Shock!

Két és fél évet vártunk rá, de végül csak elindult az Epica és az Apocalyptica közös turnéja, és az eredeti, 2020. októberi dátum vagy kétszeri halasztása után végre Budapesten köszönthettük a csellómetál finn feltalálóit és a holland szimfo-metál közönségkedvenceit. Újpestről Csepelre átvergődni a szerdai csúcsforgalomban nem kis feladat, igyekeztem viszont úgy abszolválni, hogy az előzenekari státuszt élvező finn Wheel műsorába is bele tudjak nézni, ez azonban végül sajnos nem jött össze.

Mikor leparkoltam a Barba Negra előtt, még élt bennem a remény, hogy koncertjük utolsó pár percét elcsípem, ez azonban hamar semmivé foszlott, hiszen ahogy beléptem a sátorba, már jött is az Apocalyptica. Mindez csak azért volt különös, mert az előre kiadott program szerint ekkor még 20 perc volt hátra a kezdési időpontjukig, azaz az a furcsa, koncerteken ritkán tapasztalt helyzet állt elő, hogy a dupla headlineres buli egyik főattrakciója (és később a másik is) a vártnál hamarabb lépett a deszkákra.

Szerencsére így sem maradtam le semmiről, aminek kifejezetten örültem, hiszen a szett a 2020-as, „friss" Cell-O (ejtsd: szellzero, nem pedig cselló) lemez kiváló nyitányával, az Ashes Of The Modern Worlddel indult. Annak ellenére, hogy anno a Shadowmaker lemezt is kifejezetten szerettem, hosszabb távon mégis az instru Apocalypticát bírom jobban, az utolsó korong pedig tökéletesen hozta is azt, amit hallani szeretek a finnektől. A nyitó dal egyike a lemez legjobbjainak, és koncertkezdésnek is tökéletes volt, majd érkezett a Grace a World's Collide-ról. A szett felépítése nagyjából úgy nézett ki, hogy a műsor első felét ez a két korong dominálta, a második részben pedig inkább a feldolgozások felé dőlt a mérleg nyelve.

A csapattal 2015-ben közös lemezt is készítő, azóta kábé az állandó vendég státuszában lévő énekes, Franky Perez a harmadikként elővezetett I'm Not Jesusben tűnt fel, majd természetesen maradt a Not Strong Enoughra is. Annak ellenére, hogy véleményem szerint Franky sem énekesként, sem frontemberként nem közelíti meg a topligát, az Apocalypticával való fúziója mégis működik, ezúttal pedig a koncert legjobb pillanatai is hozzá kötődtek. A monumentális Shadowmaker középrészénél ugyanis a közönségtapsoltatás idejét kihasználva szépen hátrament a dobemelvényhez, ahol Mikko Sirén helyére beülve levezetett egy kisebb dobszólót, amit Mikko állva kísért végig, ez a kooperáció pedig mindenki arcára azonnal mosolyt csalt. Az persze más kérdés, van-e értelme összesen kábé huszonöt percért keresztülcipelni a fél világon, de ezt nyilván ők tudják, Franky szerepe ugyanis a Shadowmakert követő I Don't Care-rel be is fejeződött.

Ahogy fentebb említettem, a program eleje a saját számokról szólt, amik közé az utolsó anyagról még kettő tétel fért be: az En Route to Mayhem akárcsak lemezen, úgy itt is sütött, a melankolikus Rise helyett viszont jobban örültem volna mondjuk a címadónak. Feldolgozások tekintetében a csapat a legnyilvánvalóbbak közül szemezgetett: a Nothing Else Mattersszel és a Seek and Destroyjal nem lehet mellényúlni, az Inquisition Symphony is évtizedek óta stabil pont a koncertprogramban, a záró Grieg-tétel In The Hall Of The Mountain King pedig olyan komolyzenei sláger, amit mindenki ismer. Ezek mellett persze megvoltak a szokásos komoly- és könnyűzenei gegek is, annyit sajnáltam csak, hogy a 2005 előtti lemezekről egyetlen saját szerzemény sem fért be a szettbe. Persze, amikor egy este két főzenekar van, muszáj kompromisszumokat kötni, az Apocalyptica koncertje viszont ezekkel együtt is minden igényt kielégített.

Az Epica minden túlzás nélkül hazajár Magyarországra: legutóbb a tavalyi FEZEN-en lehetett őket elcsípni, de egyébként is számtalanszor megfordultak már nálunk önállóan és fesztiválokon is. Nekem is sokszor volt már alkalmam megnézni őket, viszonyunkra pedig leginkább a tiszteletteljes távolságtartás a jellemző. Annak ellenére, hogy a csapat kiváló muzsikusokból és előadókból áll, frontasszonyuk pedig minden szempontból a színtér női előadóinak krémjéhez tartozik, bombasztikus, popos, szimfonikus metáljuk egész egyszerűen nem az én világom. Mégis, ezt a szokásosnál némileg rövidebb, velős programot most kifejezetten szórakoztatónak találtam, és úgy alakult, hogy ez lett a legjobb buli, amit eddig tőlük láttam. Simone-ék hozták a szokásos top formát, amit igen komoly látványvilággal is megtámogattak, így nem csak hallgatni, de nézni is bőven volt mit. Az, hogy a néha valóban kissé túlburjánzó vetítés mennyire jött be valakinek, egyéni ízlés kérdése, nekem azonban nem volt vele bajom, és az is elvitathatatlan, hogy az Epica dalaihoz maximálisan illett is. Mivel pedig, hogy a buli előtt a nemzeti színekbe öltöztetett Magyarországra ültetett logójuk jelent meg a ledfalon, alapból belopták magukat a közönség szívébe.

Aki látta már a csapatot élőben, pontosan tudja, hogy az ezúttal flitteres, ezüst miniruhában éneklő Simone mellett a zenekarnak van még egy frontembere, a billentyűs Coen Janssen ugyanis legalább annyira kiveszi a részét a hangulatcsinálásból, mint az énekesnő. Jellegzetes, félkörívben meghajlított mini szintetizátorával most is fel alá rohangált az egész koncert alatt, és mivel a többiek sem épp egy helyben állva hozták magukat, tény, hogy kifejezetten dinamikus volt az előadás, mindig volt mit nézni a színpadon. Az Apocalyptica bulija után csodálkoztam, hogy nem játszották a Simone-nal közös Rise Againt, ez ugyanis akkora ziccer lett volna, amit hatalmas hiba kihagyni. Később aztán kiderült, az együttműködés nem maradt el, csak kissé átalakult, és áttevődött az Epica koncertjének végére, ekkor ugyanis Perttu, Paavo és Eicca vendégeskedésével nyomták el utolsó lemezükről a Riverst. Talán mondanom sem kell, hogy a legnagyobb ovációt is ez a tétel kapta, illetve a ráadásblokkban elsőként elővezetett, az Epica debütjéről érkező Cry For The Moon, aminek „Forever and ever!" refrénjét egyként énekelte az egész terem. A program természetesen náluk is a legutóbbi anyagra épült: az Omega című, 2021-es dalcsokor négy számmal képviseltette magát, a program többi részét pedig arányosan osztották el, egy-egy dallal megidézve szinte mindegyik nagylemezüket.

Összességében mindkét főzenekar hozta a tőlük megszokott magas színvonalat, amit ezúttal néhány extra apróság vagy nem várt dal segítségével tornáztak még feljebb, kettejük produkciója pedig együtt csaknem elérte a három órát. Nem vagyok nagy rajongója a dupla headlineres koncerteknek, de azért ez így igencsak megérte az árát.

Fotó: Barba Negra