Volt egy időszakom úgy 97-98 táján amikor metalos ismerősök híján más forrásból tudtam csak zenékkel megismerkedni, és ennek óhatatlan következménye lett az, hogy "más" dolgokkal is találkoztam és némelyik meg is tetszett. Közéjük tartoztak a klasszikus progrock bandák is: először a szomszéd srác adott kölcsön Emerson, Lake & Palmer kazettákat, amelyek közül a Tarkus rögtön levett a lábamról és azonnal beálltam a szimpatizánsok sorába.
Jött persze később minden: Yes, Floyd, Genesis (na, ők mondjuk pont nem tetszettek annyira), King Crimson vagy a magyar vonalról az East, az After Crying, a Barbaro, a Solaris, de az ELP maradt az első köztük, talán épp amiatt, hogy őket hallottam először. Meg ugye a Yest láthattam élőben, a Floydot meg legalább a Live8-en a tévében (de úgyis lesz rendes turné meg előbb-utóbb magyar koncert 25 ezres jegyárral, hehe), és hát az East kivételével az említett magyar csapatokat is el-el lehet csípni koncerten. Mi több, egyre erősebb a hazai underground prog rock (nem metal!) mezőny is, ami örvendetes. Sajnos azonban az ELP-t (bár aktív korukban nem hanyagolták hazánkat) sehogy nem tekinthettem még meg, egy koncertvideó erejéig sem. Kapóra jött tehát az, hogy a trió Palmer "részének" aktuális turnéja érintette Budapestet is. Nem győzök elég hálás lenni a szervezőknek, hogy részt vehettem a koncerten, mert így utólag bizony azt kell, mondjam, hogy nagyon sajnálhatnám, ha kihagytam volna!
A koncert híre először ugyanis mérsékelt érdeklődést váltott ki belőlem: kicsit hakni-ízűnek tűnt az a tény, hogy Carl Palmer nagyrészt instrumentális ELP-nótákat játszik saját bandájával. Paul DiAnno, Tony Martin, Steven Adler, Seb Bach, Mike Tramp és megannyi társuk ugyanezt teszi (nem úgy értve, hogy ELP-t, hanem, hogy eredeti zenekaraik dalait nyomnak, hehe), sőt, bizonyos értelemben még a mai Queent is ide sorolhatjuk. És bár jól csinálják, amit csinálnak; az ember hajlamos szemöldök-felvonással viszonyulni az ilyesmihez még Mr. Palmer kapcsán is. Miért? Ennyire rá van szorulva a pénzre? Ennyire sem képes szólóban, hogy évtizedes nótákkal áll elő újra és újra, amelyekhez egykor köze volt? Egy Carl Palmer is alább adja a színvonalat, csak mert egy értelmes saját ötlete sincs? Tévedés! Én a magam részéről amúgy sem kárhoztatom a fent említett előadókat, sőt kimondottan pozitívan állok hozzájuk, de Palmer esetében semmiképpen nem arról van szó, hogy a múltból kíván megélni. Egyszerűen unatkozik, nem bírja zenélés nélkül, és mivel az anyabanda jelenleg takaréklángon működik (ha egyáltalán...), turnézik a csapatával.
Az, hogy ELP nóták képezik a műsor gerincét, egyrészt örvendetes, mert az ember örül, hogy végre hallhatja a nagy klasszikusokat élőben legalább egy eredeti taggal; ugyanakkor Carl nem elégszik meg holmi sima haknival! Alaposan megcsavarták a dolgokat két társával, ugyanis gondoltak egyet és az ELP hangzást alapjaiban meghatározó billentyűt gitárra cserélték, amely természetesen zúzott ezerrel! A tejfelesszájú gitáros (kb. 18-nak néztem) nyilvánvalóan metal gyökerekkel rendelkezik, de az a fajta zenész lehet, akinek "szeme felnyílt", és azt követően a prog és jazz műfajokba is beleborult rendesen. Az ilyen muzsikusok gyakran előszeretettel tagadják meg metal múltjukat, nem így ez a srác: még véletlenül sem spórolt a riffekkel, szólókkal, figurákkal (na jó, önálló szólója azért kicsit jazzesen indult, de aztán az is beszigorodott). Persze a basszer sem volt semmi, ő afféle jazz session-zenész lehet, akinek egyrészt nagy megtiszteltetés Carllal játszani, másrészt kikapcsolódás, ill. könnyű pénzkereseti forrás – nem hinném ugyanis, hogy a repertoár betanulása különösebben igénybe vette volna akár őt, akár hathúroson nyomuló cimboráját. Piszokul tehetséges társakat választott Palmer, na! Ennélfogva páratlan zenei élménynek lehettünk részesei: időnként olyan érzése lehetett a hallgatónak, hogy a Voivod vagy épp a Mekong Delta játszik ELP feldolgozásokat, illetve, hogy ezek az ELP klasszikus zenei átiratait nyomják saját stílusukban. Nagyon komoly dolgok zajlottak a színpadon, de tényleg!
Az indítás már állat volt (amint a terembe léptem, kezdődött a koncert, 8 óra 00 perckor – jó lesz tudni, hogy az A38-ra pontosan kell érkezni!), a Peter Gunn sem volt egyszerű, de az eredetiben is igen súlyos Barbarian volt számomra az igazi kezdés, hiszen az első szám alatt nagyrészt azzal töltöttem az időt, hogy számba vettem, miről is fog szólni az este. A technika ördöge már az elején kibabrált a gityós sráccal, így a Hoedownt harmadszorra tudták csak rendesen eljátszani. Palmer ezen eleinte szemmel láthatóan bosszankodott, de éppen ez a nem várt esemény oldotta fel a hangulatot: az egész addig mogorvának tűnő öregfiú hamisítatlan brit humorral kezelte a szituációt ("Na, ezért játszom én dobon!", majd amikor harmadszorra is belekezdtek a dalba: "Talán már hallottátok a következő számot..."), Innentől kezdve kezdetét vette a rendkívül családias hangulatú örömzenélés, Palmer szinte minden dal után előrejött konferálni és minden alkalommal anekdotákkal vagy kapcsolódó tudnivalókkal vezette be a következő tételt. A konferanszokat pedig legtöbbször a jegyzőkönyvekből ismerős "derültség a teremben" terminussal aposztrofálható reakció követte. Ezután már jókat mosolygott maga Carl is, sőt, időnként még társaival is poénkodott játék közben.
A végére tartogatott, Fanfare For The Common Manbe beleszőtt dobszólót is vicces magánszámokkal tarkította; már-már zenebohóci mutatványba ment át a dolog. Sok dobszólót láttam-hallottam már életemben, volt köztük olyan, amely technikailag volt ilyen jó, de ennyire szórakoztató egyik sem volt. Talán Mike Terrana szokta feldobni hasonló bohóckodással szólóit, de feltételezem, ő is járt a 70-es években ELP bulikra, szóval ez itt bizony megint a tyúk és a tojás nagy dilemmája, hehe. Érdekes, hogy Neil Peart-ot nagyon sok dobos emlegeti az interjúkban, mint fő hatást, de Carl Palmer nevével ritkábban találkozom, pedig hát az alapján, amit itt előadott, neki is ott kellett lennie mondjuk Mike Portnoy mesterei között. Persze távol álljon tőlem bármilyen Palmer vs. Peart vita generálása, mindkettő zseniális, csak most épp Palmert láthattam...
Nehéz konkrét pillanatokat kiragadni ebből a végig lebilincselő kétórás zenefolyamból, de talán a Trilogy-t tudnám megemlíteni, mint a koncert csúcspontját; de "a nem-ELP-nóta és amúgy egyáltalán nem is ELP-s" L.A. Nights is ütött rendesen (most hirtelen nem emlékszem, kivel írta Carl, pedig elhangzott a neve).
A már említett bámulatos és szórakoztató dobszólót magába foglaló Fanfare is szenzációsan szólt (most komolyan, az ilyen zenék ellen jött létre annak idején a minimalista punkmozgalom???), de talán a legvégső ráadásként elővezetett Carmina Burana volt a legnagyobb és legkellemesebb meglepetés, még az ELP-féle komolyzenei feldolgozások ismeretében is! És ami nagyon fontos: nem kellett jazzkonzis hallgatónak vagy álentellektüel sznobnak lenni ahhoz, hogy az ember élvezhesse ezt a koncertet! Begyöpösödött metalos agyam is be tudta fogadni mindazt, ami ezen a valóban különleges estén elhangzott. És bár biztos néhányan (főleg az imént említett csoportok képviselői között) okoskodnak, hogy "ez azért nem ELP", én a magam részéről örülök, hogy másképpen élvezhettem a nagy klasszikusokat. Az év egyik nagy bulija volt ez, nem kétséges!
