Shock!

Nem akarok találgatni, mi volt az oka annak, hogy néhány nappal a koncert előtt a szervezők bejelentették: megköszönve a közönség Barba Negra iránt tanúsított lojalitását, ingyenessé teszik a Brainstorm és a Rage dupla headliner buliját. Azt csak remélem, hogy az így nyilván jelentősen megnövekedett nézőszám okozta fogyasztásnövekedés miatt ők sem buktak, az viszont tuti, hogy ezzel nagy szívességet tettek a hazai heavy metal fanoknak. Anélkül, hogy különösebben bele kívánnék menni a rezsidémon elleni harc vagy az infláció kérdéseinek boncolgatásába, tény, hogy az anyagiakat tekintve nem most éljük a legvidámabb időket. Ráadásul ehhez soha nem látott koncertdömping is társul, így tényleg hatalmas segítség, ha az ember spórolhat jó pár ezer forintot a belépőkön.

Kissé meglepő volt, hogy ennek ellenére nem volt zsúfolt teltház a kisebbik Barba sátorban, de azért már a Tri State Corner műsorát is egész szép számú közönség figyelte. Játszottak ők már nálunk többször, például a Nazareth és a Rage előzenekaraként is, és a szokásos jó színvonalat most is hozták. Folkos elemekben is bővelkedő zenéjük nem áll távol a tradicionális heavy metaltól, amelyhez esetükben extra ízt ad a buzuki használata is. Bár a végeredmény – leginkább a Rage-ben dobosként tevékenykedő Vassilios „Lucky" Maniatopoulos hangja miatt – így sem kiemelkedő, az összhatás mégis kellemes, ez a turné pedig tényleg az ő közegük, így természetesen a közönség is lelkesen fogadta őket.

Érdekes, hogy bár a Rage lényegesen régebb óta létezik, és nemzetközi viszonylatban talán nagyobb név is, mint a Brainstorm, mégis Peavy és csapata lépett fel korábban a két főattrakció közül. Ha félretesszük az ego-kérdéseket, különösebb jelentősége nincs ennek persze, főleg úgy, hogy mindkét csapat teljes értékű, 70-80 perces programot játszik az egész turnén, és ilyet adtak elő nálunk is. Annak ellenére, hogy voltak évek, amikor a Rage kvázi hazajáró lélekként igen gyakran játszott nálunk, jó ideje nem láttam őket élőben, és a Smolski-Hilgers felállás szétrobbanása óta valahogy a lemezeik is elkerültek, így most kvázi szűz füllel érkeztem. 2015 óta Peavy mellett a dobos Lucky Maniatopoulos a konstans tényező, a jelenlegi felállás pedig 2020-ban állt fel, amikor Marcos Rodriguezt kapásból két srác, a dalokat hörgésekkel színesítő Jean Borman és az Axxist is megjárt Stefan Weber váltotta.

A Rage tehát újra négyfős, mint a legszebb End of All Days/Black in Mind korszakban volt, és jól is nyomják, mégis az volt az érzésem, hogy ez sokkal inkább csak egy „Peavy és kísérőzenészei" produkció már, mellyel kapcsolatosan óhatatlanul is párhuzamot vontam azokkal az estékkel, amikor Ripper vagy Warrel Dane léptek fel nálunk olasz per brazil vendégmunkásokkal kiegészülve. Egész egyszerűen sem a zenekartól totál stílusidegen megjelenésű Lucky, sem pedig a valóban lelkesen és jól muzsikáló bárdisták nem akkora egyéniségek, hogy feledtetni tudják Victor Smolski vagy Mike Terrana hiányát. Megértem persze, hogy főleg a régisulis fanoknak sok minden nehezen csúszott le a torkán a fentebb citált „szteroidokkal felpumpált power trió" Rage munkásságából, de ettől még tény, hogy utánuk ez a felállás kissé arctalan. Viszont kétségtelen, hogy Peavy jól érzi magát velük, hisz feltehetően most fel sem merülnek hatalmi játszmák vagy ego-problémák az istállón belül. A főnök tehát mosolyog, tovább gömbölyödik, és jó hangulatban vezeti le a bulikat.

A turné során amúgy két szettet váltogatnak, nálunk pedig a számomra „rosszabb" volt terítéken, azaz az, amiből kimaradt mind az End of All Days, mind a Black in Mind. Panaszra azért így sem volt okom, hiszen ha a címadó nem is volt, a Black In Mindról előkerült azért a Sent By The Devil és a Shadow Out Of Time is, volt a totál old school Don't Fear The Winter, meg abszolút meglepetésként a Ghosts Back In Time-ja, és arra sem számítottam, hogy bármi is előkerül a Unity/Soundchaser korszakból. Ehhez képest előkapták a Great Old Onest, ami az egyik kedvencem, és bár nem minden smolkizmus gördült elő úgy a hathúrosokból, ahogy azt megszokhattuk, így is kellemes meglepetés volt a felbukkanása. Természetesen a mostani felállással készült lemezről is elővettek két dalt, és a címadó, illetve a My Land is remekül működtek élőben, úgyhogy azt hiszem, lemezen is teszek velük egy próbát. A Rage és maga Peavy is messze túl van már a kreatív csúcskorszakon, de világosan lejött, hogy a főnök ebben a formában maximálisan élvezi a zenekarozást, egy ekkora és ilyen minőségű életművel a zsebében pedig meg is érdemli, hogy balhéktól mentesen, még sokáig örömzenélhessen.

Ha felhoztam a kreatív csúcsidőszak kérdését, az sem vitás, hogy ezen már Brainstormék is túl vannak, és ez akkor is igaz, ha a Midnight Ghost és a Wall Of Skulls talán a legerősebb anyagaik voltak személyes favoritom, a Soul Temptation óta. Bár az azon, illetve elődein hallható, szikáran riffelő US power vélhetően már sosem tér vissza, a mostani, valamivel dallamosabb, europoweresebb vonallal is totál önazonosak, ráadásul náluk sosem voltak jellemzőek a hatalmas belső feszültségek vagy játszmák. A Brainstorm totál kiegyensúlyozottan működik a Ihlenfeld-Loncaric-Franck-Bernert keménymag irányításával, meg egy-másfél évtizedente egy tagcserével a basszusgitárosi poszton. Ennek pedig most jött el az ideje, hiszen a 2007-ben csatlakozott Antonio Ievát Andreas Armbruster váltotta idén, ami persze az ég adta világon semmilyen fennakadást sem okozott a zenekarban: a Brainstorm ugyanolyan feszes élőben Andreasszal is, mint Antonióval volt.

Míg a Rage egy karrierjének nagy szeletét átfogó programot rakott össze, addig a Brainstorm szettjében az utolsó két lemez volt a hangsúlyos, ezek négy-négy trackje ugyanis egészen pontosan a koncert kétharmadát tették ki, melléjük pedig csak a Soul Temptation és a Liquid Monster két-két slágere fért be. Mivel viszont mind a Midnight Ghost, mind pedig a Wall Of Skulls kifejezetten erősek, nem is volt probléma ezzel a felosztással, és láthatóan az eddigre a sátrat ha szellősen is, de azért megtöltő tömegnek sem volt gondja azzal, hogy nem egy best of műsort kaptak. A Highs Without Lows lendületét mondjuk kár volt megszakítani egy totál felesleges dobszólóval, de ezt leszámítva a program gördülékenyen, üresjáratok nélkül ment le, az pedig kifejezetten okos húzás volt, hogy Andreas, kvázi bemutatkozásként kapott egy rövidke szólólehetőséget az Escape The Silence előtt.

Bár a csapat még ma is kifejezetten jó élőben, kénytelen voltam megállapítani, hogy az idő vasfoga azért őket sem kíméli. Az erősen kopaszodásnak indult frontember Andy B. Franck ugyan még mindig a tenyeréből eteti a közönséget, de néha már csak emlékeztet arra a fáradhatatlan, hiperaktív, le-fel rohangászó metálistenre, aki a csapatba kerülésekor volt. Ettől függetlenül persze ma is szeretjük őket, ők pedig még mindig nem felejtették el, hogy anno a Liquid Monster turnéján a magyar közönség volt az, amelyik először kezdte el énekelni az All Those Words vezérdallamát élőben. Andy ennek kapcsán most is hosszan taglalta, mennyire hálásak ezért, és milyen speciális helyet foglal el a magyar közönség a szívükben. Én pedig sokadszorra látva őket is elhiszem neki, még ma is.