Kora délután már ott csücsülünk a Wigwamban, vártunk az interjúra, a zenekar pedig városnézés címszóval az egyik plázában vásárolgatott, van ez így. Végre megérkeznek, majd a hosszadalmas beállás után jöhet az interjú. Sikerült túlesnem azon a döbbeneten, hogy Tom Englund tulajdonképpen tejfölszőke és több szeplő van a karján, mint szőr, egyébként vikingnyi magas, de amúgy viszonylag kedvesek mindketten Henrik Danhage gitáros fiatalemberrel. Meg picit idegesek, mert a tömeg csak nem akar gyülekezni. Sajnos tény, hogy még mindig nem ismerik elegen a zenekart nálunk, rég jártak errefelé, akkor is a Therionnal, a célközönség nem egészen ugyanaz. Meg talán túl sok a koncert mostanában, ami leapasztja a pénztárcákat. A bőség zavara, nesze nekünk, eddig csak sírdogáltunk, hogy nem jön ide senki, most meg azon sírdogálunk, hogy túl sokan is. Bár még mindig jobb az utóbbi, ugye.
Az előzenekar a hazai Moon Of Soul volt, akik reményteljes demókat adtak ki anno, meg két lemezük is megjelent, ami furcsán komplex/elborult zenéket tartalmazott, kíváncsi voltam élőben mit nyújtanak. Nos, nem varázsoltak el. Lehet a közönség hiánya miatt ácsorogtak úgy a színpadon, mint egy csoport elveszett kisiskolás, vagy a színpadi rutintalanság miatt nem találták fel magukat, bár két lemez után már illenék nyújtani valamit odafenn is.
Aki először találkozott velük, annak meglepő lehetett a három gitár látványa: a jobb szélső gitárszinti volt, amit sikerült nem kihasználniuk. Kár.
A dalok inkább elszállósak, borultak voltak, lendületből kevés akadt, így meg nehéz kapaszkodót találni ehhez a zenéhez, jobban illenének egy kis klubba, ahol talán a közönséggel is tudnak kontaktolni. Csernyánszky Gábor gitáros/énekes elkínzottan dalolta sorait a mikrofonba, olyannyira, hogy mi hallgatók is elkínzottan hallgattuk hamis, teljesen egyforma dallamú sorait (mintha egyetlen népdalt hallgattattak volna vele gyerekkorában és azt most minden dalba beépítette volna). Olykor hörgött is, de sem ezt, sem az éneklős részeket nem lehetett érteni, találgattuk bőszen egy társasággal, milyen sorokat is énekel. A dalok túl hosszúak, ráadásul egy-egy nagyon egyszerű témát ismételgettek a végtelenségig. Egyedül a dobos srác játéka tűnt ígéretesnek, ráadásul még látványosan is ütötte (kicsit portnoyos mozdulatokkal) a bőröket. Voltak pontatlanságai, de ha ráfeküdne a gyakorlásra, vihetné valamire. Sajnos csalódnom kellett a zenekar élő teljesítményében, hátra is mentem és vártam, hogy legyen vége minél előbb.
Átszerelés, aztán végre a színpadon termett az Evergrey. Kicsit csalódottan nézhettek körbe, mert nagyon-nagyon kevesen voltunk. De szerencsére nem akasztotta meg őket abban, hogy lendületes műsort adjanak: a klipekről és pár apró koncertrészletből lehetett sejteni, hogy ők az a fajta zenekar, amelyik széles terpeszben bír headbangelni, és ez jó. Ezt is tették. Nagyjából a koncertlemez programját játszották, bár az egyik ráadásban beficcent az I’m Sorry, ami egyik személyes kedvencem és nem kicsit örültem neki. Hanem nagyon. Természetesen a Touch Of Blessing és a Masterplan volt a két záró nóta, de ne szaladjunk még ennyire előre.
Jó értelemben vett slágereket írnak, érzelmes és nem kevésbé fülbemászó refrénekkel, amitől az ember karján méteres libabőr növekszik. Az sosem árt, ha egy zenekar ad a színpadi megjelenésére: az Evergrey pont ilyen. A bőgős srác például kétszáz ijesztő piercingje mellett valami bizarr bőrnadrág+bőrszoknya kombinációban szeret koncertezni, komor fellegként uralva a színpad bal szélét. Egyedül a szintis arc tűnt kicsit elveszettnek a többiek mellett, igaz a háttérbe is állították. A fiatal, kákabélű dobos srác teljesen eltűnt a monumentális cucca mögött, csak a végén láthattuk a fejét. Tom hangja nem volt tökéletes, már a beállásnál hallottuk, hogy azok a magasak nem akarnak kijönni - illetve lespórolta őket - kis megfázással küzdhetett, egyébként nem volt zavaró egyáltalán, csak ha valamin szőrözni kell, akkor legyen ez az.
A koncert közepe tájékán a nagy fejrázás közepette kiesett a füléből a füldugó, szólt is a közönségnek, hogy aki megtalálja, vendége egy sörre, aztán valaki meg is találta: meg is lett tapsoltatva Tom által, igaz, a sörről nincs információnk. Egyébként Tom is az a típusú frontember, aki átváltozik, átlényegül a színpadon, neki is olyan erős kisugárzása van, amivel magával ragadja a nézőket/hallgatókat és kedvünk támad együtt énekelni vele. Egy barátom szerint néha beleszőtt a szövegekbe egy-egy “fuck”-ot, ami randa dolog tőle, lehet a kevés közönség miatti frusztrációját vezette le emígy. Nem tudom megerősíteni, bevallom nem figyeltem annyira a szövegekre.
Hangulatilag nagyon erős volt számomra az este (bár hallottam ellenvéleményeket, mondjuk olyanoktól, akiknek eleve nem annyira szívügye az Evergrey, viszont olyasvalakit meggyőzött a zene, aki egy hang Evergreyt nem hallott, de lecsábítottam a Wigwamba, hogy jó lesz ez, szóval ízlés dolga ez teljesen), és a kevés ember ellenére az év koncertjei között ott lesz nálam. Tartok tőle nem lesz sűrű vendég nálunk a zenekar, hacsak nem történik valami csoda és nem kezdenek el ezrek érdeklődni a zenéjük iránt. Megérdemelnék.
További fotók:
Evergrey
Moon Of Soul
