Pár hét híján pont kerek egy esztendővel ezelőtt esett le az állam, amikor első ízben tekintettem meg az ex(???)-ELP-s Carl Palmer és bandája fellépését, ezt követően mégis botor módon kihagytam idén nyáron a lehetőséget, hogy a másik fél is meghallgattassék. Palmer ex(???)-kollégája, Keith Emerson, az ELP főnöke ugyanis szintén nálunk járt, de valamiért, magam sem emlékszem már, miért, nem sikerült eljutnom a beszámolók alapján frenetikusan sikerült bulira.
Meg is fogadtam, hogy legközelebb nem követem el ezt a hibát és talán némi elégtételt jelent, hogy Palmer mestert idén is megtekinthettem. Ráadásul nemcsak kísértetiesen ugyanakkor, mint tavaly; nemcsak ugyanazokkal a bámulatos tehetségű – egyenrangúként kezelt! – muzsikusokkal; hanem gyakorlatilag egy az egyben ugyanazzal a műsorral is. Kissé déja-vu-gyanúsra sikerült tehát az élmény, de ugyanúgy leesett az állam ezúttal is!
Tanulva a tavalyi apró késésemből, időben érkeztem az A38-ra, valamivel nyolc óra előtt és éppen hogy be tudtam adni a cuccom a ruhatárba, már jött is az intro. A Kán-kán dallamáról ugyan nekem már mindig a klasszikus Kazal-kuplé (Cippzár) fog eszembe jutni, ettől függetlenül bármelyik klasszikus zeneműhöz hasonlóan remekül illik nyitányként rockkoncert elé, arról nem is beszélve, hogy játékossága abszolút párhuzamba vonható az ELP ezerszínű, klasszikus zenében és jazzben gyökeredző, a Palmer Band által pedig zúzós gitárral megvadított ős-prog rockjához, amelyre természetesen ezúttal is épült a program. Homedown-Peter Gunn-The Barbarian: három olyan szerzemény, amely nélkül el sem képzelhető semmiféle ELP-vonatkozású esemény, ráadásul ezek a dalok önmagukban is gyilkos nyitányként szolgálnak, nemhogy mindhárom együtt…
Innentől kezdve pedig ismét nyugodtan élhetnék a bűvös copy-paste módszerrel, azaz idemásolhatnám egy az egyben a tavalyi cikket, hiszen Palmer ugyanúgy morcosnak tűnt az elején különféle technikai problémák miatt (tavaly a gitárral volt gikszer, idén a dobhangzásban nem tetszett neki valami – de leállni azért nem kellett, mint legutóbb, hehe, sőt később a Mester „wonderful sound”-ot emlegetett az egyik konferanszban); ugyanúgy feloldódott később (a koncert előrehaladtával egyenes arányban mosolygott egyre többet, a végefelé már folyamatosan fülig ért a szája); ugyanolyan érdekes volt újfent a gitárokkal helyettesített, ezáltal jócskán besúlyosodott ELP-dalok megszólalása; ugyanolyan pazarul zenélt a trió; és, ahogy azt már említettem, ugyanaz volt a műsor is. Nevezhetjük akár hakninak is, hiszen a Palmer Band valószínűleg sokadszorra járja már körbe a földet ezzel a settel, mindazonáltal meggyőződésem, hogy ezúttal igenis vittek bele olyan elemeket az előadásba, amiket tavaly nem láttunk/nem hallottunk.
Kezdjük rögtön ott, hogy a még mindig taknyos ábrázatú gitáros (Paul Bielatowicz) és a szintén nem túl seniornak tűnő basszer (Stuart Clayton) mintha jóval többet szólózott volna, mint legutóbb, amit pedig előadtak, az minimum arcátlanság és sokakat kellemetlenül érinthet, akik maguk is zenéléssel foglalkoznak. Különösen a basszusszóló tetszett: ezt akár egy órán keresztül is elhallgattam volna. És, ami nagyon fontos: befogadásához nem kellett sznob jazzbuzinak lenni – nyilván egy előre megkomponált, begyakorolt mutatvány volt, mégis, az egyik legjobb bassz szóló volt, amit valaha hallottam. Amikor pedig ketten játszották a Dongót, ezt a minimum elcsépeltnek nevezhető klasszikus művet (afféle gitáros ujjgyakorlat ez), akkor aztán tényleg dobtam egy hátast. Mindehhez pedig semmi arcoskodás nem volt szükséges a fiatalok részéről, de hát miért is kellett volna ilyesmi, mikor a Nagymester is teljesen allűrmentesen adta elő magát?
Palmer a dobfelszerelés mögött teljesen megőrül, eggyé válik a cájggal; mégis, úgy tűnik, hihetetlen lazasággal kezeli a tamokat, cineket, ráadásul teljesen alapra vett cucca van, semmi Portnoy-féle gigantománia (igaz, nem is férne el az A38-éhoz hasonló kis színpadokon) – két tétel között pedig jönnek a tavalyról ismerős anekdotázós, tipikusan angol, időnként pihent agyú humorral fűszerezett konferanszok, olyan az egész, mintha csak valami klubesten lennénk. Vagy talán ilyen lehetett mondjuk egy Syrius vagy V73 koncert a hetvenes években valamelyik egyetemi klubban: meghitt, családias, kötetlen. Mindemellett pedig természetesen ott voltak a fantasztikus ELP dalok (Toccata, Tarkus, Trilogy, Canario stb. és a tavaly is nagyot robbant, de nem ELP-nóta L.A. Nights) és komolyzenei átiratok, valamit a Fanfare For The Common Manbe beleágyazott, zsonglőrködéssel is fűszerezett jó negyedórás Palmer szóló… Így utólag visszagondolva talán csak a Pictures At An Exhibiton megidézését hiányoltam úgy idén, mint tavaly, de hát így is csaknem két óra volt a nettó műsoridő. A Fanfare ugye már eleve ráadásként szerepelt, majd a legvégén ott volt két szenzációs átirat, Prokofjev Rómeó és Júliája, na meg persze a Dongóhoz hasonlóan kissé elcsépelt, de megunhatatlan és Palmerék előadásában tényleg (!) új értelmet nyert Carmina Burana.
2005. októberében hagyományteremtő koncertet láthattunk, ez a mostani Palmer buli is ezt sugallja. Zenei és lelki békénk egyensúlyának fenntartásához ugyanis mindenképpen szükséges, hogy egy évben legalább egyszer láthassuk a bandát. Arról nem is beszélve, hogy megint nem tudtam megmutatni az asszonynak, mekkora élmény az ELP zenéje, ugyanis tavalyhoz hasonlóan sikeresen keresztbe-szervezett magának más programot – ha másért nem is, ezért mindenképpen jönnie kell Palmeréknek 2007-ben!
