Shock!

Már én is unom, annyiszor írtuk le, de visszatérni valahogy úgy kell, mint ahogyan azt az Accept tette az utóbbi években: minden tekintetben a klasszikus alapokra helyezték a felépítményt, minden ott van a mai csapatban, amit a korábbiban annyira lehetett szeretni, de a mostani sztori egy igen sarkalatos ponton – a mikrofont tartó ember kérdésében – nemcsak más, hanem egyben több is a réginél. Emellett a banda élőben is megalázóan jó, így nem csoda, hogy a magyar közönség lelkesedése sem csökken, és a Mark Tornillo-féle felállás harmadik budapesti fellépésén is szép számmal tették tiszteletüket a rajongók, napra pontosan két évvel a legutóbbi hazai buli után.

Az ausztrál Damnations Day zenéje alapján inkább európainak tűnik: sebességmániás, germán alapú heavy metalban utaztak, amit azért sem fogok power metalnak nevezni, hiába emlegeti évek óta mindenki így a Helloween-klónokat. Jó, a Damnations Day nem klón, de különösebben eredetinek vagy érdekesnek sem nevezném őket: az elcsípett néhány szám alapján nyitásnak elment, amit produkáltak, bár itt még nem szólt túl erőteljesen a cucc. Az ausztráloknál amúgy régebben is akadtak efféle zenekarok, de ahogyan a '90-es évek végén a Pegazus sem tűnt túl átütő erejűnek, úgy egyelőre ebben a bandában sem éreztem semmi különleges pluszt. Ugorjunk.

Annál is inkább, mert az Accept viszont ismét hengerelt. Különösebben sok újdonságot nem is nagyon tudok elmondani ahhoz képest, amit a 2011-es és a 2012-es bulikról leírtam: ez a csapat egyszerűen tökéletes ebben a formában, és pont. Ezzel most persze nem azt állítom, hogy aki látta az előző koncerteket, az a mostanit is látta, mert nem lenne igaz. Ezúttal például határozottan az a benyomásom támadt a bő száz perces koncert láttán, hogy a banda mára tényleg teljesen magabiztosan, már-már fölényesen hozza a kötelezőt: tudják, hogy nagyon jók, tudják, hogy már nem kell bizonyítaniuk semmit, így aztán vidámabbak, lazábbak, mint valaha. És ez természetesen nem lazáskodást takar, hanem valami olyan könnyed eleganciát, ami tényleg csak kevesek sajátja a műfajban.

Az egyre növekvő magabiztosságra utal az is, hogy a banda egyre bátrabban hagy el a programból kihagyhatatlannak hitt régi darabokat újabb szerzemények rovására. Mondhatjuk, hogy a műsor arányos volt: nagyjából fele-fele arányban képviseltették magukat a '80-as évek megfellebbezhetetlen klasszikusai és az utolsó három nagylemez szerzeményei. A friss Blind Rage-ről egyenesen hat témát vezettek elő, a Blood Of The Nationsről és a Stalingradról pedig hármat-hármat, amin nyilván lehet vitatkozni, és én sem mondom, hogy nem hallgattam volna szívesebben az örök kedvenc Midnight Movert mondjuk a Shadow Soldiers vagy a No Shelter helyén. Viszont a másik oldalon meg az a nagy igazság, hogy ha a The Abysst vagy az új album számomra legjobb dalát, a The Curse-öt említjük, már nem ennyire egyértelmű a választás, szóval ez semmiképpen sem a különböző érák közötti választás, hanem inkább arról szól, hogy az új korszakból nem feltétlenül azok a kedvenceim, amiket előszednek. Bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy a lemezen továbbra sem favorit Stampede élőben nem működött tökéletes nyitásként...

A zenekar természetesen tökéletes formában nyomult. Herman Frank, Peter Baltes és Stefan Schwarzmann arcáról le sem lehetett törölni az elégedett kifejezést, az említett oldottság mégis Wolf Hoffmannról üvöltött a leginkább. A főnök Mark mellett a csapat másik frontembere, és sokszor honfitársához, Rudolf Schenkerhez hasonló széttárt karokkal hergelte a tömeget odalent, illetve hatalmasakat vigyorgott a többiekkel a dalok közben. Wolfban amúgy azt bírom a leginkább, hogy még ma is egyre jobb: a Blind Rage a szólók tekintetében konkrétan az Accept egyik legerősebb teljesítménye, és élőben is annyira gyönyörűen játszott, hogy muszáj volt itt-ott elérzékenyülnöm. A banda jellegzetesen elegáns riffeléséről nem is beszélve... Tornillo pedig nem egy túl szószátyár frontember, de valahogy mégis vonzza a tekinteteket, noha több fejjel is alacsonyabb a langaléta germánoknál. Énekileg meg aztán tényleg nem lehet rá panasz, az új album dallamosabb témáit is perfekt módon hozta.

Ha csúcspontokat kell említenem, a régiek közül a Losers And Winners és a Restless And Wild nyilván adja magát, akárcsak a Starlight, de a szintén '82-es Ahead Of The Packnek is felettébb örültem, nem is beszélve a Balls To The Wall egyik nagy slágeréről, a London Leatherboysról, a Princess Of The Dawn himnuszról vagy a speed-alapkő Fast As A Sharkról. Az újak közül egyértelműen a Metal Heart és a Balls közé ékelt, standard ráadásszámmá avanzsált Teutonic Terror az első számú közönségkedvenc, de a Pandemicet még ennél is jobban kedvelem, az idei eresztésből pedig a melodikusabb Dark Side Of My Heartot volt különösen jó hallani. Talán csak az előző esti, fülsiketítően dörgő Helmet-koncert miatt mondom, de a banda kissé halkabbnak tűnt most a kelleténél, az arányokkal viszont nem volt problémám, a fényeket pedig különösen jól elkapták, noha nem bonyolítottak túl semmit.

Teltház ugyan nem volt – a csarnokot kétharmadnál lefüggönyözték, és a fekete vászonig elég rendesen meg is telt a placc –, de a hangulat kiválónak bizonyult, az Accept pedig hozta a formáját. Nem is szaporítom tovább a szót, engem harmadszorra is maradéktalanul meggyőztek ebben a leosztásban.

Fotó: Réti Zsolt