Shock!

Lehetne mondani, hogy ezt a cikket is sajnálatos haláleset ihlette, hiszen a Warlord alapítója, vezetője, agytrösztje, gitárosa és egyetlen, állandó tagja, Bill Tsamis nemrég hunyt el idejekorán. Ugyanakkor látni kell, hogy ha klasszikus megszólalású, tradicionális, mégis teljesen egyedi atmoszférájú kultikus és totálisan alulértékelt amerikai alapbandákról esik szó, a Warlord ugyanúgy nem maradhat ki, mint a Virgin Steele vagy a Riot (és persze lehetne sorolni, de nekem ez a nagy triumvirátus). És mivel ezen kortársaknál jóval karcsúbb az életmű, nagyjából egy cikk az, ami összehozhatunk, erre pedig Billtől függetlenül is sor került volna előbb-utóbb, ha máskor nem, egy kerek évforduló kapcsán. Meg hát ugye azért, mert utolsó stúdiólemezük idején nagyon megszerettem őket, és bár ma már egyáltalán nem bosszant, sőt, hidegen hagy, ha kiváló bandákat teljes érdektelenség övez, sosem késő a potenciális célközönség figyelmét felhívni olyan zenékre, amik esetleg eddig elkerülték a figyelmét. A mi törzsolvasóink pedig – ahogy a kommentekből és egyéb visszajelzésekből gyakran kiderül – pont ilyen célközönség.

Persze kérdés, hogy jót tesz-e egy ilyen közegből elindult bandának, ha híressé válik, lásd például a Manowar esetét, de azért a totális ismeretlenség és az irreális szintű népszerűség között is vannak fokozatok. És persze a Warlord esetében még csak nem is feltétlenül volt igazságtalan a helyzet, hiszen gyakorlatilag a hőskorban sem koncerteztek eleget, ráadásul gyakrabban váltottak énekest, mint a kereszteslovagok páncélt. Emellett valahogy a marketinget sem sikerült igazán jól belőni, pedig amúgy az arculat, a koncepció kimondottan tetszetős volt ezzel a tipikus „naiv metal art" stílussal (a logo kimondottan zseni, egyszer tuti szerzek vagy csináltatok egy pólót azzal a W-vel), szóval el lehetett volna evickélni a sikeresebb underground bandák farvizén. Ne feledjük: nagyon ment a heavy metal a ′80-as évek közepén, Amerikában is. Nem így történt, valamit nagyon elbalfaszkodott a csapat, vagy talán a jó Bill személyesen, de ma már ez mit sem számít, hiszen a zene itt marad örökre, és a 2000-es évek elejétől azért csak sikerült valamiféle utólagos elismeréssel vegyített kultstátuszt kivívni, még talán némi bevétel is csordogált a fesztiválfellépésekből, újrakiadásokból.

Ha már marketing: egy befutott figura, jelen esetben Joacim Cans támogatása bizony nagyon sokat segíthet, lásd még a Metallica és a Diamond Head esetét egy teljesen más szinten, de mégis csak ugyanilyen összefüggésben. A Hammerfall első lemezén, az 1997-es Glory To The Brave-en szerepelt, sokat emlegetett Child Of The Damned feldolgozás eredetije ugyan nem a szóban forgó anyagon található, hanem az első lemezen, a Deliver Uson, amelyet érdekes módon sokan EP-nek tekintenek, pedig kábé ugyanolyan hosszú, mint a Cannons. Bár persze ez kiadásfüggő is lehet, mert azok a verziók, amiket én hallgatok jelenleg, egyaránt 33 percesek. Szóval a formátumot inkább ne bolygassuk, de mindenképpen igaz, hogy a két anyag szervesen összetartozik (nemcsak az átfedések miatt), és amúgy a Deliver Ust mindenképpen meg akartam említeni. Már csak azért is, mert egyik kedvenc Warlord dalom, a Mrs. Victoria pont ide került fel bónusznak (eredetileg a Metal Massacre válogatás harmadik részéhez adták oda, ezen debütált a Slayer is). Ez talán azért is tetszett meg nagyon, mert az általános stílusukhoz képest kicsit progosabb, súlyosabb, de azért nagyon is warlordos.

És itt álljunk meg: milyen is ez a zene? Ezt már valamennyire próbáltam boncolgatni a The Holy Empire kritikában is, tehát igazából csak ismételgetni tudom magam: különleges atmoszférájú, nem kimondottan ökölrázós, inkább a hangulati, érzelmi töltetre építkező, rafináltan hangszerelt (mindig is volt billentyűs tag, nemcsak koncerten segített sessionzenész), de mégis nagyon dallamos, sőt, fogós, középkorias fantasy és sci-fi szövegvilágú heavy metal. És bár egyben hatásos, már a debütöt hallgatva sem lehet elmenni Mark Zonder, illetve ott még Thunder Child fifikás dobolása mellett – a zenekartól nem állt ugyanis távol a nagyon metál álnevek használata, ami tulajdonképpen vicces is meg aranyos is. A Cannonsnál már eljutottunk oda, hogy Zonder és Tsamis civil neveiken szerepelnek, jelezve ezzel is, ki a főnök, a többiek viszont maradtak Sentinel (billentyűk), Archangel (basszus – ő új karakter, előtte Bill kezelte a hangszert) és Damien King II (naná, hogy ének). És persze ha elindítjuk a lemezt, máris rájöhetünk a csalásra az időtartam tekintetében, hiszen a Deliveren is szerepelt Lucifer's Hammert újra felvették, ez nyitja a sort. Ugyanaz a remek dal, de mégis más, erőteljesebben dörren meg, és egybekapcsolták egy intróval.

Mivel a külsőségeket tekintve eleve van egy jó adag AD&D-szerűség a koncepcióban, külön vicces, hogy a Lost And Lonely Days valahogy úgy lett naivan aranyos, mintha a lúzer szerepjátékosok romantikus himnuszának szánták volna. Mint ilyen, persze lájtosan slágeresebb is, de szerencsére ezt a menetelős és az első anyagon már szintén szerepelt Black Mass kellően és megfelelően ellensúlyozza. Ezzel együtt valóban sugárzik a zenéből valami olyasféle költői romantika, ami a lovagkori trubadúrköltészetet jellemezte, ilyen irányba haladunk a Soliloquyjel is, amelynek „alone again" refrénje valóban távolba révedéssel járhat, ha a hallgató kissé elbambul – amennyiben rockerina az illető, még könnyek is szökhetnek a szemébe, és ezer százalék, hogy ki fog nézni az ablakon, közeledni remélve kereszteshadjáratból hazatérő vitézét. Az Aliens szigorúbb riffelése és veretesebb ritmusai már egy komorabb világba kalauzolnak, a Hammerfall révén jól ismert Child Of The Damnedet pedig egy baromi feelinges, MCMLXXXIV című instrumentalizmus vezeti fel – kiadástól függően egybe- vagy épp különtrackelve azzal.

Apropó, Hammerfall: az ő zenéjük, stílusuk kapcsán nem lehet eleget emlegetni a Warlord hatását (mi is a Lucifer's Hammer refrénje?), sőt, mivel az összes Damien Kingnek hasonló hangszíne volt, azon sem lennék meglepve, ha Cans konkrétan miattuk kötelezte volna el magát az éneklés mellett – az, hogy aztán ő is a Warlord mikrofonja mögé állt, a tökéletes árukapcsolás iskolapéldája. A Deliver Us záródalt pedig biztos felsorolná azok között, amelyeket ő szeretett volna megírni, annyira „hammerfallos" – kár, hogy ekkora epikus nótát nekik talán még fénykorukban sem sikerült összehozni, és ezt abszolút nem cikizésnek szánom. Az énekhango(ka)t persze szokni kell, Damien King II is hamiskás néha, de szívből énekel, ezáltal szerethető. Ezerszer inkább ez, mint egy mai tökéletesre autotune-olt hang, amit – ne legyenek illúzióink, bár persze egy naivitást dicsérő cikkben ez kissé paradoxon – metálban is ugyanúgy folyamatosan hallhatunk.

Tulajdonképpen így, hogy ezt most összefoglaltam, az is leesett, hogy nemcsak a heavy metal iránti rajongás, hanem a gyerekkorom német kábeltévéken tátott szájjal bámult kedvenc rajzfilmsorozatai (BraveStarr, Thundercats és társaik) iránti nosztalgia is összeköt valahogy a Warlorddal a tematika miatt. Ezeket a főleg ′70-es, ′80-as években futott, mai szemmel is zseniális alkotásoknak a fentebb említett szerepjátékos srácok is törzsnézői voltak Amerikában, beleértve a zenekar tagságát is, és itt érnek össze igazán a dolgok. Ez a lemez, a teljes diszkográfiával és megannyi, más zenekarok által elkövetett hasonszőrű társával együtt, ékes bizonyítéka annak, hogy a metál valójában ártalmatlan, veszélytelen, jóindulatú és pozitív töltetű – kár, hogy ezt pont a PMRC-időkben ismerték fel legkevésbé, amikor született. Ettől még persze marha jó meghallgatni, és rájönni általa, hogy ha nem is volt régen minden jobb, valamit azért nagyon tudtak a zenekarok a ’80-asokban.