Shock!

Bár a Dog Eat Dog többször is megfordult már nálunk, mégis egészen 2016-ig kellett várnom, hogy végre találkozhassak velük, korábban ugyanis valahogy sosem sikerült őket elcsípnem. Tavaly a Rockmaratonon azonban létrejött a randevúnk, és végignézhettem, amint annak ellenére hangulatos bulit tolnak, hogy meglehetősen visszafogott irántuk az érdeklődés. A Rockmaraton profiljába nem igazán illett a DED, ráadásul a korai időpont és a tűző napsütés sem kedvezett nekik, összességében azonban így is kellemes benyomást tettek rám. Az viszont egyértelmű volt, hogy ez a fajta zene egy zsúfolt klubban működik igazán, ahol az emberek időről időre egymás nyakába zuhanva ugrálnak a huszoniksz éves slágerekre. Nos, az A38 épp ideális helyszín az ilyesmihez, ráadásul a pesti közönség láthatóan sokkal inkább vevő is volt a produkcióra, mint az újvárosi publikum, aminek köszönhetően ez a koncert egyértelműen magasabb hőfokon izzott a tavalyinál.

Én viszont kis híján lemaradtam róla az eredetileg tervezettnél sokkalta sűrűbb csütörtöki napom miatt, aminek az előzenekar Szükségállapot látta igazán kárát, mivel róluk teljesen egészében lemaradtam, és igazából csak John Connorék műsora előtt néhány perccel estem be a szépen megtelt hajó nézőterére. És ugyan hulla fáradt voltam, a Dog Eat Dog mégis egy pillanat alatt felpörgetett, hiszen az olyan örökzöld himnuszaik, mint a rögtön a műsor elején bedobott Who's The King vagy az Isms bárkit heveny ugrálásra és hadonászásra késztetnek ma is, aki valaha szerette a bandát.

Változást jelentett a tavalyi koncerthez képest, hogy a csinos szaxofonos csajt, Dadát egy köpcös, kopasz cseh fickóra cserélték, aki otthon készült fel a turnéra, azaz ha hihetünk Connornak, közös próba nélkül lépett velük színpadra. Mivel pedig ez volt a turné első állomása, nálunk dobták be a mélyvízbe, és ugyan a srác nem egy született rocksztár, így is becsülettel helyt állt. Pedig néha bizony fel kellett kötnie a gatyát: a Rockyt például nagyjából a lemezverzióhoz képest dupla sebességen tolták végig, így amellett, hogy a dalt éneklő bőgős, Dave Neabore is rendesen kapkodta a levegőt a verzék alatt, a szaxofonnak is igencsak kapaszkodnia kellett, hogy tudja tartani a lépést.

Ahogy múltkor, úgy most is a dobos, Brandon Finley bizonyult gyenge láncszemnek: bár nem játszott annyira erőtlenül, mint szűk egy évvel ezelőtt, a szakma krémjétől így is fényévekre van. Mivel régi motoros ő is, biztos helye van a Dog Eat Dogban, ettől függetlenül azonban a Connor-Neabore páros miatt működik a csapat. Connor lendületes szövegelése és dallamai, meg a dalok között bekevert hangmintái adják meg a Dog Eat Dog sound alapjait, az élő intenzitáshoz pedig a folyamatosan vigyorgó Neabore tesz hozzá rengeteget, vállvetve a svájci gitárossal, Roger Haemmerlivel. Mellettük Brandon nemcsak dobolását, hanem a Step Right Inben elővezetett rappelését tekintve is gyengének tűnt, ellentétben a csapat vehemensen pörgő turnémenedzserével, aki megint szerepet kapott a színpadon is: két nótát toltak el együtt Johnnal.

A frissen megjelent Brand New Breed négy tételéből három került terítékre, amelyek közül az instant sláger XXV és Vibe Cartel élőben is ütöttek, a reggae-s Lumpy Dog viszont kissé laposnak hatott. Ezek mellett persze hozták a szokásos slágerparádét a Pull My Fingertől az Expect The Unexpecteden át a No Frontsig, kisebb meglepetésként pedig a címadó is bekerült a 2006-os Walk With Me-ről. Az intenzív program a közönséget is hamar bepörgette, Connorékat pedig láthatóan a fokozódó stagediveingolás sem zavarta, sőt a kissé túlzásokba eső rajongókat is remekül kezelték le. Mindez pedig összességében egy családias, kissé nosztalgikus érzést keltő, de semmiképpen sem megfáradt képet mutató, remek hangulatú bulit eredményezett, melyet ígéretük szerint hamar követ majd az újabb magyar koncert. Úgy legyen!

Fotó: A38 Hajó