Shock!

Szombaton ismét a Dürer Kertben járt Page Hamilton, ötvennégy éves amerikai állampolgár. Gitáros, énekes, (film)zeneszerző, szövegíró, producer, kortárs művész, ez utóbbi kifejezés minden gunyoros felhangja nélkül. Tisztességben megőszült és megkopaszodott könyvtárosra emlékeztető kinézetével, egyszerű szürke pólóban és farmerben, szép csendben és szolidan jött ki a színpadra, hogy ott néhány másodpercig rákészüljön az előtte, zenésztársai és a szűk háromnegyedháznyi Dürer-nagyterem közönsége előtt álló majd' két órára. Aztán elkezdte gerjeszteni gitárját, hogy hamarosan ránk szakítsa a mennyezetet, miközben zenésztársai egy emberként ugrottak ránk a Wilma's Rainbow jól ismert és szeretett hangjait kicsiholva hangszereikből.

Egy hangos szót ki nem néznél ebből a törékeny manuszból, ehhez képest olyan intenzitással gyalulja szét az agyadat, hogy köpni-nyelni nem tudsz közben, akkora energiával, hogy ha lenne igazság, Pakson már külön blokkot neveztek volna el róla az erőműben. És közben közvetlen, mosolyog, és úgy csinál, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mintha nem is lehetne máshogy művelni ezt az egész zenélősdit, csak így. Igazság szerint tényleg nem is lenne szabad. Én pedig közben azon gondolkodom, hogy ki a fene ez az ember?

Page Hamilton egy órásmester. Atompontos riffeket, szólókat, üvöltéseket ereget, fejben mindent szépen, jó előre megtervez, aztán azt hajtja végre, nüansznyi tévedések nélkül. És ugyanezt követeli meg zenésztársaitól is, mint ahogy egykoron a John Stanier / Henry Bogdan virtuóz duótól, úgy mostanság a már bő nyolc éve itt virító, igencsak feszes Kyle Stevenson dobostól, a bulit szemmel láthatóan őrült módjára élvező Dave Case basszertől és a vele mindenben ritmust tartó Dan Beeman másodgityóstól. Minden és mindenki a helyén, óraműpontossággal.

Page Hamilton egy építész. Mindent a legapróbb részletig kimatekoz, először lenyomja nekünk a teljes Bettyt elejétől a végéig, mint ahogy azt vártuk is. A meglepetés ugyanúgy kizárva, mint a csalódás. Változtatások csak minimálisak, és azok is csak azért, hogy élőben még ütősebb lehessen mondjuk egy Silver Hawaiian vagy egy Sam Hell. Az amúgy is döngölősebb darabok, mint az I Know, a Tic, a Rollo, a Vaccination és az Overrated meg büntetnek ész nélkül, nyilván, hiszen pont ez a dolguk. A csapat egyik legismertebb dala, a Milquetoast persze az est első fénypontja, de nem sokban marad el tőle a zajos Biscuits For Smut vagy a dallamosabb Street Crab sem. Ahogy a mögöttem álló srác megjegyezte, be fogunk szarni, ha ez lesz végig! És ez lesz.

Page Hamilton egy jó üzletember. Pontosan tudja, hogy a visszatérést követő három lemez nagy részének saccperkábé a szemétben a helye, ezért azokról nem is játszik egyetlen hangot sem. Hanem közvetlenül a Sam Hell utolsó taktusait követően bejelenti, hogy pár perc szünet, majd jön a „normál" koncert, amiben először elnyomja a Meantime lemez komplett második felét (ráadásul sorrendben), aztán az Aftertaste első öt számát, szintén sorrendben, és kész, vége. Illetve nyilván nem, még visszajönnek, hogy beleférjen egy nóta a debütáló Strap It Onról, és utána zárásnak még két hatalmas kedvenc: a Give It és az elhagyhatatlan In The Meantime. Utóbbi energiarobbanása alatt már mindenki érzi a vesztét, megy a crowdsurfing, az őrjöngés ezerrel, mert tudjuk jól, hogy ezután már csak az Unsung jöhet. Aztán mégsem, Hamilton ugyanis a meglepetések embere is. Nincsen Unsung! Talán úgy gondolhatta, ezt úgyis hallhatjuk minden Action-koncerten, még ha más címmel is, ki tudja?

Page Hamilton egy hentes és mészáros. Kivégez minket, barátságosan, kedvesen, de halálosan. Nem hiszem, hogy ezt a muzikális pusztulatot bárki bírta volna még vagy félórát hallgatni (mint ahogy azt korábban a cseheknél egy két és félórás koncert keretében művelték.) És nem azért, mert akár csak másodpercekre is rossz lett volna, hanem mert annyira bődületesen intenzív. Hamilton ugyanis lemetszi a zsíradékot, és csak a színhúst hagyja meg. Nincs pirotechnika, nincsenek nagy fények, nincs semmi ripacskodás, de még előzenekar sem, semmi, csak a zene. Még duma is csak minimálisan (egy havert köszöntöttek a legénybúcsúja alkalmából), a Betty interpretálása alatt például összesen két mondatot mondott, egyet arról, hogy nagyon hiányzott már neki Budapest, a másik pedig egy laza Thank you! volt. Puritán és tiszta.

Page Hamilton az egyik legközvetlenebb és legbarátságosabb zenész, akit valaha láttam. Szerényen, pacsizva köszöni meg a nagy tapsot a műsor végén, és már a színpadon elkezdi az autogram-osztogatást. A koncert után bő háromnegyed órával, amikor végérvényesen a távozás mellett döntök, ő még mindig ott ül a színpad szélén, és mosolyogva fényképezkedik a rajongókkal, beszélget, dedikál. Látszik rajta: ő tényleg ezért csinálja ezt az egészet.

Ha zenész lennék, olyan szeretnék lenni, mint Page Hamilton.

Fotó: Réti Zsolt