Shock!

Dübörög a nyári koncertdömping, egyre több olyan nap van és lesz, amikor a fejünket vakargatva kell töprengeni, hogy mit válasszunk, és mit hagyjunk ki. Ezen a csütörtöki estén a Dürerben tartottak két olyan eseményt, amit képtelenség volt kihagyni, így stábunk is megoszlott a két terem között. Mivel a Life Of Agony előtt láttam már a BillyBio formációt, és roppant szórakoztatónak találtam, nem volt kérdés, hogy menni kell, ha jönnek. Nem is reméltem, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik, így a Dürer Kert középső termében sültünk meg párszázan.

Rajtam kívülálló okok miatt az Igor után értem a helyszínre, de a Don Gattót már teljes egészében láttam. Annak ellenére, hogy Acélos Balázzsal még a Shock! előtti fanzine-es korszakomból „ismerjük" egymást (legalábbis virtuálisan, vannak ilyen évtizedes furcsaságok, de egy ilyenre például pár hete pontot tettünk végre), még sosem láttam őt élőben, egyik zenekarával sem. A Don Gattót a stábból többen kedvelik, leginkább Andorunk, de ő a másik teremben Red Fangjére igyekezett épp.

Lendületes, fogós, ugrálós, együtt kiabálós dalaik megvették a közönséget, és akadtak a helyszínen DG-rajongók is, akik a szövegekkel is tisztában voltak. Az énekes Budavári Zoltán belakta a színpadot, meg az előtte lévő teret is olykor, de az egész zenekar meggyőző volt. Húsz percet kaptak, és mivel nem annyira az én zenémet játsszák, számomra elég is volt ennyi, pont annak felel meg, ami: faék egyszerűségű bulizene, ami nem akarja megváltani a világot, elég, ha mindenki jól érzi magát, és kiengedi a feszkót.

A BillyBio zenekar nem okozott sok meglepetést, illetve inkább úgy mondanám, hogy tudtam, mire számíthatok: pörgős, energikus estére, a motollaként rohangáló, korához képest remek formában lévő, mokány és cukin pösze Billy Graziadeivel. Aki tavaly látta, nem érhette meglepetésként, hogy fejmikrofonnal dolgozik, ami elég szokatlan ebben a közegben, ám mivel szó szerint megállás nélkül rohangál jobbra-balra, és közben gitározik is, másképp ezt nem lehetett volna megoldani. Akadt is a koncert közben elég sokszor probléma a mikrofon hangosításával, ami meg-megakasztotta a lendületet, de amúgy a hőség ellenére úgy pörgött-forgott Billy, mintha húszévesen kellett volna meggyőznie élete első közönségét.

Ugyan otthon nem hallgatom agyon Billy különböző lemezeit, számomra az ilyesféle dalok inkább koncerten működnek, mint ahogy a közönséget is azonnal felpörgette, és ugyan lájtosan, de valami kis aranyos circle pit is kerekedett, miután elmesélte, hogy nálunk látta élete legjobb ilyenjét Kelet-Európában, szóval húzzunk bele. De hát azóta a közönsége is megöregedett, és kinek volt kedve 35 fokban még rohangálni is körbe-körbe pár lelkes rajongón kívül? Szokás szerint akadt némi demagóg átvezetés is két szám között, de őt így szeretjük. A saját számok is nagyot ütöttek, főleg Billy megszállott előadásában, de a számos Biohazard-dalnál tényleg forrt a levegő, óriási, ahogy ezek a témák klubos, nem tökéletes hangosítással is mekkorát tudnak ütni ennyi év után. Számomra a Punishment bizonyult a nap legsúlyosabb pillanatának (az a klip annak idején szerintem mindenki fejébe beégett), de a teljesség igénye nélkül még elhangzott a Love Denied, Shades Of Grey, az Authority és a How It Is is.

A Death By Stereo és én nem kötöttünk szorosabb barátságot ezidáig, Death Is My Only Friend lemezüket meghallgattam párszor annak idején, de különösebben nem nyűgöztek le, és igazából nem is vártam semmit az intenzív BillyBio után. Aztán Efrem Shulzék kábé három perc alatt megvettek maguknak. Meglepett ugyan, hogy kicsit kiürült a terem, amikor kezdtek, de aztán visszaszivárogtak a nézők, és ha lehet, még az eddiginél is forróbb lett a hangulat. Shulz is az a fajta frontember, aki Billyhez hasonló módon megállás nélkül mozog, ugrál, kalimpál kezével-lábával, gesztikulál, és baromi vicces arcokat vág. Amúgy megint azt kell mondanom, hogy mennyire más feeling, amikor egy amerikai, régóta turnézó banda uralja a színpadot, élettel és féktelen energiával telt meg a Dürer színpada náluk is. És talán ez az, ami valahogy a hazai zenekaroknál kevésbé jön elő: hiába ugrálnak, mozognak (már aki), valahogy a legtöbb esetben hiányzik ez a tapintható energiaátadás. Nem tudom, talán a másfajta szocializáció az oka ennek, vagy a jó ég tudja, de ezek ilyen tipikusan megfoghatatlan dolgok, amiket inkább érzel, mintsem körül tudsz írni.

A mostanában huszonegyedik évét betöltő zenekar visszanyúlt a múltba, ezért az első lemezről több dalt is a programba tűztek. A demagóg politizálást ők sem hagyták ki, az I Think About Killing You Everyday című dalt Trumpnak küldték, a valaha volt legrosszabb amerikai elnöknek, aki azt akarja, hogy a mexikóiak meghaljanak. Ezután mi más jöhetett, mint az, hogy a közönség felszólításra Fuck Trumpot kiabáljon. Így is történt. Billy amúgy az utolsó fél órát a színpad szélén bulizta végig, néha kijött oldalra fotózni a bandát, a közösen előadott Misfits Attitude-jában pedig vokálozott, illetve a szőke gitáros srác helyén játszott. A bőgös énekelt, az énekes bőgőzött, ennek megfelelően el is cseszték, és még a másodszori nekifutás után is káoszba, majd röhögésbe fulladt az egész, de aranyosnak aranyossá vált a produkció. Remek este volt, hétköznapra meg pláne, jó volt így ráfordulni a pénteki korán kelésre, és nem kérdés, hogy legközelebb is menni kell, ha jön bármelyikük.