Shock!

Pár éve még határozottan benne volt a levegőben, hogy lehet ez még egészen másként is, de 2017-be érkezve már senki sem lepődött meg azon, hogy ezen a zenei szempontból hétköznapinak egyáltalán nem mondható szerda estén a jóval kiéheztetettebb és nagyobb tábort mozgató Mastodonnal (és talán még a szintén aznap fellépő Sum 41-nal szemben is) bizony Danko Jonesék kényszerülnek alkalmazkodásra. Az okosan a szabadtéri helyszínek műsorzárásához igazított kezdés előtt csak reménykedni lehetett abban hogy sikerül kellő mennyiségű, még állóképes és kellően lelkes embert a hajó gyomrába csábítani, de a végül összeverődött szellős háromnegyedháznyi tömeg a kanadaiak igazát bizonyította. Az a tényt nevezetesen, hogy az este legodabaszósabb koncertje címért folytatott „versenyben" itt bizony komoly esélyesre akadtunk.

Jó néhány vargabetű és nem kevesebb mint hét (!) dobosváltás után határozottan irányba állni látszik végre a Danko Jones szekere, ahogy ezt az idei Wild Cat album is jól mutatta: a nagy megfejteni akarások (és az ebből következő, gyakori gatyába szellentések), túlvállalások korszaka lejárt, a brigád pontosan érzi mostanra saját korlátait, amelyek között azért még így sem okvetlenül merített ki minden lehetőséget. Trió formációról lévén szó, a gépezet működőképessége nem igazán bír el gyenge láncszemet, és a zenekarban láthatóan nem is takargatnak rozsdás fogaskerekeket. A Jones – Calabrese – Knox hármas fazonilag és zeneileg is kifogástalanul együtt van, láthatóan egy-egy fejbiccentésből is tökéletesen olvassák a másik szándékait, játékuk ráadásul még a szemet is tartósan magára vonzza. Szemfényvesztés lenne azonban, ha nem mondanánk ki, hogy a produkció valójában egyetlen emberről szól.

Nekem ugyan különösebben nem szimpatikus ez a devini szinten űzött, már-már agresszív módon arcbamászó extrovertáltság, de annyi bizonyos, hogy a banda névadó frontembere a legnagyobb fesztiválok színpadán is egyértelműen azonosítható karakterrel bír. Hangja és hangszeres figurái önmagukban meghatározzák a banda soundját, és lássuk be, ehhez a két társ sokat már nem tehet, és nem is tesz hozzá, feszes ritmusmunkájukkal és szerethető arcberendezésükkel eladják a műsort, mi pedig megvesszük azt. Ez nem a szőrszálhasogató esztéták műsora, nem is igen találkozni ilyen arcokkal a közönség soraiban, ettől eltekintve azonban elképesztően változatos a felhozatal a színpad előtt, láthatóan senki sem forgat a fejében komolyabb célokat annál, minthogy egy bő órára átadja magát a legegyszerűbb, legemberibb élvezeteknek. Ahogy a klasszikus igazság mondja: aki mást sejt bele mindebbe, az más aljasságokra is képes.

Maga a műsor teljesen kiszámítható módon a két legutóbbi lemezre épült, de Dankóék legalább egy-egy tétel erejéig megidézték két évtizedes (!) történetük valamennyi korszakát. A Wild Cat album, amelynek égisze alatt ez a koncert voltaképpen lement, önmagában is tartalmaz azonban olyan minőségű muníciót, hogy a szett gördülékenynek és homogénnek hasson. A frontember hangi korlátai miatt is esélyes azonban, hogy ez az egységesség unalomba csap át, ez ellen azonban okos dalválasztással kellő mértékben lehet védekezni. Dankóék pedig hallhatóan tudatában vannak ennek, az előadás ritmusa roppant kellemesen hullámzott, ahogy a kezek is a levegőben, a jókedv pedig egészen a legutolsó hangig kitartott aznap. Mert van, amikor a jóllakáshoz egy szép szelet zsíros kenyér is elegendő, némi hagymával.

Fotó: Polgár Péter