést vállaló Jantyik Zsolt, a PG Csoport vezetője. A PG költői képekkel, utalásokkal teli szövegekben utazó, alternatív felé hajló alföldi rockzenéje amúgy sem nagyon elégíthette ki az ifjú gitárost, hiszen ő bevallottan sokkal jobban vonzódott az AC/DC, Motörhead-féle egyértelmű, koszos rock'n'roll muzsikához, meg persze a Ramones-féle minimál punk rockhoz is, példaképnek pedig ott volt a győri Auróra, akik előtt megesik az első hivatalos fellépés is 1989 októberében. Nem mellékesen ezen a napon kerül a képbe Kémeri Péter menedzser, aki majd egészen az ezredfordulóig a csapattal marad.

Mind a '89-es Baj van!! demó, mind pedig az egy évvel későbbi, a csapat által később „nulladik lemeznek" nevezett Punk 'N' Roll kazetta alapvetően ezt a zsigeri punk rock muzsikát tartalmazza, kemény, nyers, szókimondó szövegekkel, amelyek a magyar rockzenében akkor még szokatlanul gyakran alkalmaznak szójátékokat, áthallásokat, és unos-untalan rímelnek is. (Ebben bevallottan az Auróra, egyben Moby Dick szövegekért felelős Pusztai Zoli volt a példakép.) A csapat kijut külföldre – Németország, Svájc –, foglaltházakban játszik a német Nagorny Karabach társaságában (a Kit érdekel? eredetileg az ő daluk), eljut Szlovákiába is a baráti G. Bergerrel, miközben itthon őrségváltás készül a rockzenében. Mert kialakul egy olyan, fiatal csapatokból álló mag, amelynek egy része a Fekete Lyukból érkezik, a másik vidékről, és mindannyian elvonatkoztatnak a Pokolgép/Ossian/Omen típusú, tiszta heavy metalos megközelítéstől, hogy azt vagy egy súlyosabb, thrash metalos irányba vigyék tovább (Moby Dick, Exit, Lady Macbeth), vagy jóval rockosabb, koszosabb zenét nyomnak (Sing-Sing, Sex Action, Dance, később Southern Special, Machine Mouse, Damned Road). Ez utóbbi formációk – élükön a Sex Actionnel – életvitelükben is felveszik ezt a mocskos rock'n'roll imidzset, és ez a közeg tárt karokkal fogadja a Tankcsapdát, akik csuklóból leszállítják a '90-es évek elejének egyik legnagyobb rock slágerét A Legjobb méreg képében.

Ahogy a lemez elindult a Lukács színtelen hangján mintegy ráolvasás-szerűen előadott „Egy szemétdombra szültek, / de ők is kikészültek. // Nincs semmim, nincs helyem, / csak a fejem, hogy a falba verjem. // Én gonoszabb leszek, mint az Ördög, / ha eszembe jut, bepörgök" sorokkal, mindenki egyből tudta, hogy hányas a kabát. A dekadencia himnusza volt ez, amire ifjabb korban nagyon vevő az ember, míg a szülők nagyon tudják gyűlölni – egyetlen rockzenekarnak sem kellhet ennél több. A faék egyszerűségű zenére érkező, mindvégig méregerős szövegen nem akadt sok magyaráznivaló, mint ahogy a fekete-fehér klipen sem, amit ráadásul annyira spontán módon rögzítettek, hogy azon mindössze két tag látszik, a dobos Buzsik Gyuri nem ért oda a felvételekre. Lukács: „Szóltak a debreceni Városi TV-től, hogy lehetne klipet csinálni. Csak épp azonnal kellett dönteni, és Buzsiknak már nem volt idő szólni. Persze nem volt forgatókönyv sem, én találtam ki, hogy az épp a stúdióban lévő létra tövében magyarázok, míg az operatőr adott egy partvisnyelet, amit lehetett rázni. Valahonnan előkerült egy gázálarc is, mi meg tátogtunk a zenére, meg mutogattunk. Hát ennyi volt."

Az egész lemez ilyen: egyszerű, mint egy balcsapott, de legalább annyira hatásos. A tagok nem is voltak túl jó zenészek, Lukács például csak ritmusgitározni tudott, így aztán a szólókat egyetlen kivétellel (Nem ismerek rád) át is engedte régi barátjának, a későbbi replikás Csató Péternek (négy dalban), de még inkább a banda gitártechnikusának, egy bizonyos Molnár Leventének, aki a keresztségben a Cseresznye nevet kapta (hét számban). A hangzás is olyan, amilyet akkoriban a hazai viszonyok lehetővé tettek (azaz elég fos, de még így is fényévekkel jobb, mint a következő Jönnek a férgeken), de a lényeg nem ez volt, hanem hogy a Csapda új színt jelentett a palettán. Zenéjük eddigre már totál eltávolodott a korai punk rocktól, és mind inkább elfordult az AC/DC, Motörhead típusú, laza csuklóval elreszelt rock and roll irányába, amire Lukács nyers szóhasználattal, reszelős hangon bömbölte rá hol szexista (Csőretöltve, Gyűrd össze a lepedőt, Az enyém vagy), hol kiábrándult (A legjobb méreg, Fekszem a földön, Tudok egy munkát, Nem ismerek rád, Napra nap, Nem érdekel), hol pedig egyszerűen csak bunkó módon hímsoviniszta (Fordulj fel!) szövegeit.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az egész móka dinamikailag nem volt kellően változatos, hiszen a Nem hagylak el vagy Legyen az ördögé-féle szélvész rock'n'rollok mellett ott sorjáztak az olyan komótosan döngölő darabok, mint a Fekszem a földön, vagy a Nem érdekel – személyes favoritjaim. És ott volt még a kakukktojás Nem ismerek rád, ami minden korábbi témájuknál sokkal súlyosabb volt, mintegy előrevetítve a Jönnek a férgek lemez kemény, fémes irányvonalát. Szövegileg pedig kábé itt bukkant fel először az a társadalmi problémákat feszegető-moralizáló attitűd, ami a későbbiekben (sajnos) meghatározóvá is vált Lukács szövegeiben.

A Méreg '93-ban megindul országos hódító útjára, de előbb még bekövetkezik a zenekar első tagcseréje: Labi elhagyja a fedélzetet, Lukács basszusgitárra vált, gitárosi posztra pedig leigazolják a fentebb már említett technikust, Cseresznyét. Aztán koncertek orrvérzésig, többek közt a jó barát Sex Actionnel, és az akkori vezető metal bandával, a Moby Dickkel, sikeres fellépés a Masters Of Rock fesztiválon a PeCsában, majd következik első országos turnéjuk, a Tourd össze a lepedőt, amelyen előzenekarként egy (akkor még) hasonló zenében utazó, feltörekvő brigád, a Southern Special lép fel. (Szó se róla, Cseresznyéék a korai időszakban nagyon tudtak előzenekarokat választani: Sutterek, Necropsia, Replika...) Mire '94 elején stúdióba vonulnak, hogy felvegyék a Férgek lemezt, már megágyaztak a sikernek.

A többi pedig – ahogy mondani szokás – történelem, és végül oda lyukadunk ki, ahonnan elindultunk: a Tankok még mindig itt vannak, jócskán megváltozva ugyan, de talán erősebben, mint valaha. Lukács Laci más tagokkal egy másik generációnak zenél, más hangot üt meg, más szavakat használ, de nyomja rendületlenül. Kíváncsi vagyok, mikor fog Kossuth-díjat kapni (ne röhögjünk, Lovasi és Ákos is kaptak)!