Glenn papa kezd hazajárni hozzánk, ráadásul igen megszerette az Artemovszk jégtörőt, így újra bemászott a bendőjébe, hogy szerezzen népének felejthetetlen másfél-két órát. Persze a múltkori koncert óta némelyest átalakult a mestert körülvévő zenészegylet, meg maga a sikolyok nagy öregje is. Zenészileg eltűnt JJ Marsh, aki jó ideig pengetett Hughes mellett / mögött / alatt, és persze továbbra sem a turnécsapat része Chad Smith, aki csilipaprikával fűszerezett dobjátékával csupán a stúdióban segítette ki Glenn bácsit.
Az változásokrul: Sokan ajnározzák ugyan a közelmúlt JJ Marsh-féle repülős-blues világot, nekem azonban kifejezetten üdítő volt a szakmai körökben már igen elismert Jeff Kollman gitárjátékát hallgatni, pezsgett a buli, éltek a nóták, volt az egészben egy hagyománytisztelet mellett is modern feeling, ami jót tett magával Hughes mesterrel is. Az öreg – amellett, hogy borzalmas Elvis-imitátor hajat kanyarított magára – még a múltkori A38-as bulihoz képest is többet villogtatta a műfogsorát, akkorákat vigyorgott, mint egy ház, pörgött, forgott, sikítozott, boldogan pacsizott az első sorokkal, és összevissza ölelgette a zenekartagokat, elmondva róluk minden szépet és jót.
Az hangulatrul: Érdekes módon a koncert első fele szinte csak a legutóbbi pár albumáról szólt, ezt az elején annyira nem vettem jó néven, főleg a túl Chilis utolsó lemez ismeretében, de aztán ránéztem vígan tappogó lábaimra, és rájöttem: élőben mérhetetlen elánnal sütnek ezek a nóták is – mondjuk ehhez kellett az is, hogy Frusciante enervált stúdiómunkáját felváltsa Kollman élettel teli muzsikálása. Mark Mondesir dobos kábé mindent tudott a hangszeréről, olyan szinten pakolta a fifikás groove-okat még a klasszikusok alá is, hogy öröm volt hallgatni – na meg nézni is. Billentyűfronton némileg szerényebb volt a felhozatal, legalábbis vizuális fronton, Andres Olinder ugyanis nem az a látványosan pörgő muzsikus. Kedves kis kopaszságával kábé úgy görnyedt a billentyűsor fölé, mintha csak valami zeneiskolás lenne, akit koncert előtt öt perccel kértek meg arra, ugyan szálljon már be... A játékával persze semmi gond nem volt, sőt – nem hiába játszott együtt Peter Gabrieltől kezdve mindenkivel aki él és mozog. A koncert végén aztán, mikor Glenn papa már vagy ötödször borzolta meg a billentyűs nem létező üstökét, már pár szende mosolyra is futotta – élvezte a koncertet, csak épp a maga módján.
Az dalokrul: Sok volt tehát a friss szerzemény, The Vailant Denial, Orion, Don’t Let Me Bleed, Soul Mover – aztán valahol a buli felénél megérkeztek a rég várt klasszikusok, mint a Mistreated (libabőr 1) vagy a Tommy Bolin emlékére eljátszott You Keep On Movin’. Lement az utolsó albumon lévő Nights In White Satin feldolgozás is (na, ezt azért még mindig unom), és persze a végén csak nem úsztuk meg Burn nélkül (hála az égnek, el is süllyesztette volna a hajót a nép, ha nem kapta volna meg az „adagját”). Közben pedig volt sok-sok sztorizás, kezdve attól, hogy isten vagy buddha mindenkit szeret, de leginkább a szeretet a fontos, és érezzük-e a szeretetet, és ugye, hogy mind érezzük, és jaj, de szeretlek titeket, meg mindenkit, meg ezeket a zenészeket is, szó esett a különböző korszakokban megesett, nőnemű egyedekkel történt afférokról, meg persze minden hangszeres magára lett hagyva kis ideig némi bűvészkedésre.
Szép hosszú koncert volt, nagyjából telt ház (illetve hajó) előtt, a hangulat mindvégig az egekben figyelt (tehát léghajó???), és a vicc az, hogy amennyire megmosolyogtam eleinte a mester „mindenkitszeretek”-jellegű akcióit, annyira belém is költözött a végére ez az érzés – meg mindenki másba: ott vigyorgott mindenki mindenkire, mikor rajzottunk ki a „szárazföldre”, szóval ezek szerint a szeretet ragályos, és Glenn Hughes az ő papja, ámen.
