Shock!

Elég nehéz kliséhalmozás nélkül összehozni ezt az ismertetőt, hiszen az Acceptről alapvetően mindenütt ugyanazokat írták le az elmúlt években, és mi sem képeztünk kivételt ez alól. A lényeg annyi, hogy a '80-as évek egyik legnagyobb német heavy metal csapata úgy tért vissza a színre a 2010-es Blood Of The Nations lemezzel, ahogy azt a nagykönyvben megírták. A végeredmény abszolút méltó volt a régi remekművekhez, sőt, egy ligában játszott azokkal, ami nagyon ritka a hasonló esetekben, de az embernek közben egy pillanatig sem kellett kínosan feszengenie, mondván, hogy a sztori kizárólag a régi leves felmelegítéséről szól, és nem több vegytiszta nosztalgiánál. Az újkori Accept egy tekintetben biztosan túlmutat a régin: Mark Tornillo sokkal jobb énekes, mint Udo Dirkschneider, és pont. A mai felállás életképességét az bizonyítja a legfényesebben, hogy a bandával kapcsolatban szinte teljesen hiányoznak az Udót visszasíró arcok, én legalábbis nem nagyon ütközöm bele ilyen véleményekbe sehol. Ez az elfogadás bizony még a hasonló szintű visszatéréseknél is ritkább, hiszen mint tudjuk, a régi ugye mindig sokkal jobb volt...

Másokkal ellentétben kritikátlannak azért nem szeretnék tűnni Wolf Hoffmannékkal szemben, mert a diadalmas visszatérést követő Stalingradnál már határozottabban visszafogottan reagáltam a hallottakra. Szó se róla, tetszett az album, de azért nem annyira, mint a Blood Of The Nations. Utána persze jött egy újabb elementáris magyar buli, és ismét megadtam magam nekik, viszont ha Acceptre támad kedvem, akkor a régi alapművek mellett mindig a Blood ugrik be, nem pedig a folytatása. Nincs gond a Stalingraddal sem, de az elődjét határozottan erősebbnek érzem a mai napig, egyszerűen több volt rajta a karakteres, hosszabb távon is a banda koncertrepertoárjába kívánkozó darab. Bevallom, kicsit tartottam tőle, hogy ez a tendencia a Blind Rage-nél is folytatódik majd, főleg, hogy a klipesített nyitónóta, a Stampede nem is igazán vágott a földhöz. Inkább alapjáratos újkori Acceptnek tűnt, és nem olyan modern klasszikusnak, mint a Teutonic Terror, a The Abyss vagy a Pandemic. Aztán megjött a teljes anyag, és egyből minden a helyére rázódott. A Blood Of The Nations etalon voltát továbbra sem nagyon veszélyezteti semmi, és lehet, hogy ez már így is marad, de a Stalingradnál szerintem határozottan erősebb ez az album.

Ja, és hogy akkor most indokoljam is meg, ugye? Az nem lesz egyszerű, mert a banda igazából most sem csinál gyökeresen mást, mint az előző két albumon, ráadásul a stílusuk eleve összekeverhetetlen. Abban viszont igazat mondtak, hogy most mintha kicsit még jobban rágyúrtak volna a fogósságra, a karakteres, azonnal megjegyezhető dallamokra. Ebből fakadóan a Blind Rage-en több a gyorsan fülbemászó téma, mint a Stalingradon, és szerintem éves távlatokban nézve is több szám kapaszkodik majd meg ebből az eresztésből a turnéműsorban, mint a két évvel ezelőttiből. Továbbra is tartom, hogy a Stampede nem tartozik a lemez csúcsnótái közé, annyira nem is értem, miért pont erre építettek első körben, de ez manapság, a poszt-klipes világban, amikor a többség nem is teljes lemezeket hallgat, talán nem is olyan lényeges. Inkább az igazán fontos, hogy az album összességében nagyon jól sikerült, és számos kiemelkedő nótát rejt.

Szintén muszáj kiemelni, hogy a csapat most már határozottan bátrabban bánik Markkal, és nagyobb teret hagynak neki az acceptesen smirglis témáktól eltérő énekdallamokhoz is. Az egyik legnyilvánvalóbb példa erre pont személyes kedvencem, a lemez vége felé megbúvó The Curse, egy igazi melodikus heavy metal mestermű tízpontos refrénnel, ahol Tornillo mindent megmutat a torkában rejtőző fegyvertárból. A zenei alapokat tekintve is roppant erős nóta ennek köszönhetően egyenesen himnikus magasságokba emelkedik, hogy aztán Wolf egy egészen briliáns, csodálatos gitárszólóval koronázhassa meg az egészet. Ugyanezeket az erényeket tükrözi a From The Ashes We Rise is, ahol Mark szintén elsőrangú, a csapattól cseppet sem nyilvánvaló melódiákat kanyarít az alapokra, de a szintén dallamosabb, leállósabb Wanna Be Free is elég atipikus darab, ilyen énekdallamokat Udóból soha az életben nem lehetett volna előcsalogatni (bár összességében azért messze nem akkora telitalálat, mint a másik két említett dal). Ezek mellett pedig természetesen ott vannak a védjegyszerű, szögletes, irgalmatlanul hatásos riffekre épülő Accept-gránátok (Trail Of Tears, 200 Years, Bloodbath Mastermind, Final Journey), illetve a kimértebb darabok is (Fall Of The Empire). Ha pedig még egy kedvencet kell mondanom, az mindenképpen a Metal Heart korszak hangulatát megidéző Dark Side Of My Heart lenne elegáns húzásával. És Mark mellett muszáj megemlítenem a gitárszólókat is, ezen a téren ugyanis még Accept-mércével nézve is kiemelkedő a produkció.

Akad egy-két dal (és tényleg csak egy-kettő), ami nem lesz a kedvencem, de ettől a Blind Rage még simán az év legjobb színtiszta heavy metal albuma eddig. Nagyon várom az októberi koncertet, és remélem, végre a Midnight Movert is előszedik majd!