Shock!

Két nap, kétféle koncert, kétféle nézőközönség, gyökeresen más hangulat és miliő, egyik nap csúcsponton a bulihangulat és a látvány, másnap meg csúcsponton a csendesebb érzelemkavalkád. Szombaton a Volbeat az egekbe pörgette az adrenalinszintet, így másnap tökéletes levezetésnek tűnt egy csendes, akusztikus, merengős este Anneke van Giersbergennel a meglepően kellemesen megtelt Analog Music Hallban.

Annekét legutóbb a VUUR-rel láttam, ami teljesen más jellegű, zenekaros hangverseny volt az A38-on, értelemszerűen más szettel. Azóta az a zenekar vélhetően az enyészeté lett, beütött a kovid, az énekesnő megjelentetett egy szólólemezt, és tűkön ülve várta, hogy ismét elindulhasson egy szál gitárral bármerre. Hollandiában sem volt fenékig tejfel az élet a két év szünet alatt, arrafelé később indult újra az élet koncertezésileg, mint nálunk, és eleve nagyobb volt a lezárás alatti szigor, így nem csoda, hogy minden előadó (is) egy kicsit befordult, majd az újraindulást egyfajta újjászületésként élte meg. Csak tippelni tudom, de valószínűleg Annekének is hasonló lehetett az élmény, hogy megint színpadon lehet, és feltöltődött a közönségtől kapott energiával.

Senkit sem érhetett meglepetésként, hogy a húsz (!!!) dalt tartalmazó program egyfajta vegyesfelvágott képét mutatta, így értelemszerűen a saját dalok mellett megfértek feldolgozások, másokkal készített közös szerzemények, és persze az őszenekartól is belefért a műsorba két tétel. Anneke egy tünemény, az volt fiatalon, meg most is így lassan az ötvenes választóvonal felé lépkedve, de valószínűleg totálisan ugyanilyen tüneményes lesz majd nyolcvan évesen is, maximum akkor már egy kicsit kevesebbet fog turnézni.

Nehéz akusztikus koncertet felépíteni úgy, hogy egy idő után ne legyen benne üresjárat, de itt erről szó sem volt, és nemcsak azért, mert néha cukin szabadkozva áthangolta a gitárját, hanem mert minden egyes dal előtt elmesélt egy saját, az adott számhoz kapcsolódó történetet. Így lett az I Saw A Carból aranyos flörtölés közönség és előadó között, és persze megtudtuk, mi ihlette az egyébként remek dalt, vagy az Ayreon-feldolgozás Valley Of The Queens előtt kiderült, miképp sikerült rávenni Arjent a közös turnéra jó pár éve, és nem meglepő módon arra is fény derült, hogy a hórihorgas holland zseni egy remete, aki körülbelül hetente egyszer mozdul ki bevásárolni. A My Mother Said előtt pedig az anyai élet nehézségei kerültek szóba, többek között az is, hogy Anneke 17 éves fiával már nehezebb a kommunikáció, mint minden tizenévessel, és bizony az egyik fontos téma manapság az, hogy rakja vissza a hűtőbe a kaját.

Csúcspontok persze mindig vannak, kinek mi, de nyilván a The Gathering-féle szívettépő Saturnine (egyik örök kedvencem amúgy abból a korszakból) és a Strange Machines nagyobb ovációt váltott ki, ugyanígy imádtuk a Devin Townsenddel készült Ih-Ah!-t, és engem a tavalyi szólólemezes dalok közül az autós mellett a Hurricane ragadott magával. A feldolgozások közül a Foreignertől a bármilyen verzióban csodaszép és szívbe markoló I Want to Know What Love Is, illetve az Audioslave Like A Stone-ja mozdította a koncert ívét a csúcspontig. A két Kate Bush-feldolgozás közül a Running Up That Hill (A Deal With God) állt közelebb hozzám, és bizony a Pink Floyd Wish You Were Here-je is meg tudja érinteni a lelket.

Anneke meg hát… Anneke. Tökéletesen csodálatos hangú angyal még mindig, ha láttad valaha színpadon, örökre a szívedbe zártad a végtelenül pozitív energiagombolyagával együtt. A nézőközönség minden tagja így érzett most is a színpad előtt: talán még az a 15 hónapos kislány is, akit elhoztak a szülei, de a 82 éves anyukám biztosan: kisimult arcát, mosolygó szemeit nézni és figyelni, ahogy halkan énekli a Hallelujah-t, nekem külön szívet melengető örömet nyújtott. Ez egy ilyen különleges este volt, jövőre legyen újra valami hasonló!