Remek koncerthelyszín az A38, de logisztikailag még bizony van mit tanulniuk az üzemeltetőknek: nem tudom mire vélni, hogy egy vasárnapi koncerten miért tartják zárva az Orrbárt. Egyfelől így esélye sincs a jónépnek, hogy esetleg leüljön valahová a sörével, amíg a kezdésre vár, másfelől viszont a fogyasztást sem könnyíti meg ez a rendszer, hiszen mindenki a koncertterem pultjánál tömörül. És azért a Carl Palmer Band közönsége elég szép számban szokta képviseltetni magát ahhoz, hogy megérje kinyitni a másik büfét is. Sebaj, az ELP „P” betűjére amúgy sem kell soha sokat várni: ami időpont ki van írva kezdésnek, akkor kezdenek. A mai világban, ahol az ember már simán hozzászokott a 10-11 órás starthoz, ritkaságszámba megy az efféle pontosság.
Szóval nem volt tökölés ezúttal sem, fél kilenc után pár perccel a már jól ismert Kánkán intrót követően indult a móka: a nyitódalok sem okoztak meglepetést, hiszen mind a Peter Gunn, mind a Barbarian a műsor elején szerepelt legutóbb is. A beígért nagy dobást, a Pictures At An Exhibitiont (természetesen nem volt 40 perces, mint az azonos című ELP koncertlemezen, csak egy „sima” verzió) a műsor közepe táján kapta elő a trió. De addig és azután is, ahogy az már hagyományosan lenni szokott, volt minden, ami fülnek-dobhártyának ingere: a nagy ELP-klasszikusok és ELP-féle feldolgozások feldolgozásai (hiszen ne feledjük: itt gitár pótolja Keith Emersont); a zenésztársak önálló szólói, amelyek mintha új elemeket tartalmaztak volna - Paul Bielatowicz gitáros még mindig tejfelesszájúnak néz ki, de továbbra is mesterien kezeli a hathúrost. Stuart Clayton basszer pedig ezúttal is varázsolt hangszerén, sőt, karácsonyfadíszként is bemutatta a bőgőt, és természetesen elképesztő mennyiségű dob, dob és dob. Esküszöm, Palmer minden évben egyre csak erőteljesebben üti azokat a szerencsétlen bőröket, valamint egyre gyorsabban és komplexebben pörget. Amit pedig a cinekkel művel a faszi, az egyenesen utolérhetetlen. A súlyosan angol humorú konferanszok persze maradtak és még nagyobb derültséget váltottak ki, Palmer ezúttal az első pillanattól fogva vigyorgott és grimaszolt, nyoma sem volt a feszkónak, amelyet tavaly és tavalyelőtt a technikai problémák váltottak ki.
Harmadízben is megtapasztalva ugyanezt, most már több, mint valószínű számomra, hogy ez a fazon kimondottan szeret ide járni – reméljük, jön még minél gyakrabban. Amilyen formában van, még akár 70 éves korában is simán lenyom majd egy ilyen koncertet. Nem győzöm ismételni magam: a nem kevésbé zseniális Neil Peartöt annyian istenítik prog körökben, míg Palmerről alig esik szó. Miért is van ez így? Talán, ha összejönne megint az ELP és csinálnának valami igazán nagyszabásút együtt, másképp lenne. Vagy talán, ha azt mondom, ELP-t nem ismerő metalosok tényleg úgy érthetik meg leginkább mit művel „P” úr, ha elképzelik, milyen lehet, ha összegyúrjuk Peartöt Mike Terranával. Nos, pont ilyen! Óriási arc, majdhogynem zenebohóci humorral és elképesztő tudással. „Úgy dobol, mint 20 évesen” – csíptem el félfüllel a hazainduló közönség soraiból. Hát igen: ez nemcsak Palmer kondija miatt döbbenetes, hanem mert ugyanezt a szinten valóban hozta már csaknem négy évtizeddel ezelőtt is.
Ami a Kiállítás képeit illeti, nem kicsit vicces, hogy tavalyi beszámolómban éppen ezt a művet hiányoltam és tessék, a csapat betanulta. Hehe, akkor legközelebb mondjuk a teljes Tarkus lemezt, ha kérhetném, netán Star Wars filmzenét vagy tudom is én, mit. Vagy a Carmina Buranát újra, mert az bizony hiányzott a végéről! Persze a két óra így is 10 percként szállt el, mint mindig, szóval mit is problémázok? Mindenesetre nem kezdek el itt áradozni, „évkoncertjét” említeni (ilyen ebben az évben tuti nem lesz számomra), de egyvalamit megerősített bennem ez az este 2007-tel kapcsolatban. Nevezetesen azt, hogy idén a nagy öregek minden eddiginél konkrétabban tudatosították bennem, hogy megeszik reggelire a fiatalabb zenésznemzedékeket.
