Shock!

Azért van abban valami ironikus, hogy pont a Backyard Babiest teszik meg egy állami finanszírozású zenei rendezvény főattrakciójává, de a lényeg, hogy Dregenék végre eljutottak Budapestre. A nézőszámon persze meglátszott, hogy Total 13 ide, Stockholm Syndrome oda, a svéd rock'n'rollerek csak kultbandának számítanak Magyarországon, de hát errefelé soha az életben nem volt igazán komoly tábora az ilyen típusú zenének. 400-nál többen biztosan nem jöttünk össze, aki viszont megjelent, az nagy részben borítékolhatóan fanatikus Backyard hívő volt.

Szégyen, gyalázat, de ami az előzenekarok közül érdekelt volna – az egykori Bedlam tagokat rejtő Nomad – , arról jól lemaradtam, az osztrák King Tigerbe meg belenéztem ugyan, de aztán úgy döntöttem, hogy ehhez nekem nincs türelmem, és csak a Babies kezdésére szivárogtam vissza a terembe.

Soha nem láttam még őket, így nagyok voltak az elvárásaim, hiszen az utóbbi tíz évben nem nagyon bukkant fel hozzájuk hasonlóan tökös, karakán banda ezen a vonalon. Csalódnom nem is kellett: maga a zenekar baromi feszes, erőteljes koncertbanda, de az azért végig ott motoszkált az agyam hátsó rejtekében, hogy mennyivel nagyobbat üthetett volna ez a buli teszem azt a Wigwamban, az A38-on vagy akár még a Kultiplexben is, mint ebben a nem túl méretes alapterületű, ellenben kimondottan nagy belmagasságú és igen rossz akusztikájú hodályban. Arról nem is beszélve, milyen steril ez a koncertterem, itt talán még a csótányok is fehér köpenyben randalíroznak éjjel. És egy Backyard Babies-hez ugye minden passzol, csak a tisztaság meg a rendezettség nem...

Túl sokat akadékoskodni ugyanakkor nem szeretnék, mert maga a zenekar és a koncert kimondottan jó volt. Nicke Borg tiszta feketében sétált ki középre, majd belecsaptak az új lemez címadójába, amit még a folyamatosan visszhangzó terem sem tudott tönkretenni, pláne, hogy Peder Carlsson fület gyönyörködtetőeket pörgetett a refrénekben. Ezután rögtön jött a baromi fogós Mess-Age, ami talán a kedvencem a People Like People-ról, így mondani sem kell, egyből megvettek maguknak.

Dregen az interjú során még teljesen magánál volt, de a színpadon már nem tűnt annyira tisztának, hogy finoman fogalmazzak. Végig jobboldalt hegesztette a vérmes punk'n'roll riffeket, és szakasztott úgy festett motorosdzsekijében meg kalapjában, mint Andy McCoy és Tracii Guns tökéletes keveréke. Mivel az általam vártnál visszafogottabb frontemberként viselkedő Nicke szinte végig a mikrofonhoz szegeződött, a gitárosra hárult a színpadi akció nagy része, és maradéktalanul eleget is tett a feladatnak, míg a kissé meghízott Johan Blomqvist egyértelműen a zenekar ügyeletes kedvesembere lehet, lévén végig mosolygott és lelkesen integetett két velejéig romlott világvége-partiinduló között.

Egy cseppet sem hanyagolták a sokat bírált új lemezt, és bennem – nem tudom, kisebbségben vagyok-e vagy sem, de igazából annyira nem is érdekel – élőben is az erősödött meg, hogy ezek a nóták is méltóak a csapat nevéhez. Még az album egyetlen gyengébb pillanatának számító Cockblocker Blues is tökéletesen működött, nem is beszélve a védjegyszerűen nyifogtatott gitárokkal ellátott We Go A Long Way Backről vagy az itt is előszedett, kicsit elektromosabban nyomott Roadsról. A legnagyobb beindulást persze a klasszikus Total 13 szerzeményei eredményezték abszolút megérdemelten, azaz a Made Me Madman és a szétszívott Highlights – ez mekkora nóta már! – , no meg természetesen az elmaradhatatlan Brand New Hate a Making Enemies-ről. Azt mondjuk nem bántam, hogy Dregen rögtönzött gitárszólója nem nyúlt hosszúra, hiszen egy dolog úgy kinézni, mint Tracii Guns és egy másik dolog olyan szólóérzékkel rendelkezni – őt pedig nem az utóbbiért szeretjük elsősorban. Nem játszottak sokat, szerintem legfeljebb 70 perc lehetett a program, és mindössze egy ráadásra jöttek vissza, az új album Dysfunctional Professionaljára.

A nagy katarzis elmaradt, mivel a Jövő Háza alkalmatlan arra, hogy kialakuljon az a bizonyos speciális légkör, ami szervesen hozzátartozik egy igazán jó rockkoncerthez, de nincs veszve minden, Nickéék ugyanis egy jobb helyen egészen biztos, hogy szétrobbantanák az agyamat. Nincs más dolgom tehát, mint kivárni a következő Európa-turnét és megnézni őket valami füstös, mocskos klubban. De első randinak tökéletesen megfelelt ez a buli is.