Shock!

Miután 1991-ben kijött a mindenható Nevermind, a teljes rock/metal színtér a feje tetejére állt. Hirtelen minden Seattle-ről és az onnan indult csapatokról kezdett el szólni, a korábban kiadói kedvenceknek számító zenekarok pedig egy csapásra kegyvesztettekké váltak. Mindez nem csak a mainstreamben, de az undergroundban is egyértelmű volt, így sokak esetében a korábbi pozíciók elvesztésével konkrétan a túlélés vált az egyetlen reális célkitűzéssé. Persze nem tudhatjuk, hogy a korszellemnek való megfelelés kényszere, netán a töretlen fejlődés eredménye, de tény, hogy a '90-es évek első felében markáns, saját hangzással rendelkező, a színtér által tisztelt és elismert thrash bandák egész sora váltott stílust, illetve kezdett eltérő irányokba evezni.

Egy részük (gondoljunk csak például a Flotsam And Jetsam Cuatro című anyagára) dallamosabb, power metalosabb irányba fordult, míg a másik halmazt azok az alakulatok tették ki, akik modernebb, súlyosabb anyagokat kezdtek el leszállítani, lásd például a Vio-Lence Nothing To Gainjét vagy a Distortiont, illetve később a Greent a Forbiddentől. Ha az ember el tud vonatkoztatni egy-egy zenekar neve kapcsán bevésődött elvárásaitól, akkor szilárd meggyőződésem, hogy tudja értékelni a fenti példákat, hiszen – talán a Nothing To Gain jelenti az egyedüli kivételt – mind izgalmas, remek lemezek, de az is tény, hogy anno alaposan megosztották a rajongókat. Tekintve, hogy a thrash színtér nem tartozik épp a legnyitottabbak közé, nincs is ezen mit csodálkozni, de jómagam, aki nagyjából egy évtizedes késéssel ismerkedtem meg fenti anyagokkal, semmi ördögtől valót nem találok bennük. Mindez a Testament esetében pedig hatványozottan igaz, hiszen annak ellenére, hogy ők mindkét irányba elmozdultak, mind a power metalos, melodikus The Ritual, mind pedig a két évre rá érkező, szupersúlyos Low óriási kedvencem.

Chuck Billy nyilatkozatából persze az is sejthető, hogy 1992-ben egyáltalán nem a változó idők szele terelte őket dallamosabb vizekre, hanem a tagságon belüli kohézió hiánya. Billy: „Alex Skolnick fokozatosan távolodott el a heavy metal stílustól, és végül már egyáltalán nem volt hajlandó eljátszani a gyorsabb témákat. Elment egy turnéra Stu Hamm (a neves bőgős muzsikált együtt többek között Joe Satrianival és Steve Vaijal is – K.G.) meghívására, és mikor visszajött, minden új nótába belekötött. A Ritual csak hatalmas kompromisszumok árán tudott elkészülni: kiderült, hogy közösen már képtelenek vagyunk dolgozni. Lou Clemente kiválása is kellett ahhoz, hogy utána visszakanyarodjunk a durvább témákhoz, az első lemezeken ugyanis sokkal jobban játszott, mint most. Volt egy műtétje, amitől lelassult a lábmunkája, ezért nem tudta olyan jól hozni a gyors dolgokat, mint korábban. De végül nem mi rúgtuk ki, hanem ő sértődött meg. Elhozta az egyik turnéra a feleségét, aki a zenekar publicistája is egyben, mi pedig nem voltunk elragadtatva attól az ötlettől, hogy ő is a turnébuszon lakjon, mivel egyikünk párja sem ott utazott. Lou ezen annyira felkapta a vizet, hogy bérelt egy kocsit és egyszerűen hazament az asszonnyal. Mivel az új anyaggal egyértelműen vissza akartunk kanyarodni a durvább dolgok felé, sem Lou, sem Alex után nem sírtunk."

A The Ritual tehát Alex Skolnick és Lou Clemente hattyúdalának bizonyult, és a turnéján készült élő anyagon, a Los Angeles Palladiumban felvett Return To The Apocalyptic Cityn játékuk már nem is hallható: Louie Clemente egy időre ki is szállt a zeneiparból, inkább régiségekkel és antik bútorokkal foglalkozott, Skolnick pedig a Savatage Handful Of Rainjének felvétele után saját, jazzes dolgaival molyolt éveken keresztül. A City EP-re négy élő felvétel mellé a Return To Serenity editált verziója, valamint még a New Orderhez készült, de arról valamiért lemaradt Reign Of Terror került fel, természetesen Alex és Lou játékával, az élő verziókban azonban a Forbiddenből ismert Glen Alvelais – Paul Bostaph duó hallható. Mivel Paul 1992 óta a Slayerben dobolt a kirúgott Dave Lombardo helyén, csak azt tudta vállalni, hogy kisegít a Ritual turnéján, de végül Glent sem állandósították. Billy: „Paul csak kisegített minket haveri alapon, szó sem volt arról, hogy beszáll hozzánk. Johnny Tempesta régi barátunk, és mivel az Exodus feloszlott, egyből igent mondott, mikor hívtuk. Ahogy a turnénak vége lett, elkezdtük a dalírást és Johnny ott is nagyon bevált. Agresszívebben játszott Lounál, és többet használta a duplázót is. A lemez is vele készült el, annak ellenére, hogy már a felvételek közben kiderült: nem akar miattunk Los Angelesből San Franciscóba költözni. A Forbidden gitárosa, Glen Alvelais hat hónapon át turnézott velünk, de mikor az új dalok megírására került sor, kiderült, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon. Nagyon jó gitáros, de valahogy nem illett a képbe. James Murphyt a kiadótól javasolta valaki, és nem is tűnt rossznak az ötlet. Mindenki death metal varázslónak ismeri, de tisztában van a zeneelmélettel is. Ráadásul mindig is rajongója volt a bandának, főleg az első három lemeznek és sokat gondolt is rá, hogy szívesen játszana a Testamentben. Most teljesült az álma." John Tempesta: „Az Anthrax-dobos Charlie Benante dobtechnikusaként dolgoztam akkoriban, a Testament pedig az Anthrax előtt játszott, ekkor láttak engem is dobolni. A Low azóta is az utolsó lemez, amit analóg cuccon rögzítettem."

1994-ben tehát néhány igencsak intenzív év után Tempestával és James Murphyvel fordultak rá az új lemez elkészítésére, amelyet a rajongótábor a tagság körüli kavarások, valamint a csapat ikonikus gitárosának elvesztése miatt kissé kétkedve várt. A Low aztán hamar eltüntetett minden kérdőjelet, és egyértelművé tette, hogy Alex és Lou helyére két igazi nagyágyút sikerült igazolni, hiszen mind az Exodusból ismert dobos, John Tempesta, mind pedig a korábban az Obituary, a Death és a Cancer soraiban is megfordult gitárzseni, James Murphy igen komolyan odatette magát a hatodik Testament-korongon. Murphy ráadásul olyan friss, modern és kiszámíthatatlan hangzással rendelkezett, ami Eric Peterson régisulis riffelésével keverve valami egészen izgalmas, akár progresszívnek is nevezhető elegyet alkotott. Ha meghallgatjuk Murphy két évvel később kiadott első szólólemezét, a Convergence-et, majd az azt követő Feeding The Machine-t, világossá válik, mekkora szerepe volt abban, hogy a Low olyan lett, amilyen. És hogy milyen is? Elsősorban hihetetlenül súlyos és sötét, olyan, mintha nem is az a csapat hozta volna össze, amelynek égisze alatt két évvel korábban a The Ritual megjelent. Mindez pedig elsősorban a lehangolt gitároknak és Chuck minden korábbinál súlyosabb énekének köszönhető. Billy: „A lemezcím utal egyfelől a banda hangulatára is, de ennél praktikusabb magyarázat is van rá, ugyanis a felvételekkor lehangoltuk a gitárokat és így az is kiderült, hogy a hangom természetesebben szólal meg a mélyebb fekvésű témák mellett. Még meg sem szültetett a Low dal, mikor már tudtuk, hogy ez lesz a cím."

A The Ritual volt az első album, amelyen Del James, egy amerikai újságíró-rendező-zeneszerző is besegített a Testamentnek dalszerzésbe. Del elismert rockújságíró volt amellett, hogy klipeket is rendezett, de belefolyt a dalokba többek között a Guns N' Rosesnál, a The Almightynál és a TNT-nél is (az ő egyik novellája inspirálta a Guns November Rainjét is). A Low számai közül ötben volt benne a keze. Producerként arra a Garth „GGGarth" Richardsonra esett a választás, aki finoman szólva sem számított épp thrash-szakembernek: a Red Hot Chili Peppers Mother's Milkjét is jegyző fickó később is más jellegű bandákkal (Atreyu, Kittie vagy Rise Against) dolgozott, de a kaliforniai A&M és D stúdiókban a zenekarral karöltve valami hihetetlen hangzást sikerült összehoznia. A keverésért Michael Wagener (lásd Accept, Alice Cooper, Dokken, Skid Row, Megadeth és egy tonna másik elsőligás csapat) és a 2012-ben elhunyt, egyébként a Nine Inch Nails Brokenjével ismertté vált Kill Bennedy, azaz Bill Kennedy hangmérnök felelt. A Low-n tehát egy igencsak profi gárda melózott, aminek meg is lett az eredménye. A sound brutális, súlyos és tömör, de ugyanakkor arányos is, amelyben minden hangszernek megvan a maga helye. A modernebb megközelítést jelezte az is, hogy a korábbi, klasszikus vonalú borítókat egy teljesen eltérő hangulatú grafika követte, amelyet a képregényrajzoló, designer Dave McKean jegyezte, aki a '80-as évek végén Neil Gaiman íróval alkotott közösen, de például Alice Cooper, Dream Tehater és Fear Factory lemezek borítói, vagy az egyetlen Dali's Dilemma nagylemez coverje is a nevéhez fűződik. Később a Demonic és a The Gathering borítóját is ő szállította le a Testamentnek.

Új felállással, eltérő hangulatú borítóval és minden korábbinál brutálisabb hangzással érkezett tehát a Low, a külcsínhez pedig a belbecs is tökéletesen passzolt. A címadó iszonyat súlyos, lehangolt gitárokkal nyit, Chuck Billy pedig korábbi vokáljainál nagyságrendekkel agresszívabb témákat hoz. A Low volt az első lemez, amelyen sajátos bömbölésébe néha már hörgés is vegyült, a címadó brutalitását pedig nagymértékben növeli ez a fajta énekstílus, de James Murphy szólómunkája is sokat tesz hozzá. Bár más stílusban játszanak, Murphy semmiben sem maradt el Skolnick mögött: markáns, egyedi stílusa pedig annak ellenére masszívan érezhető, hogy dalszerzőként nem tüntették fel egyetlen nótánál sem. A Legions (In Hiding) riffelésében és felépítésében is hagyományosabb Testament, bár Murphy szólója ebben sem túl hagyományőrző. Billy gyakorlatilag végigbömböli, de ha dallamosabb témákat hozna benne, akár a korai korongokra is felférhetett volna, elsősorban a klasszikus Peterson-riffelésnek köszönhetően. A Hail Mary aztán ismét csak brutálisan súlyos darab remek Tempesta-témákkal: a harmadik szám gyakorlatilag rá épül, a gitár ugyanis sok helyen mindössze néhány kitartott hangot játszik riffelés helyett. (Érdekesség, hogy bár a dobos a borítóban található fényképeken szerepel, zenekari tagként mégsem tüntették fel.) A Trail Of Tears ismét csak egy hagyományosabb darab, ami akár a Return To Sereinty folytatása is lehetne, melyben Chuck megmutatja, hogy néhány remek dallamos téma kedvéért még mindig hajlandó kiköpni a lemez felvételei előtt lenyelt pitbullt, az itt hallható gitármunka pedig egyértelmű Skolnick-hatásokat mutat. Bár a sok brutál téma közül kilóg kissé, a Trail Of Tears a Low egyik kiemelkedő gyöngyszeme, amely kis gyógyírt jelenthetett a Ritual szuper fogós dallamossága utáni hirtelen váltást csalódottan szemlélők számára.

A pillanatnyi szusszanás után a Shades Of War ismét egy riffelős, klasszikus darab, majd jön a vélhetően a politikai korrektségre utaló P.C., egy rövid, de meglehetősen furcsa tétel. Szövegét és részben zenéjét is Greg Christian bőgős jegyzi, refrénje pedig gyakorlatilag nincs. A Dog Faced Gods a Low leggyorsabb és legbrutálisabb témája, némi keleties ízzel, amelyhez az Anubisz-ihlette (az ókori Egyiptomban az alvilág istene és a holtak oltalmazója) szöveg is passzol, Billy pedig ismét csak teljes erőbedobással dörgi végig. (Volt idő, mikor a Machine Head után a Testamentben doboló Chris Kontos arról próbálta meggyőzni a Billy / Peterson-tengelyt, hogy dobják sutba a Testament nevet, és folytassák inkább Dog Faced Gods néven. Szerencsére nem járt sikerrel.)

Bár a Low esetében abszolút tetten érhető a frissítési szándék, ha a lehangolt, brutális soundot lehámozzuk a dalokról, sok esetben egyértelműen old school Testament-témákat találunk. Az All I Could Bleed is ilyen, amelyben fogós énektémák, klasszikus riffelés és dallamos szóló is található, egyértelműen igazodva ezzel a csapat hagyományaihoz. Ellentétben vele, az egy japán manga után elnevezett Urotsukidōji egy basszusgitárra épülő, roppant furcsa instru darab (Christian ebben is társszerző persze), amelyben a német és japán beszédfoszlányokat Murphy és Peterson rögzítette. A soron következő Chasing Fear összetett, riffelős, hagyományosabb tétel, klasszikus Billy-énektémákkal, a Ride pedig egyszerűbb, groove-osabb, de azért néhány jellegzetes riff ebbe is szorult. A vége pedig meglehetősen elborult, így tökéletesen illeszkedik a nem kevésbé beteg, a Christian / Peterson-duó által elkövetett Last Call záró instrumentalizmusához.

A lemezanyaggal Chuck Billy természetesen maximálisan meg volt elégedve: „Pár évig csak tökölődtünk, kompromisszumokra kényszerültünk, de ezúttal nem volt ilyen akadály. Most olyan súlyosak és durvák vagyunk, mint talán még soha. Szerintem sokan tisztelni fognak minket azért, hogy nem adtuk fel, hűek maradtunk önmagunkhoz. Meg kellett találnunk a saját gyökereinket és visszakanyarodni ahhoz a világhoz, amit az első három lemez képviselt, mert ha még egy Ritual szerű cuccot kihozunk, beleálltunk volna a földbe, az tuti. A lemez oroszlánrésze vadiúj ötletekből áll, de vannak olyan témák is, amiket korábbról raktároztunk el, ilyen például az All I Could Bleed is. A szövegeink mindig is sötétek, komorak voltak, és ez most sem változott; saját személyes élményeim hatására írtam őket, de van, amit egy hír vagy épp a fantáziám ihletett. A Legions például a gyermekek sérelmére elkövetett nemi erőszakról szól, a címadó pedig egy valóságos sztorin, egy nagy port kavart emberrablás történetén alapszik. Az All I Could Bleed a bukósisakot kötelezővé tevő törvény ellen szól, mivel úgy érzem, minden motorost megfosztottak a szabadságának egy részétől. Ezzel ellentétben a Ride nem motoros téma, hanem az életen átvezető utazásokról szól, a Chasing Fear pedig a mostohaapámról, aki egy gyógyíthatatlan betegségben szenvedett és keserves testi, valamint lelki szenvedések közepette hunyt el. A gyors Dog Faced Gods az egyiptomi Anubisz istenségről szól, a Shades of War pedig azoknak a gyermekeknek a dala, akiket már kicsiként is harcra nevelnek, elvéve ezzel a gyerekkorukat. A lemez legdallamosabb témája a Trail of Tears, amiben a saját őseimet, az indiánokat éneklem meg. Apai ágon vérbeli pomo indián vagyok, és ez az első dal, amit az őseimről írtam. A P.C. gyakorlatilag egy az egyben Greg nótája, és arról szól, hogy a kormány milyen undorító módon akarja ellenőrizni az életünket. Az Urotsukidōji pedig egy instrumentális dal, amely jóval furcsább, mint maga a lemez, nem is kimondottan metal."

A Low címadójára egy meglehetősen bizarr hangulatú, de kifejezetten jól sikerült klip is készült, melyben többek között egy dolgát végző kutya, valamint egy meglehetősen furcsa, kissé Red Hot Chili Peppers-beütésű, fehér inges, ezüstösen csillogóra mázolt arcú, két befont copffal látható Chuck Billy is feltűnik – már csak ezért is érdemes megnézni. Ráadásul ha jól látom, a klipben már Jon Dette csépeli a bőröket, de mivel a dobosból a legtöbb esetben csak a pörgő hajzuhatag látszik, továbbá erről szóló információt sem találtam sehol, nagy tétben azért nem fogadnék rá. A fentiekből világosan kitűnik, hogy a tagság megszilárdítása az igencsak izmosra sikerült lemezanyag ellenére sem sikerült. Billy: „Folyton olyan pletykákat hallottunk, hogy Tempesta másik bandát keres magának, de ő mindig tagadta ezt, végül mégis beszállt a White Zombie-ba, akik a mellette lévő háztömbben próbáltak és még több pénzt is fizettek neki. Azt hittük, a barátunk, de átbaszta a fejünket, úgyhogy új dobos után kellett néznünk. A befutó Jon Dette lett."

Az a Jon Dette, aki ugyanúgy, mint korábban Bostaph, később a Slayert választotta a Testament helyett, és idén év elején így mesélt erről az időszakról a Shock!-nak: „Azt hiszem, 16 éves koromban vált egyértelművé számomra, hogy zenélni akarok. A tizennegyedik szülinapomon kezdtem el dobolni, de csak két év múlva jött el a felismerés. A szüleim persze ki voltak akadva, amit megértek, mert ők mindig a legjobbat akarták nekem, és a zenészpálya elég kétesélyes. Én viszont csak mentem előre, és elég gyorsan is fejlődtem, egy barátom pedig meggyőzött, hogy költözzek Los Angelesbe, mert ott sokkal jobb lehetőségeim lesznek. És igaza is volt, mert nagyjából három-négy hónappal később fel is fedezett John Tempesta. Ugyanazon a helyen béreltünk próbatermet, én pedig épp Testament-dalokat játszottam. Úgy gyakoroltam akkoriban, hogy a kedvenc bandáim dalait nyomtam: Slayer-, Metallica-, Anthrax-, Testament-nótákat. Mivel ez valamikor napközben lehetett, senki más nem volt az egész épületben, csak én, úgyhogy mindenhol azt lehetett hallani, amint püfölöm a cuccot, Tempesta meg épp kiment hugyozni, amikor feltűnt neki, hogy ismerős, amit hall. Aztán összeállt neki a kép, és bejött abba a helyiségbe, ahol játszottam. Nekem persze fogalmam sem volt erről, úgyhogy csak néztem, hogy ki a franc ez a fickó, aki csak úgy besétál ide? Épp akkor lépett be a White Zombie-ba, és leborotválta a fejét, én meg a hosszú hajú Tempestára emlékeztem, nem erre a majdnem kopasz arcra. Szóval ott állt ez a fickó, aztán egyszer csak megkérdezte, hogy hé, haver, ez nem a Practice What You Preach volt? Mondom, dehogynem. mire ő: John Tempesta vagyok, és épp most hagytam ott a bandát, hogy beszálljak a White Zombie-ba. Nagyon királyul nyomod! Most, hogy így visszagondolok, még kezet is fogtunk, úgyhogy remélem, megmosta előtte! Tempesta, ha olvasod ezt, csak mondd, hogy igen! Szóval így indult a karrierem. Elmentem egy meghallgatásra, és végül vagy egy tucat potenciális jelentkező közül engem választottak. Vagy két éven keresztül játszottam velük, és utána jött a lehetőség, hogy beszálljak a Slayerbe. Olyan volt az egész, mint egy lavina. Nagyon piciben kezdtem, ami hirtelen valami óriási dologgá nőtte ki magát. Óriási volt, hogy nem csak a legnagyobb metal bandák némelyikében játszhattam, de egyben személyes kedvenceimben is. Volt viszont egy árnyoldala is ezeknek az éveknek, mégpedig az, hogy mindig akkor kerültem be az aktuális csapatba, miután épp kijött a friss lemezük. Azt az egyet nagyon sajnálom, hogy egyikükkel sem tudtam stúdiólemezt felvenni. Nagy kaland volt ez az időszak, és a Testamenttel azért rögzítettük a Live At The Fillmore-t, de nagyon szerettem volna egy igazi stúdiólemezt is."

Bár a Low és az azt követő időszak nem tekinthető a legsikeresebbnek a csapat életében, a felvételeiben részt vett muzsikusok a mai napig büszkék a végeredményre, tegyük is hozzá, teljesen jogosan. James Murphy: „A Low felvétele életem egyik csúcspontja volt. A világ egyik legjobb thrash metal-csapatában játszottam, akik karrierjük egyik legjobb albumát vették fel, nem is lehettem volna boldogabb. Az egyetlen baj az volt, hogy Floridában lakott a barátnőm, aki nem akart Kaliforniába költözni, ami a kapcsolatunk végét jelentette. Persze nem hezitáltam, megvoltak a prioritásaim! Később az is óriási volt, amikor Steve DiGiorgióval és Dave Lombardóval felvettük a The Gatheringet, bár akkoriban már elég beteg voltam, ezért néhány emlékképem kissé halvány." (2001-ben Murphynél agydaganatot diagnosztizáltak, de szerencsére felépült a betegségből.) Eric Peterson: „Voltak idők, amikor komolyan elgondolkodtam azon, hogy be kellene fejeznünk a bandát. Chuck és én folyamatosan turnéztunk, és kihoztunk három igen brutális lemezt, amelyek közül az első a Low volt. Ezekkel majdnem sikerült ismét áttörést elérni, de néhány tagcsere vagy a bandán belüli probléma miatt ez mégsem jött össze. Végül újra összejöttünk Greggel és Alexszel, és azt mondtuk nekik: belefáradtunk, hogy megint új arcokkal csináljuk meg a Testament tizedik verzióját, mi lenne, ha visszajönnétek?"

Noha az 1994 végén napvilágot látott Low elődjéhez hasonlóan megosztotta a rajongótábort, az eltelt évek egyértelműen rávilágítottak, hogy kiemelt helye van a Testament életművében. A csapat kései hangzásában meghatározó modern, death metalos hatások ekkor érkeztek a zenébe, aminek eredményeként a régi értékeket megtartó, de roppant izgalmas lemez született. Chuck Billyt és Eric Petersont pedig nem lehetett letéríteni az általuk kijelölt hadiösvényről, így az 1997-ben Gene Hoglannel és Derrick Ramirezzel érkező, négyesben rögzített Demonic még a Low-nál is brutálisabbra sikeredett.